A POSZEIDON KATASZTRÓFA

A katasztrófafilmek divatját az 1972-ben bemutatott és óriási sikert aratott A Poszeidon katasztrófa indította el, amely Paul Gallico 1969-ben még különösebb visszhang nélkül megjelent regénye alapján készült, Ronald Neame rendezésében. A filmváltozat megszületése Irwin Allen producernek köszönhető, aki a hatvanas években látványos tévésorozataival vált ismertté a szakmában, de szeretett volna betörni a mozifilmek világába is. Mivel a 20th Century Fox filmvállalat anyagi okokból kétszer is ki akart szállni a projektből, Allen vállalta, hogy maga teremti elő a gyártási költségek felét. Sikerült számos közkedvelt vagy feltörekvőben lévő színészt megnyernie a fontosabb szerepekre, ami önmagában jelentős közönségérdeklődést biztosított. (A főszereplők között nem kevesebb, mint öt Oscar-díjas művész volt, ámbár közülük csak Gene Hackman számított igazi A-kategóriás sztárnak.) A szürke hétköznapok biztonságában élő nézők tódultak a mozikba, hogy végigizgulják, vajon melyik kedvencük éli túl a fantázia szülte, de nem elképzelhetetlen hajókatasztrófát. A világsiker ellenére a folytatás csak hét évvel később valósult meg, amikor az irányzat már kifulladóban volt. Bár a rendezői székben ekkor már maga Allen ült, a magyar videoforgalmazásban A Poszeidon kaland (1979) címmel ismert opusz éppúgy megbukott, mint a producer előző évi rendezése, a Rajzás (1978). A Poszeidon katasztrófa alapján 2005-ben egy kétrészes tévéfilm, 2006-ban pedig egy nagy költségvetésű remake készült, de az eredeti filmhez képest mindkettő csalódást okozott.

A cselekmény

Szilveszter éjszakáján a New Yorkból Athénba tartó hatalmas luxus óceánjáró, a Poszeidon dísztermében az utasok épp az újév beköszöntét ünneplik, amikor egy óriási hullám szó szerint fenekestül felborítja a hajót. A balesetben sokan életüket vesztik, vagy kisebb-nagyobb sérüléseket szenvednek. Az egyik utas, Scott tiszteletes szerint a megmenekülés egyetlen esélye, ha a túlélők megpróbálnak eljutni a hajófenékbe, amely talán még a víz felszíne felett van. Mindössze kilencen vállalkoznak a kilátástalannak tűnő útra, amely sokkal veszélyesebb, mint azt bármelyikük gondolná, hiszen az előrejutást hol a víz, hol pedig a tűz akadályozza…

A regény

A film Paul Gallico (1897–1976) 1969-ben megjelent azonos című regénye alapján készült. A szerzőt az a tengeri utazás ihlette meg, amelyet a híres Queen Mary fedélzetén tett még 1937-ben. Az angliai Southamptonból hajóztak ki. Az első két nap minden különösebb esemény nélkül telt el. A harmadik napon Gallico éppen az étteremben ült, amikor egy hatalmas hullám megbillentette a hajót, az emberek pedig a rögzítetlen berendezési tárgyakkal együtt nekizuhantak az alacsonyabbra került hajófalnak. A szerző egy másik esetet is figyelembe vett. Ez a II. világháborúban történt, szintén a Queen Maryvel. A hajó akkor amerikai katonákat szállított a viharos Atlanti-óceánon Európába, az óriási hullámok hatására pedig hol az egyik, hol a másik irányba billent meg. Állítólag az egyik hullám olyan nagy dőlésszöget eredményezett, hogy mindössze néhány centiméteren múlt, hogy a Queen Mary nem borult fel. Sokáig úgy vélték, hogy egy olyan hatalmas hullám, amely a filmbeli Poszeidon felborulását okozza, tízezer évenként csak egyszer fordulhat elő. 2004-es műholdas felvételek elemzése alapján azonban szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy minden évtizedben akár százszor is keletkezhetnek ekkora hullámok.

Noha a regény is a túlélők maroknyi csoportjának menekülési kísérleteit állítja fókuszba, a filmhez képest nagyobb hangsúlyt fektet a jellemábrázolásra. A kezdeti hamis biztonságérzettől kissé elbizakodott hőseink a túlélésért folytatott harc során leszámolnak illúzióikkal, próbára teszik hitüket önmagukban, egymásban, Istenben – és a megmenekülésben. Gallico mesterien teremtette meg az egyensúlyt az izgalmak fokozódása és a jellemrajzok elmélyülése között. Kitűnően érzékelteti a klausztrofóbiás hangulatot, hatásosan növeli a feszültséget, ám néhány következetlenség is felróható neki. Úgy a regényt, mint a filmet áthatja valamiféle – nem teljesen egyértelmű – vallási allegória: Scott tiszteletes olykor Mózes, máskor egyenesen Krisztus szimbólumának tűnik. Bizonyos problémák vannak egyes női szereplőkkel is: például Linda Rogo és Susan Shelby viselkedése esetenként érthetetlen, elfogadhatatlan és megindokolhatatlan. Ezért-e vagy másért, a regény kritikai fogadtatása nem volt túl kedvező, és az olvasóközönség sem kapkodott utána. Irwin Allen azonban rögtön arra gondolt, hogy a történet remek kiindulási alapot jelenthetne egy látványos kalandfilmhez. Allent a 60-as években készült tévésorozatainak köszönhetően sikeres producerként jegyezték, de a mozifilmek világába ekkor még nem sikerült betörnie.

A forgatókönyv

Gallico könyvének megfilmesítési joga már 1969 tavaszán elkelt. Ennek következményeként Irvin Allen cége, a Kent Productions néhány hónap múlva három filmre szóló szerződést írt alá az Avco Embassy Picturesszel. A megállapodás egyik tétele A Poszeidon katasztrófa volt. Allen később azt állította, azért az Avcóval állapodott meg, mert a 20th Century Fox először elutasította őt. Még el sem kezdődött az érdemi munka, amikor vezetőváltás történt az Avcónál, és az új igazgató felmondta a szerződést. Arra hivatkozott, hogy a történetet egyrészt nehéz realisztikusan megfilmesíteni, másrészt a kasszasiker esélye igen halovány. Allen ekkor újra bekopogott a Foxhoz, és ezúttal sikerült megállapodnia a patinás filmvállalattal. 1970 elején a Variety arról számolt be, hogy Sidney Marshall írja A Poszeidon katasztrófa forgatókönyvét, ám Marshall neve végül csak társproducerként került a főcímre. Wendell Mayes készítette el a szkript első változatát, melyet azonban Stirling Silliphant állítólag teljesen átírt. Silliphant 1968-ban Golden Globe- és Oscar-díjat kapott a Forró éjszakában (1967) című dráma forgatókönyvéért, 1969-ben pedig a Charly – Virágot Algernonnak (1968) forgatókönyvéért vehette át a Golden Globe-ot. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy szakmai vagy anyagi okok tették-e szükségessé az átírást, vagyis dramaturgiai problémák merültek-e fel, vagy túl költséges lett volna az eredeti szkript megvalósítása. Utóbbit valószínűsíti, hogy a Fox másodszor is megpróbált kihátrálni a projektből, mire Allen felajánlotta, hogy saját zsebből állja a gyártási költségek felét. Akármi állt is a forgatókönyv átdolgozására vonatkozó döntés hátterében, a film főcímén mindkét író nevét feltüntették.

Mivel látványos kalandfilmben gondolkodtak, a szerzők elsősorban az izgalmas helyzetekre és a váratlan fordulatokra építették fel a cselekményt, ugyanakkor gondot fordítottak a lélekrajzra és a karakterfejlődésre is. Igyekeztek kiküszöbölni a regény bizonyos hibáit is. Így például Linda Rogo a filmben már nem az a kiállhatatlan, ellenszenves hárpia, mint a könyvben, inkább egy nagyszájú, tűzről pattant menyecske (igazából egy exprostituált), aki sokkal érzőbb szívű, mint amilyennek mutatja magát. A regényben Susant megerőszakolják, a filmből azonban ez a mozzanat is kimaradt: túl sok lett volna a sorscsapásokból, és nem is igazán életszerű, hogy egy súlyos hajókatasztrófa perceiben bárkinek is szexuális erőszakon járjon az esze. Az eredeti szkript szerint Scott tiszteletes Mrs. Rosent küldi az emlékezetes víz alatti feladatra, és miután az asszony bajba kerül, maga is víz alá merül, hogy kiszabadítsa. A Scottot alakító Gene Hackman szerint azonban a figura jellemével nem áll összhangban, hogy maga helyett mást küldjön életveszélyes küldetésbe, ezért fordítottak a szereposztáson: a tiszteletes megy elsőként, hogy végrehajtsa a veszélyes feladatot, és az úszóbajnok Mrs. Rosen megy majd utána, hogy megmentse. Irwin Allen egyébként annyira elégedett volt A Poszeidon katasztrófa forgatókönyvével, hogy két évvel később Silliphantet kérte fel a Pokoli torony (1974) szkriptjének megírására is.

A szereposztás

A Fox eredetileg 4,7 millió dolláros költségvetést irányzott elő a forgatásra, ámbár borítékolható volt, hogy ez az összeg ötmillióig simán felkúszhat. Azonban – mint fentebb szó volt róla – a cég először elutasította a projektet, a megállapodás után pedig megpróbált kiszállni belőle. Az illetékesek szerint ugyanis lanyhult a közönség érdeklődése a nagy költségvetésű látványfilmek iránt, ráadásul a vállalat néhány nagyszabású zenés filmmel (Doktor Doolittle, 1967; Star!, 1968; Hello, Dolly!, 1969) csúnyán megbukott, ezért muszáj volt húzni egyet a nadrágszíjon. Allen ekkor meggyőzte két gazdag barátját, hogy támogassák a projektet, és felajánlotta a Foxnak, hogy állja az ötmilliós költségvetés felét. A cég elfogadta az ajánlatot, és csak egyetlen kikötéssel élt: ragaszkodott ahhoz, hogy a veterán brit rendező, Ronald Neame (1911–2010) rendezze a filmet, akinek előző két opuszát (Miss Brodie virágzása, 1969; Scrooge, 1970) jól fogadták a kritikusok, és az emberi kapcsolatok finomságaira érzékeny alkotóként ismerték. (Az IMDB szerint az akciójeleneteket maga Allen rendezte.) A Poszeidon katasztrófát nagyjából az események kronológiája szerint forgatták – ami nem jellemző a filmiparra –, egyrészt azért, mert a cselekmény fordulatait a díszletek is erősen visszatükrözték, másrészt így a színészek is könnyebben bele tudták élni magukat a szereplők érzelmi állapotának változásaiba. Scott tiszteletes szerepére szóba került George C. Scott és Burt Lancaster is. Utóbbi azért mondott nemet, mert nem tudott azonosulni a figurával, szerinte Scott tiszteletesnek nem volt igaza. Gene Hackman vállalta a szerepet, amelynek eljátszása később nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1972-ben az év sztárjának válasszák. (Fivére, Richard kaszkadőrkoordinátorként vett részt a produkcióban.) Nonnie-t eredetileg egy igazi énekesnő, Petula Clark (a Downtown című 1965-ös világsláger előadója) játszotta volna, de végül az éneklésben nem túl jártas, viszont tíz évvel fiatalabb Carol Lynley-t szerződtették. Nonnie nem tud úszni, ám Lynley a valóságban kiváló úszó. Elsőként vették fel azt a jelenetet, amelyben Nonnie a híres betétdalt, a The Morning Aftert énekli az együttesével. Filmbeli fivérét, Teddyt a gitáros Waddy Wachtel játszotta volna. A szerepet az utolsó pillanatban mégis a dobos Stuart Perry kapta, mert neki is kék szeme volt, mint Lynley-nek, míg Wachtel szeme barna színű volt. Linda Rogo szerepét Sally Kellermannak ajánlották fel, aki viszont nemet mondott. Helyette Stella Stevenst szerződtették, aki egy Playboy-fotózásnak köszönhetően az 1960-as években igen nagy népszerűségre tett szert.

Martin szerepére Gene Wildert akarták megnyerni, ő azonban egyéb elfoglaltságai miatt kénytelen volt visszautasítani az ajánlatot. A Magyarországon kevésbé ismert Red Buttonst választották helyette. Roddy McDowall (Acres) szintén olyan színész volt, akit hazájában jobban ismertek, mint külföldön (például Kelet-Európában). A kapitányt Leslie Nielsen személyesítette meg, akit a magyar közönség inkább komikusként ismer az évekkel későbbi Airplane!- és Csupasz pisztoly-filmekből. Az ápolónőt alakító Sheila Mathews Allen tévésorozataiból került a filmbe, és később szerepet kapott a Pokoli toronyban is. 1975-ben ment feleségül a producerhez. A Susant megformáló Pamela Sue Martin modellként vált ismertté a showbusiness világában. A To Find a Man (1972) című filmben nyújtott alakításának köszönhetően hívta meg Irwin Allen A Poszeidon katasztrófa szereplői közé. A Robint alakító Eric Shea népszerű gyerekszínész volt, hatéves korától filmezett. Karrierje tizennyolc évesen ért véget, Hollywood attól kezdve már nem tartott igényt a képességeire. A színészek állítólag kifejezetten jó munkakapcsolatban álltak egymással, mindazonáltal akadt kivétel is. Red Buttons és Carol Lynley között a filmben gyengéd szálak szövődnek, a valóságban azonban látványosan nem rokonszenveztek egymással. Ezt később mindkettőjüknek oly gyakran felhánytorgatták, hogy az évek során, ha szerelem nem is, de végül igazi barátság alakult ki közöttük. (Jelen sorok írójának véleménye szerint Lynley és Buttons nem igazán összeillő páros, ordítóan nagy a korkülönbség közöttük, Buttons már-már pedofilnek tűnik a jóval fiatalabb Nonnie iránti vonzalmával. Petula Clark ebből a szempontból is jobb választás lett volna.) Neame szerint a főszereplők közötti összhang részben annak volt köszönhető, hogy megbízott a színészeiben, és a legtöbb esetben hagyta őket, hogy egy-egy jelenetben saját elképzeléseik szerint játsszák a szerepüket.

Az egykori tizenéves úszóbajnok, Esther Williams önéletrajzi könyvében azt állította, hogy Allen eredetileg neki ajánlotta fel Belle Rosen szerepét, sőt később a Pokoli toronyban is számított volna rá, de ő mindkét felkérést visszautasította. Belle-t Shelley Winters játszotta, aki egy olimpiai úszóedzővel készült fel a szerepre, melynek kedvéért plusz tizenöt kilót szedett magára. Ez különösen nagy áldozat volt tőle, mert állítólag ettől a súlyfeleslegtől később már semmilyen fogyókúra árán sem tudott megszabadulni. Egyébként a legveszélyesebb mozzanatokat leszámítva minden akciójelenetet maguk a színészek csináltak végig, és utólag valamennyien meg is jegyezték, hogy fizikailag igen kimerítő volt számukra a forgatás. Gene Hackman évekkel korábban egy motorbalesetben megsérült a jobb térdén, ami miatt ezek az akciójelenetek szó szerint fájdalmasak voltak számára. (Más források úgy tudják, katonai szolgálata idején eltörte mindkét lábát, és a forgatás ezt a régi fájdalmat hozta elő.) Ernest Borgnine ínszalagproblémái miatt fűzőt volt kénytelen viselni, ami gátolta a természetes mozgásban. Stella Stevens az egyik jelenetben könnyelműen nekitámaszkodott egy forró csőnek, és valóban megégette egy kicsit a fenekét. Jack Albertson kisebb fejsérülést szenvedett, melyet össze kellett varrni, Red Buttonsnak pedig a hátán és a bal lábán keletkezett vágott seb.

A jelmezek

Paul Zastupnevich állítólag elment egy igazi tengeri luxusutazásra, hogy ötleteket gyűjtsön a jelmezek megtervezéséhez. Nemcsak gyakorlatias szempontokat kellett figyelembe vennie, hanem azt is, hogy az öltözékek tükrözzék a figurák egyéniségét. A nőkkel különösen gondban volt, hogy mi legyen a számukra tervezett elegáns öltözékekkel, hiszen a valóságban nyilván egyikőjük sem nagyestélyiben menekülne. Ronald Neame és Irwin Allen kategorikusan elutasították azt a lehetőséget, hogy a hölgyek gyakorlatilag alsóneműre vetkőzzenek, ennek ellenére sikerült ötletesen áthidalni ezt a problémát. (Linda Rogo például férje hosszú ingére cseréli fel a testhez simuló estélyi ruháját, amellyel Zastupnevich a figurát alakító Stella Stevens „természetes adottságait” kívánta kiemelni.) A jelmeztervező számára – a forgatási sztorik szerint – komoly érzelmi traumát jelentett az a tudat, hogy csodás ruhakölteményei a történetnek megfelelően fokozatosan tönkremennek. Az igazság kedvéért azért jegyezzük meg, hogy nem minden öltözék volt vadonatúj. A Pamela Sue Martin által viselt fehér-sárga poncsót például eredetileg Rosemary Forsyth számára tervezték a Város a tenger alatt (1971) című tévéfilmhez, melynek szintén Allen volt a producere. Caroly Lynley a saját medálját és csizmáját viselte, ez utóbbi tönkre is ment a forgatás végére a sok víz miatt. Stella Stevens egyszer azt nyilatkozta, sajnálja, hogy nem tartotta meg a filmben viselt bugyiját, mert azóta egy vagyonért el tudta volna adni az eBayen.

A díszletek és a forgatási trükkök

Úgy a könyvben, mint a filmben a Poszeidon modellje az 1936-ban vízre bocsátott Queen Mary volt, amely 1967. december 1-jéig járta az Atlanti-óceánt. Az aktív szolgálat befejezését követően végleg horgonyt vetett a kaliforniai Long Beachen, és jelenleg hotelként, múzeumként és rendezvényközpontként funkcionál. Mivel „kísértethajó”-ként is nevet szerzett magának, máig kedvelt turisztikai célpontnak számít: a legenda szerint az egykori gyermekmegőrző szobából időnként még most is gyerekhangok hallatszanak, a kiürített úszómedencéből pedig vízcsobogás hangja. Közel másfél évvel a végleges leállás előtt, 1966. július 10-én halálos baleset érte a Queen Mary egyik tűzoltóját, a tizennyolc éves John Peddert, akire egy rutingyakorlat közben rácsapódott a gépház 13-as számú (figyeljünk a számra!) vízzáró ajtaja. „Szerencsések” természetesen az ő kísértetét is látták már a fedélzeten. A Poszeidon katasztrófa bevezető jeleneteinek egy részét a Queen Mary fedélzetén forgatták. Az óceánjáró belső tereit igyekeztek úgy kialakítani, hogy azok minél jobban hasonlítsanak a Queen Mary belsejére. William Creber művészeti vezető úgy tervezte meg a dísztermet, hogy azt a felborulási jelenet forgatásához könnyen át lehessen rendezni. A Fox 6-os számú stúdiójában megépített díszletet egy speciális hidraulikus szerkezet az óriáshullám mozgását imitálva előbb megemelte, majd 30 fokkal (más források szerint: 45 fokkal) megbillentette. Így egyfajta csúszda képződött a színészek és a kaszkadőrök számára. Az ennél nagyobb dőlésszöget kameratrükkökkel imitálták. Miután befejezték a dőlési fázis forgatását, az asztalokat fölerősítették a mennyezetre, amely immár a felborult hajó padlójaként funkcionált. Ezután a díszletet újra megbillentették, és felvették azokat a képsorokat, amikor a felerősített asztalok szélébe kapaszkodó utasok a mélybe zuhannak. A gépházat, a konyhát és a fodrászatot eredeti állapotában és 180 fokkal elforgatva is megépítették.

Az alkotók minél hatásosabban szerették volna érzékeltetni, hogy a Poszeidon a nyílt óceánon hajózik. Ennek érdekében speciális kameraállványokat építettek, melyek lehetővé tették a kamerák le-föl, illetve oldalra való finom mozgását is. Az így forgatott képsorok a felborulás előtt és után is a hullámzás tudat alatti érzetét keltik. Az árhullámjelenetet is a lehető legvalószerűbben próbálták megoldani. (Itt jegyezzük meg, hogy mai szaknyelven fogalmazva a Poszeidonra cunami zúdul, de ezt a kifejezést a 70-es évek elején még nem ismerték.) Hogy a felborulás is életszerű legyen, a speciális effektusokért felelős csapat vezetője, L. B. Abbott csekély 35 ezer dollárból elkészíttette a Queen Mary 1:48 arányú, körülbelül 6,5 méter hosszú, több tonna súlyú, valósághű modelljét. Ezt az akkori idők egyik legnagyobb víztartályába helyezték, és egy víz alatt speciális szerkezethez erősítették. Ennek segítségével a felborulás jelenete minden részletre kiterjedően kontrollálható és gördülékenyen filmezhető volt. A modellre a magasból két, egyenként 4500 literes tartályból vizet zúdítottak. A jelenetet filmező kamerák hétszeres sebességgel forogtak, mert normál sebesség mellett a hatás nem lett volna annyira döbbenetes. Amikor a viharjelenetben Harrison kapitány kinéz a parancsnoki fülke ablakán, és megpillantja a közeledő óriáshullámot, valójában egy Malibun, a szörfösök paradicsomában felvett képsort látunk.

Ezután a modellt lenről, a víz alól filmezték, hogy a felborulás utáni közvetlen külső történéseket is láthassuk. Annak ellenére, hogy semmilyen digitális trükköt nem alkalmaztak, a jelenet közel négy és fél évtized után is életszerű és hatásos. Egyébként a modellt később több filmhez is felhasználták, például egy Allen által gyártott tévéfilmhez (Adventures of the Queen, 1975), amelyet sorozatnak szántak, de csak a pilotja készült el. A Titanic katasztrófájáról szóló 1996-os tévés produkcióban szintén ezt a modellt láthattuk. Ezt követően a San Pedró-i Los Angeles Tengerészeti Múzeumnak adományozták, ahol jelenleg is megtekinthető. A Poszeidon katasztrófához eredetileg egy olyan befejező jelenetet terveztek, amely a mentőcsónakokat mutatta volna a felborult hajó körül, de a költségvetésből erre már nem futotta. A hivatalos befejezést, amely a hajótestről felszálló mentőhelikoptert mutatja, a stúdióban forgatták felfelé néző kamerákkal, hogy a környező épületek ne kerüljenek a képmezőbe. Az egész film forgatását rendkívül precízen készítették elő: vázlatok, tervrajzok, makettek százai születtek, melyek segítségével gondosan és részletesen megtervezték, hogy melyik jelenethez milyen kellékek szükségesek, hol lesznek a színészek, hová helyezzék el a kamerákat, stb. Ennek az aprólékos előkészítő munkának köszönhető, hogy a hetvennaposra tervezett forgatást a hatvannyolcadik napon befejezték. (Más források úgy tudják, a forgatás tizennégy hétig tartott.) Egy hollywoodi szuperprodukció esetében ugyanis egy csodával ér fel, ha sikerül betartani az eredeti forgatási ütemtervet.

A kísérőzene és a betétdal

A kísérőzene komponálását Allen egy nem túl ismert zeneszerzőre, egy bizonyos John Williamsre bízta, akivel a hatvanas években már dolgozott a Lost in Space és a Land of the Giants című tévésorozatokban. Williamsnek A Poszeidon katasztrófához írt hatásos kísérőzenéje hűségesen visszaadja a film hangulatát: a fő zenei téma már-már könnyednek mondható, tökéletes ellentétben a többi téma sötétebb, komorabb hangzásvilágával. A kísérőzene – akárcsak maga a film – nagy sikert aratott, Golden Globe-ra is jelölték, éppen ezért meglepő, hogy közel harmincöt (!) évet kellett várni a hivatalos kiadására. Szerencsére Williams felfedezésére jóval hamarabb sor került, hiszen A Poszeidon katasztrófa után hirtelen a szuperprodukciók zenei szakértőjévé vált: ő írta például a Pokoli torony és a Földrengés (mindkettő 1974-ből) kísérőzenéjét is. Felfigyeltek rá Új-Hollywood alkotói is, főleg George Lucas és Steven Spielberg: a Csillagok háborúja (1977), A cápa (1975), Az elveszett frigyláda fosztogatói (1981) és más látványos álomgyári filmklasszikus ma már elképzelhetetlen lenne Williams emlékezetes zenéje nélkül. Mindazonáltal a Morning After című betétdal nem az ő nevéhez fűződik, ámbár annak motívumait is beépítette a kísérőzenébe. A világslágerré vált dalt állítólag egyetlen éjszaka alatt írta Joel Hirschhorn és Al Kasha. Egy csütörtöki napon kapták meg a forgatókönyvet azzal, hogy másnapra már kész szerzeményt várnak tőlük. Olyan dalszöveget írtak, amely hihetően tükrözte a cselekmény legfontosabb elemeit.

A dal eredeti címét – Why Must There Be a Morning After? (Miért kell lennie egy másnap reggelnek?) – a Fox túl pesszimistának találta, ezért lerövidítették The Morning Afterre. De még ezzel sem voltak kibékülve, mert a vége főcímen már csak így nevezték meg: The Song from The Poseidon Adventure. A filmben ugyan Carol Lynley játssza Nonnie-t, de a 20th Century Fox végül egy hasonló hangszínű háttérénekesnő, Renée Armand hangját használta. Ennek ellenére Lynley évekig kitartóan állította, hogy márpedig az ő énekhangja hallható. Ami egészen biztos, hogy Lynley filmbeli ruháját azon ruha alapján tervezték meg, amelyet Renée viselt a stúdiófelvétel közben. A film sikere után valószínűnek tűnt, hogy a betétdalból sláger lehet, ezért a Fox menedzsere, Russ Regan úgy döntött, kislemezen is megjelenteti. Ki tudja, miért, se Lynley, se Armand verziójára nem tartott igényt, inkább új énekesnőt keresett. Munkatársai Barbra Streisandot javasolták, Regan azonban egy demofelvétel alapján egy ismeretlen énekesnőt választott Maureen McGovern személyében. Annyira megbízott a kezdő McGovern tehetségében, hogy saját zsebből fizette a lemezfelvétel költségeit. A bizalom megtérült, McGovern lemeze az amerikai toplista élére került. Világsláger ide vagy oda, két évvel később Allen elég nehezen adta be a derekát, hogy újabb szuperprodukciója, a Pokoli torony betétdalát ismét Joel Hirschhorn és Al Kasha írja, és Maureen McGovern énekelje. Aggodalmai részben igazolódtak is: az új dal, a We May Never Love Like This Again Oscar-díjat kapott ugyan, de a toplistákon egyáltalán nem szerepelt túl jól.

A fogadtatás

A Poszeidon katasztrófa korabeli amerikai fogadtatása meglepően jó volt: nemcsak a közönség tódult a mozikba, hanem a kritikusok többsége is elismerően szólt a filmről. Kereskedelmi vonzerőt jelentett az is, hogy Gene Hackman a forgatás idején kapott Oscar-díjat a Francia kapcsolat (1972) című bűnügyi drámáért, és a nézők természetesen érdeklődéssel várták, miben láthatják őt legközelebb. Magát A Poszeidon katasztrófát 1973-ban nyolc Oscar-díjra jelölték, de csak a betétdal kapta meg az aranyszobrot, továbbá L. B. Abbott és A. D. Flowers különdíjat vehetett át a vizuális effektekért. Korábban a Golden Globe-bizottság szigorúbb volt, mert csak négy kategóriában jelölte a filmet Arany Glóbuszra: a dal ott nem nyert, Shelley Winters azonban igen, mint a legjobb női epizodista. Winters lemaradt a BAFTA díjáról, amelyet Gene Hackman viszont megkapott mint a legjobb férfi főszereplő, noha őt sem Golden Globe-ra, sem Oscarra nem nevezték. Ami a bevételeket illeti, a film csak Észak-Amerikában negyvenmillió dollárt termelt 1973-ban, és ehhez jöttek még a világforgalmazásból származó tekintélyes bevételek. 1974. október 27-én az ABC kereskedelmi tévécsatorna is levetítette A Poszeidon katasztrófát: a tévénézők 39%-a nézte meg ekkor, és ezzel az eredménnyel Amerikában minden idők hatodik legnézettebb, kábeltévén sugárzott filmjének számít. A magyarországi mozipremier 1986. január 23-án volt: a siker ugyan nálunk sem maradt el, de nem volt különösebben kiugró, hiszen akkoriban már mifelénk is másféle filmek számítottak divatosnak. Az új évezredben A Poszeidon katasztrófa kultstátusba került, amit remake-jei is bizonyítanak. Az angol Wikipédia szerint főleg a meleg közönség körében örvend nagy népszerűségnek, de fogalmam sincs, hogy miért. (Szerintem azoknak sem, akik ezt az infót közzétették.) Még az Arany Málna alapítója, John Wilson is úgy emlékezett meg róla a díj történetéről szóló könyvében, a The Official Razzie Movie Guide-ben, hogy A Poszeidon katasztrófa egyike minden idők 100 legszórakoztatóbb rossz filmjének.

Bakik

Ugye, senki nem gondolta komolyan, hogy épp A Poszeidon katasztrófa mentes a bakiktól? A teljességre törekvés igénye nélkül nézzük, mi mindent találtak a lelkes bakivadászok!

* Miközben Nonnie a szilveszteri bulin a The Morning Aftert énekli, amely egy lassú szám, a táncosok észrevehetően úgy mozognak, mintha egy gyorsabb zene szólna.

* Martin a bulin egyesével az asztalra teszi a piruláit, és még nincs köztük a zöld színű, amikor Mrs. Rosen már megkérdezi tőle, hogy a zöld mire való. A kamera visszavált Martinra, aki a már elővett tabletták közül emeli fel a zöldet.

* Amikor az óriáshullám rázúdul a hajóra, a kapitány így kiált fel: „Turn left!” (Fordulj balra!) Egy igazi kapitány azonban nem a „left”, hanem a „port” szót használta volna.

* A hajó éjfélkor borult fel. Figyelembe véve a vészvilágítás működési idejét (Acres szerint három óra), a hajó süllyedésének mértékét és azt a tényt, hogy az események valós időben játszódnak, lehetetlen, hogy a túlélők fényes nappal szabadulnak ki a hajótestből.

* Amikor Susan leugrik a magasból az egyik asztal támlájáról, ugrás közben még nincs rajta cipő, földet éréskor azonban már van.

* Amikor Terry lezuhan, a földön (az eredeti mennyezeten) az utasoknak még semmi különösebb bajuk sincs, de a következő snittben már sebesülten vagy holtan fekszenek Terry közelében.

* Linda Rogo a szűk estélyi ruhájában nem tudott volna felfelé mászni, de mielőtt kibújt volna belőle, felvette férje ingét, mert az estélyije alatt nem viselt melltartót. Mászás közben azonban néhány pillanatra mégis látszik melltartójának a pántja. A szerepet játszó Stella Stevens a DVD-kommentárban azt állította, hogy ő még a premier előtt észrevette ezt a hibát, de hasztalan könyörgött, hogy vágják ki a leplező képkockákat a filmből.

* Belle Rosen nyakban hordott úszóérmének hossza észrevehetően eltérő a közeli és a félközeli képeken.

* Amikor Scott tiszteletes megmenti Robint, mindkettőjükre ömlik a tengervíz, de néhány pillanat múlva mégis száraz a hajuk, aztán újra vizes.

* Az utolsó jelenetekben a felborult Poszeidon alja túlságosan tiszta és könnyen járható, ami egy huzamosabb ideje üzemelő hajó esetében teljesen életszerűtlen.

* Ahogy a túlélők egyre nagyobb utat tesznek meg, öltözékük és testük egyre piszkosabb lesz, kivéve Stella Stevens és Pamela Sue Martin lábait, melyek mindvégig szinte patyolattiszták maradnak.

A folytatás

A nagy siker hatására Irwin Allen már 1973-ban előállt a folytatás tervével. Az új történet szerint a túlélőket Ausztriában hallgatják ki a katasztrófáról, mivel a Poszeidon anyavállalata osztrák illetőségű. A meghallgatás helyszíne egy vonat, amely omlás miatt egy hegyi alagútban reked, és az utasoknak maguknak kell megküzdeniük a kiszabadulásért. Ezt az elképzelést némi megfontolás után elvetették, magát az ötletet azonban bő két évtizeddel később felhasználták a Daylight – Alagút a halálba (1996) című katasztrófafilmhez. Végül a filmesek az eredeti szerzőt, Paul Gallicót kérték fel arra, hogy regény formájában írja meg a folytatást, de nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a film sztorijának folytatását várják tőle, nem pedig az eredeti regényét. A Beyond the Poseidon Adventure címmel megjelent könyvben Gallico betartotta ugyan ezt az előre kiszabott feltételt, mindazonáltal a filmváltozat számos ponton eltér a regénytől. Az elhúzódó előkészületek miatt Gallico már nem érte meg a premiert, 1976-ban elhunyt. A filmváltozat szerint a tehetetlenül hányódó, felborult Poszeidont két rivális kincsvadász banda szállja meg, hogy megszerezze a hajón fellelhető értékeket, különös tekintettel a titokban szállított plutóniumra. A gépházban azonban robbanás következik be, és a Poszeidon életben maradt, de még nem megmentett igazi utasainak és a kincsvadászoknak nemcsak a rájuk leselkedő veszélyekkel, de egymással is meg kell küzdeniük az életben maradásért… A fontosabb szerepekre szóba került John Wayne, Burt Reynolds és Clint Eastwood, de mindnyájan visszaléptek, miután elolvasták a forgatókönyvet. Michael Caine jóban volt Allennel, így barátságból elfogadta a felkérést, noha az előző évben már nagyot buktak a Rajzás (1978) című filmmel. A Beyond the Poseidon Adventure – ha nem is bukott akkorát, mint a gyilkos méhekről szóló film – szintén elhasalt a mozipénztáraknál. (A kritikusokról már nem is beszélve.) Caine mellett a további fontosabb szerepekben Sally Field, Telly Savalas, Peter Boyle, Karl Malden, Jack Warden és Shirley Knight látható. A filmet nem mutatták be a magyar mozik, VHS-en jelent meg először A Poszeidon kaland címmel. Tekintve, hogy ez valójában az eredeti 1972-es film címének tükörfordítása lenne, Magyarországon mindmáig sokan összekeverik a két filmet.

A remake-ek

Egy 2005-ben bemutatott tévéfilm és egy 2006-os nagy költségvetésű mozifilm alapját szintén Paul Gallico 1969-es regénye jelentette, ugyanakkor mindkét remake számos ponton eltér a könyvtől. Az író iránti tiszteletből a 2005-ös tévéfilmben a Peter Weller által játszott kapitányt Paul Gallicónak hívják. Vannak más tiszteletkörök is: a Titanic roncsait 1985-ben megtaláló expedíció vezetőjéről, Bob Ballardról nevezték el a Poszeidon hajóorvosát, a hajó társalgója, a Jak-szalon pedig A Poszeidon katasztrófa rajongói klubjának elnökéről, Jak Castróról kapta a nevét. Weller mellett a további fontosabb szereplők: Rutger Hauer, Adam Baldwin, Alexa Hamilton, Bryan Brown, C. Thomas Howell, Steve Guttenberg és Sylvia Syms, rendező: John Putch. (Howell kaszkadőr édesapja egyébként részt vett az 1972-es filmváltozat forgatásán.) Szó volt arról, hogy Armand Assante és Sam Elliott is szerepelni fognak, de mindketten visszautasították a lehetőséget. Míg az 1972-es filmben egy óriási hullám borítja fel a hajót, addig a 2005-ös verzióban mindez egy terrorista cselekmény miatt következik be. Az alkotók azzal indokolták a változtatást, hogy szerintük a valóságban a nyílt tengeren elképzelhetetlen egy akkora hullám, amely méretével és erejével felborítana egy ilyen hatalmas hajót. Az eredeti történet néhány szereplője kimaradt (vagy más nevet kapott), vannak viszont újak. Mike Rogo ebben a verzióban már nem nyomozó, hanem tengernagy, aki az USA Belbiztonsági Minisztériumában dolgozik. Ugyanakkor az alkotók visszatértek a regény eredeti befejezéséhez, mely szerint a Poszeidon végül elsüllyed.

A 2006-os mozifilmes remake-et, a Poseidont a német Wolfgang Petersen rendezte, akit A tengeralattjáró (1981) és a Viharzóna (2000) című alkotásainak köszönhetően a „vizes filmek” specialistájának kiáltottak ki. A forgatás előtt Petersen úgy nyilatkozott, hogy kemény, realista, átélhető filmet akar készíteni. Ehhez 160 milliós büdzsé állt rendelkezésére, ám épp a realizmus az elkészült opusz legfájóbb hiányossága. Mivel az 1972-es film Poszeidonját az RMS Queen Mary alapján tervezték, kézenfekvő volt, hogy a remake hajójához az RMS Queen Mary 2 legyen a modell. A hasonlóság leginkább a bálterem esetében vehető észre, ami szinte pontos mása a Queen Mary 2 nagy étkezőjének. A Warner Bros. burbanki (Kalifornia) stúdiójában a Poszeidon minden fontosabb helyiségét külön díszletként, két példányban építették meg: egyet hagyományos módon, egyet pedig fejjel lefelé. A bálterem fejjel lefelé fordított díszletét egy hatalmas víztartály tetejére építették, ami lehetővé tette, hogy a díszletet néhány órán belül elárasszák vízzel, vagy éppen víztelenítsék. Kurt Russell egy Robert Ramsay nevű polgármestert és egykori tűzoltót alakít: Irwin Allen másik sikeres katasztrófafilmje, a Pokoli torony polgármesterét hívták Robert Ramsay-nek, a Lánglovagok (1991) című filmben pedig Russell már játszott egy hősies tűzoltót. A Poseidon egyik jelenetében Richard Nelson (Richard Dreyfuss) Romanee-Contit rendel: ez az az ital, amelyet a Pokoli torony építési vállalkozója (William Holden játszotta) az épület megnyitó ünnepségén ajándékba ad a Robert Vaughn által megformált szenátornak. A Poseidon további fontosabb szereplői: Josh Lucas, Jacinda Barrett, Emmy Rossum, Mia Maestro, Mike Vogel, Kurt Dillon. Az eredeti játékidő 123 perc volt, ebből a producerek 25 percet kivágattak, és Petersen hozzájárulása nélkül átszerkesztették a filmet. A rendező annyira felháborodott ezen, hogy tíz évig nemcsak Hollywoodnak fordított hátat, hanem a rendezésnek is. Tavaly újra Németországban forgatott, a Vier gegen die Bank (2016) azonban nem tetszett igazán se a kritikusoknak, se a közönségnek..

Magyar kritikusi vélemény

„A Poszeidon katasztrófa című film hajóóriásának utasai – amerikai turisták karikatúra-sémái: ékszerek, »archaikus« mosolyok, férfiak némelyikén paróka, hangoskodás, túlzott kedveskedés. Újévet köszöntenek. A konfettihullámot víz mossa el: tengerrengés. A hajó fölborul, a világ fölfordul. Kettős dráma lehetősége: az utasok lelkében, a hajó szétesésében. Bodybuilder, »forradalmár« pap igét hirdet: aki vele tart, csak annak lesz esélye a túlélésre. A külső mentés reményében a gépterembe kell jutniuk. Nem sokan tartanak vele. Csak kilencen. Ők is minduntalan veszekednek. Vigyorból vicsorgás. Ez egyben a jellemábrázolás is. A hitetlenek, a küzdésre képtelenek meg is halnak. Ki megfullad, ki megég. Ám a bátor csoportból is életét veszti négy. Tragikus sorsukat a film nézője úgy látja, mint fáról hulló levelek esését lassított felvételben. Unalmas kompozícióban. Darabos vágásban. […] A sablon rakományt veterán operatőr-rendező süllyeszti érdektelenségbe.”

(Baló Júlia: „Poszeidon katasztrófa”. In: Filmvilág 1986/2, 58. o.)

A Poszeidon katasztrófa (1972) – amerikai katasztrófafilm. Paul Gallico regényéből a forgatókönyvet írta: Stirling Silliphant és Wendell Mayes. Operatőr: Harold E. Stine. Zene: John Williams. Díszlet: William Creber és Raphael Bretton. Jelmez: Paul Zastupnevich. Vágó: Harold F. Kress. Rendezte: Ronald Neame. Főszereplők: Gene Hackman (Scott tiszteletes), Ernest Borgnine (Rogo), Red Buttons (Martin), Carol Lynley (Nonnie Perry), Roddy McDowall (Acres), Stella Stevens (Linda Rogo), Shelley Winters (Belle Rosen), Jack Albertson (Manny Rosen), Pamela Sue Martin (Susan), Arthur O'Connell (káplán), Eric Shea (Robin), Leslie Nielsen (kapitány).