2017. június 8., csütörtök

MESTERKURZUS – PAUL VERHOEVEN: AZ ERŐSZAK ÉS A SZEX APOSTOLA

Paul Verhoeven holland filmrendező, író, forgatókönyvíró és filmproducer egyetemista korában kezdett el filmkészítéssel foglalkozni. Első nemzetközi sikerét egy 1965-ös rövidfilmmel érte el, amelyet a holland haditengerészet háromszáz éves jubileuma alkalmából forgatott. A hatvanas évek második felében a holland televíziónál dolgozott. Tizenkét részes kalandfilmsorozata, a középkorban játszódó Floris (1969) egész Nyugat-Európában népszerűvé vált. A széria főszereplője, Rutger Hauer lett Verhoeven holland játékfilmjeinek egyik állandó színésze. Egyik legismertebb közös munkájuk, a Török gyümölcs (1973) egy tragikusan végződő szerelem története, melyet Verhoeven a rá jellemző képi ötletekkel és tabukat nem ismerő merészséggel valósított meg. Az opuszt Oscar-díjra is jelölték, s ettől kezdve a direktor munkáit élénk érdeklődés kísérte külföldön is. Négy évvel később a Futás az életért (1977) a Golden Globe jelöltjei közé került. Ekkor már Hollywood is kereste az együttműködés lehetőségeit a holland rendezővel, ám az általa javasolt témák egyik nagy amerikai filmes cég tetszését sem nyerték meg, ugyanis Verhoeven történetei és vizuális stílusa meghaladták az álomgyár toleranciaküszöbét. Bár ami azt illeti, a Spetters (1980) című botrányfilmje még a jóval engedékenyebb Hollandiában is kicsapta a biztosítékot. A közönség és a szakma által is jól fogadott misztikus thriller, A negyedik férfi (1983) után született meg Verhoeven első hollywoodi filmje, a Hús és vér (1985), igaz, még holland koprodukcióban. 1987 és 2000 között a direktor Hollywoodban dolgozott, ahol olyan világsikerű filmeket készített, mint a Robotzsaru (1987), Az emlékmás (1990) és az Elemi ösztön (1992). Még a Showgirls (1995) hatalmas bukásából is tulajdonképpen jól jött ki. A kissé alulértékelt Csillagközi invázió (1997) és a számára is csalódást okozó Árnyék nélkül (2000) után visszatért hazájába. Ott forgatta a Fekete könyv (2006) című izgalmas drámáját, amely ugyan kedvező fogadtatásban részesült, mégsem jelentette számára egy újabb termékeny alkotói periódus kezdetét. Az elmúlt egy évtizedben számos hollywoodi és holland projekt kapcsán felmerült a neve, de ezek vagy meghiúsultak, vagy másokkal valósultak meg. 2016-ban a cannes-i filmfesztiválon mutatták be az Elle című provokatív thrillerét, amelyet francia nyelven forgatott Isabelle Huppert főszereplésével. A zsűri figyelmen kívül hagyta az opuszt, melynek magyarországi mozibemutatója jelen sorok írásakor még bizonytalan. Verhoeven alkotásai egyébként széles műfaji skálát képviselnek: dráma, történelmi film, thriller, fantasy, sci-fi és akciófilm egyaránt található közöttük. Munkásságának meghatározó témái az erőszak és a szexualitás kapcsolata, valamint az emberi lélek sötét oldalának bemutatása a múltban, a jelenben és a jövőben. Verhoeven civilben Jézus életének szenvedélyes kutatója, erről szóló 2007-es bestsellere magyar nyelven is megjelent.


KARRIERTÖRTÉNET
A gyermekkor
Paul Verhoeven Amszterdamban született 1938. július 18-án. Édesapja, Wim Verhoeven tanár, édesanyja Nel van Schaardenburg kalapkészítő. A család Slikkerveer faluban élt. 1940. május 10-én a német hadsereg lerohanta Hollandiát, négy nappal később pedig megkezdődött Rotterdam bombázása. 1943-ban Verhoevenék Hágába költöztek, ahol a német vezetés főhadiszállása is volt. Házuk közel volt az egyik német katonai bázishoz, melyet a szövetségesek gépei rendszeresen bombáztak. Egy ilyen bombázás földig rombolta közvetlen szomszédjuk házát. A Verhoeven szülők is kis híján odavesztek, amikor a bomba becsapódott. Évekkel később Paul emlékeiben ez az időszak az égő házak, az utcán szanaszét heverő holttestek és az állandó rettegés koraként jelent meg. Mindazonáltal gyerekfejjel mégis inkább egy izgalmas kalandnak élte meg a háborút, mint például a Remény és dicsőség (1987) gyerekszereplője, Bill Rowan. Amikor Wim Verhoevent kinevezték a hágai Van Heutszschool élére, Paul is ide jött tanulni. Apa és fia egyaránt rajongtak a filmekért, és az iskola vetítőjén gyakran megnézték a különböző ismeretterjesztő produkciókat. A háború után főleg az amerikai sikerfilmek nyerték meg a tetszésüket, mint például a Burt Lancaster és Bartók Éva főszereplésével készült A vörös kalóz (1952) vagy a H. G. Wells-mű alapján forgatott Világok háborúja (1953). Paul lelkesedett a képregényekért is, sőt azzal is megpróbálkozott, hogy rajzoljon egyet. Az irodalom világából Mary Shelley klasszikusa, a Frankenstein és Edgar Rice Burroughs Tarzan-történetei voltak a kedvencei. A hágai gimnázium elvégzése után, 1955-ben egy párizsi művészeti iskolát látogatott. A következő évben visszatért hazájába, ahol felvételt nyert a leideni egyetemre. 1964-ben diplomázott matematikából és fizikából. Az intézmény filmklubjában olyan művészek alkotásaival ismerkedett meg, mint Ingmar Bergman, Billy Wilder, David Lean, Kuroszava Akira, Orson Welles, Alfred Hitchcock és Federico Fellini.


Az első lépések a filmvilágban
Verhoeven 1960-ban egyetemistaként készítette első filmjét. A harmincöt perces Een hagedis teveelt két, akkor még friss, de egymástól igencsak eltérő filmművészeti remeklés, Alain Resnais Szerelmem, Hiroshima (1959) című drámája és Alfred Hitchcock Szédülés (1958) című bűnügyi filmje ihlette. Az egyetem befejezéséig Paul évente forgatott egy-egy rövidfilmet: Nothing Special (1961), The Hitchhikers (1962), Let's Have a Party (1963). 1964-ben belépett a Holland Királyi Haditengerészethez. Itt a flotta háromszáz éves jubileuma alkalmából készített egy rövidfilmet Het Korps Mariniers címmel. A huszonhárom perces propagandaprodukcióban először nyílt lehetősége akciójelenetet rendezni. A művet a katonai filmek soros franciaországi fesztiválján Arany Nap-díjjal tüntették ki. 1966-ban Verhoeven leszerelt. Ekkor már komolyan elhatározta, hogy filmrendező lesz. Nem várt fordulatként azonban barátnője, Martine Tours pszichológusnő teherbe esett. Paul úgy érezte, az apaság gátolná a rendezői karrierjét, ráadásul nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy vállalni tudta volna egy család eltartását. A pár végül hosszas vívódás után úgy döntött, hogy nem tartják meg a gyereket. 1967. április 7-én viszont egybekeltek: azóta két gyerekük született (Claudia 1972-ben és Helen 1974-ben), egyet pedig adoptáltak, s máig boldogan élnek együtt. Az ifjú férj filmkészítői karrierje a holland tévénél folytatódott. 1968-ban Portret van Anton Adriaan Mussert címmel dokumentumfilmet rendezett a holland náci mozgalom vezetőjéről. Korát megelőző alkotásról van szó, amely elsőként kívánta elemzés tárgyává tenni a holland történelem egyik sötét fejezetét a nyilvánosság előtt. A kényes téma miatt a mű bemutatását csak két évvel később engedélyezték.


Közben Verhoeven egy tizenkét részes kalandfilmsorozatot forgatott, a Florist (1969). A mintát olyan sikeres külföldi sorozatok jelentették, mint az angol Ivanhoe (1958) és a francia Parittyás Thierry (1963–1966). A forgatókönyvet Gerard Soeteman írta, aki Verhoeven állandó munkatársa lett. Floris, a „holland Robin Hood” megformálóját nem volt könnyű megtalálni, mert szerepelni egy fekete-fehér tévésorozatban akkoriban sem jelentette a színészi ábrándok netovábbját. Az akkor még teljesen ismeretlen Rutger Hauert azzal a megjegyzéssel ajánlották a direktor figyelmébe, hogy színésznek talán nem annyira jó, viszont van benne kurázsi, olyasmikre is hajlandó, amikre más színész nem vállalkozna. Verhoeven megállapította, hogy ez a jellemzés megállja a helyét. Hauer színészi hiányosságait egyébként kellően ellensúlyozta előnyös külseje, valamint az a tény, hogy remekül lovagolt, és kiválóan forgatta a fegyvert a csatajelenetekben. A közös munka során a két művész között mély barátság szövődött, melyet a rendező így jellemzett: „egy szexuális motívumokat nélkülöző szerelmi kapcsolat”, mint amilyen Marcello Mastroianni és Federico Fellini vagy Robert De Niro és Martin Scorsese között állt fenn. Hauer második apjaként tisztelte Verhoevent, akinek későbbi játékfilmjeiben alkalma nyílt csiszolni a játéktechnikáját, és lélektanilag is hiteles alakításokat nyújtania. A Floris kifejezetten tetszett a holland közönségnek, és külföldön is jól fogadták. (Magyar vonatkozású érdekesség, hogy évekkel később a folytatások javarészt Magyarországon készültek ugyancsak Hauer főszereplésével, de egy másik rendező irányításával.) 1970-ben Paul egy erotikus komédiát forgatott a televízió számára: a De worstelaar egy újabb kiváló munkatársat és barátot hozott az életébe Jan de Bont operatőr személyében, aki évek múlva hollywoodi rendezőként is bemutatkozott (Féktelenül, 1994; Twister, 1996; Féktelenül 2, 1997; Az átok, 1999; Lara Croft: Tomb Raider – Az élet bölcsője, 2003).


AZ ELSŐ MOZIFILMEK
Az üzlet az üzlet
A De worstelaar felkeltette Rob Houwer producer érdeklődését, aki éppen a Wat zien ik (szabad fordításban: Mit látnak szemeim?) című filmtervéhez keresett rendezőt. A kiindulópontot Albert Mol regénye jelentette, amely az amszterdami vöröslámpás negyedben játszódik. (A szerző egy kisebb szerepet is játszik a filmben, akárcsak a lánya, Kika Mol.) Verhoeven kezdetben nem akarta elvállalni ezt a munkát, mert szívesebben adaptált volna egy rangos irodalmi művet, mint egy sztorizgató bulvárkönyvet a prostitúcióról. Gerard Soeteman forgatókönyvíró azonban meggyőzte, hogy vállalja el, és együtt majd kihoznak belőle valami jót. Soeteman megérzései jók voltak, mert a film meglepően sikeresnek bizonyult: Hollandiában minden idők legsikeresebb hazai alkotásainak toplistáján a negyedik helyet foglalja el. Kuriózum, hogy Houwer és Mol eredetileg egy olyan pornográfiába hajló, tényfeltáró művet képzeltek el, mint amilyeneket később az olaszok forgattak (Carlo Lizzani: Storie di vita e malavita, 1974; Rino Di Silvestro: Prostituzione, 1974). Verhoeven viszont akkoriban még nem kísérletezett a szexualitás provokatív bemutatásával, és inkább stilizálva ábrázolta azt, sok-sok humorral megfűszerezve. Az így született erotikus komédia – amely a nemzetközi forgalmazásban a Business Is Business (Az üzlet az üzlet) címet kapta – sem Houwernek, sem Molnak nem tetszett különösebben. De az üzlet az tényleg üzlet, és a kiugró kereskedelmi sikert látva Houwer hajlandó volt finanszírozni Verhoeven következő filmjét is.


Török gyümölcs
A Török gyümölcs Jan Wolkers Hollandiában kultikusnak számító regénye alapján készült. A tragikus szerelmi történetet negyvenkét nap alatt forgatták a francia új hullámot idéző technikai megoldásokkal: nem volt kidolgozott forgatókönyv, nem voltak próbák, kézikamerát használtak, gyors snitteket alkalmaztak, továbbá kerülték a mesterséges megvilágítást és az utószinkront. Mindazonáltal Verhoeven és De Bont szerint nem az újhullámosok módszereit, hanem inkább William Friedkin Francia kapcsolat (1971) című világsikerű krimijének képi megvalósítását tekintették mintának. Verhoeven kezdeti lelkesedése az amerikai filmkészítési technika iránt hamar alábbhagyott, és úgy döntött, inkább Az üzlet az üzlet stílusában forgatja le a Török gyümölcsöt is. De Bont ezzel nem értett egyet, és az első jeleneteket a saját elképzelései szerint vette fel. Emiatt a direktor majdnem kirúgta túl önálló munkatársát, de miután megnézte a felvett anyagot, belátta, hogy De Bontnak igaza van. A történet szerelmespárját alakító Rutger Hauer és Monique van de Ven remekeltek szerepeikben. A női főszerepre egyébként eredetileg Willeke van Ammelrooyt szemelték ki, de a fiatal színésznő egyrészt túl sokat kért, másrészt nem volt hajlandó az utolsó jelenetek kedvéért kopaszra borotválni a fejét. Hauer szinte az összes gázsiját egy szuper motorkerékpárra költötte, ám mindjárt az első napon elfelejtett biztonsági láncot tenni rá, és a járgányt ellopták. Rutger általában szemérmesnek tartja magát, így kissé zavarban volt a sok meztelen jelenet miatt. Ráadásul az egyiket – amikor alkalmi partnernője emléket kér tőle, mire a meztelen Hauer körberajzolja a hímtagját egy asztalra tett papírlapon, és a lánynak adja a rajzot – a negatív durva karcolódása miatt épp akkor kellett megismételni, amikor a film támogatói meglátogatták a forgatást. Nem tudni, ki volt nagyobb zavarban: Hauer vagy a vendégek. A Love Story (1970) és az Utolsó tangó Párizsban (1972) találkozásaként emlegetett dráma óriási sikert aratott, és egészen az Oscar-jelölésig jutott, miközben az 1973-as cannes-i filmfesztivál előválogatásán pornográfia vádjával elutasították. (A Török gyümölcsöt Magyarországon hivatalos formában mindmáig nem mutatták be semmilyen forgalmazási csatornán.)


Forró verejték
A Török gyümölcs kedvező fogadtatása tette lehetővé, hogy Verhoeven elkészíthesse a Forró verejtéket (1975), amely minden idők egyik legköltségesebb holland filmje. A történet Neel Doff (1858–1942) emlékiratain alapul. Doff a legmélyebb nyomorból emelkedett ki, fiatal lányként anyja egy bordélyba küldte dolgozni. Élettörténete egyben a XIX. századi holland munkásság öntudatra ébredésének krónikája is, de Rob Houwer producer ragaszkodott ahhoz, hogy ez a motívum ne kerüljön fókuszba. A főhősnő, Keetje (Monique van de Ven újabb színészi remeklése) a későbbi Verhoeven-filmek céltudatos, domináns hősnőit előlegezi meg, amikor úgy dönt, a férfiakat kihasználja annak érdekében, hogy ő maga minél feljebb jusson a társadalmi ranglétrán. (A filmről részletes ismertető található itt.)


A HOLLAND CSÚCSPONTOK
Futás az életért
Verhoeven negyedik mozifilmje, a Futás az életért (1977) ötmillió guldenes költségvetésével a korszak legdrágább holland filmjének számított, amely bemutatása évében több mint másfél millió nézőt vonzott csak Hollandiában. Mondani sem kéne, hogy ezt az összeget Rob Houwer producer csak a Forró verejték kereskedelmi sikerét követően biztosította a rendező számára. A Futás az életért alapjául Erik Hazelhoff Roelfzema (1917–2007) háborús hős 1970-ben megjelent visszaemlékezései szolgáltak. A cselekmény a II. világháború idején – Verhoeven gyerekkorában – játszódik, a főszereplő egyetemisták tulajdonképpen a hollandoknak a nácikhoz való különböző hozzáállását is szimbolizálják. A fontosabb szerepeket Rutger Hauer, Jeroen Krabbé, Susan Penhaligon, Edward Fox, Derek de Lint és Dolf de Vries játszották. Kezdetben szóba kerültek olyan külföldi sztárok is, mint Alec Guinness, David Niven, Julie Christie, Henry Fonda és Charlotte Rampling, anyagi okokból azonban le kellett mondani róluk. A háború emléke még a forgatáson is kísértett: a Breitnert alakító Rijk de Gooyer annak idején a holland ellenállás németek által körözött tagja volt, és németellenes érzelmeit kivetítette René Koldehoffra, egy Wehrmacht-tisztet játszó német vendégművészre, akinek a valóságban semmi köze nem volt a nácikhoz. Bár a Futás az életért Verhoeven talán legkonzervatívabb alkotása, mégis holland korszaka legjobbjaként tartják számon, amely egyszerre kalandfilm számos remek akciójelenettel, illetve történelmi dráma hiteles kor- és jellemábrázolással. Forgatása nem volt éppen veszélytelen, mert például a robbanási jeleneteket nem a pirotechnikusok, hanem a holland tengerészgyalogság szakemberei felügyelték. Kissé hanyagul, mert az egyik kósza fémszilánk hajszál híján megölte Rutger Hauert. A film enyhén homoerotikus táncjelenete tisztelgés Bernardo Bertolucci előtt, akinek A megalkuvó (1970) című drámájában látható egy hasonló táncjelenet Stefania Sandrelli és Dominique Sanda között. A Futás az életért a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-díjra kapott jelölést, és Hollywood is intenzíven érdeklődni kezdett Verhoeven iránt. A rendező mindegyik nagyobb amerikai filmstúdióhoz benyújtott valamilyen projektet, de ezek különböző okokból végül meghiúsultak. Tulajdonképpen a Futás az életért lábjegyzetének tekinthető a holland tévé számára forgatott Voorbij, voorbij (1979), amely szintén a II. világháború idején játszódik.


Spetters
A Rob Houwerrel való állandó művészi és anyagi természetű viták miatt Verhoeven és Soeteman új producert keresett következő filmjükhöz. Joop van den Ende személyében találták meg az ideális üzleti partnert, aki addig elsősorban a televízió számára dolgozott. A sértett Houwer nagy bukást jósolt a két művésznek, ők viszont egy kiugróan sikeres produkcióval akartak frappáns választ adni erre a feltételezésre. Az új film nem regényadaptáció volt, hanem Soeteman saját története, amely eredetileg a semmitmondó Haverok címet viselte, ám Verhoeven felesége címváltoztatást javasolt. A spetters a holland nyelvben elsődlegesen előnyös megjelenésű fiatalokat jelent, ugyanakkor homályos utalás az ejakulációra is, valamint létezik ilyen nevű olajspray is. (Verhoeven a szó mindhárom jelentését felhasználta.) Soeteman egy modernizált mesét képzelt el, amelyben három királyfi (a motoros Rien, Eef és Hans) verseng a királylány (a gyorsbüfét működtető Fientje) kegyeiért. A történetbe beleszőtt egy tragikus élményt is, amikor egyik kollégája egy motorbalesetben elveszítette a fiát. A keresztény gyülekezetben játszódó jelenet viszont Verhoeven személyes tapasztalatain alapul. A Holland Filmalap először visszautasította a forgatókönyvet, amely az illetékesek szerint vulgáris volt, és túlságosan kommersz. A direktor rávette Soetemant, hogy írjon egy finomított verziót, melyet a Filmalap elfogadott és támogatott is, ám amint elkezdődött a forgatás, Verhoeven szemrebbenés nélkül visszatért az eredeti szkripthez. A Spetters elsősorban a kendőzetlenül ábrázolt szexualitás miatt vált igazán hírhedtté. A cselekmény egyik szála a homoszexualitással függ össze: az egyik jelenetben néhány pillanatra férfiak közötti orális szex látható, egy másik képsorban pedig kevésbé egyértelműen, de nagyon felkavaró módon egy homoszexuális erőszak. Hollandiában nagy felzúdulás fogadta a Spetterst, tüntettek ellene, és a betiltását követelték. Pedig Verhoeven bizonyos képsorok esetében némi öncenzúrát is gyakorolt: így például a stáb tiltakozása miatt nem forgatta le azt a tervezett jelenetet, amikor a főhős öngyilkossága után a mentők összeszedik az áldozat testrészeit, egyebek között a tragédiát okozó kamion kerekeiről. Ez az önmérséklet különösen annak fényében volt előrelátóan bölcs döntés, hogy a szerepet alakító Hans van Tongeren két évvel később kísértetiesen hasonló körülmények között követett el öngyilkosságot.


A negyedik férfi
A provokatív jelenetekben bővelkedő Spetters viharos fogadtatása miatt a hollywoodi filmmogulok újfent aggodalmaskodni kezdtek amiatt, hogy érdemes-e Verhoevent a tengerentúlra csábítaniuk. A direktor egy újabb filmmel kívánta meggyőzni átlagon felüli képességeiről a habozó amerikai illetékeseket. Választása Gerard Reve megfilmesíthetetlennek tartott, önéletrajzi elemekkel átszőtt regényére esett. A negyedik férfi (1983) főhőse Gerard, az alkoholista, biszexuális író, aki a titokzatos Christine hatása alá kerül, ugyanakkor érzéki vonzalmat érez a nő ifjú szeretője, Herman iránt is. Gerard egy idő után arra gyanakszik, hogy Christine korábbi férjei valójában nem tragikus balesetekben haltak meg, s talán épp ő vagy Herman lesz a nő negyedik áldozata. Verhoeven szerint a film lényegében a keresztény valláshoz való viszonyának egyfajta mozgóképes lenyomata. Meggyőződése, hogy a kereszténység nem más, mint egyike a valóság sokfajta értelmezési lehetőségeinek: se több, se kevesebb. A különleges thriller bővelkedik vallási szimbólumokban és filmes utalásokban: olyan, egymástól eltérő stílusú művészek hatását tükrözi, mint Ingmar Bergman, Alfred Hitchcock, Luis Buñuel, John Landis, Ken Russell és Pier Paolo Pasolini. A két főszereplő, Jeroen Krabbé és Renée Soutendijk már a Spettersben is játszottak, de A negyedik férfi tette őket igazán ismertté világszerte. A Hermant alakító Thom Hoffman iránt állítólag maga szerző, Gerard Reve táplált gyengéd érzelmeket. Érdekes módon ez a film külföldön jóval nagyobb sikert aratott, mint Hollandiában: Oscar-díjra is nevezték, de nem került be a legjobb öt közé. (Pár évvel korábban a Futás az életért is így járt.) A negyedik férfi mindenesetre elérte igazi célját: Hollywood kapui – ha szélesre még nem is tárultak, de – megnyíltak Verhoeven előtt.


Hús és vér
A holland–amerikai koprodukcióban forgatott Hús és vér (1985) szkriptje részben azokon a történeteken alapul, melyeket Soeteman még a Florishoz írt, de ott végül nem használtak fel. Okulva a Spetters forgatókönyvének ravasz elfogadtatási eljárásából, a holland illetékesek igen gyanakvókká váltak, ezért Verhoeven igent mondott a hollywoodi Orion Pictures koprodukciós javaslatára. Mivel azonban nem kötött (vagy nem köthetett?) minden részletre kiterjedő szerződést, kénytelen volt eltűrni, hogy az Orion beleszóljon a forgatókönyvbe. Az amerikai cég ragaszkodott a szerelmi szálhoz, ezzel párhuzamosan Agnes szerepének megnagyobbításához. Verhoeven viszont a két férfi, a zsoldos Martin és az ifjabb Arnolfini, kapcsolatára akarta felépíteni a filmet, akik jó barátokból válnak halálos ellenségekké, akárcsak Ben-Hur és Messala. Egyikőjük inkább az erejét, a másik főleg az eszét használja, de a sorsdöntő pillanatokban mindketten hajlandók átvenni az ellenfél harcmodorát. A fürdődézsában játszódó jelenetnek eredetileg a két férfi lett volna a résztvevője, akik titokban egy-egy kést vittek volna magukkal a vízbe, hogy leszámoljanak a másikkal. Az Orion kívánságára ezt az epizódot szerelmi jelenetté alakították át Martin és Agnes között. A véres középkori fantasyt eredetileg Magyarországon akarták forgatni. Végül Spanyolországot választották, többek között Castillo Belmonte várát, ahol korábban Anthony Mann El Cid (1961) című emlékezetes szuperprodukciója készült. A Verhoeven-opusz eredeti címe Isten mészárosai volt, amelyet Hús és vérre változtattak, ámbár a korai VHS-kiadásokon a Rózsa és kard címváltozat is előfordul. Verhoeven arra törekedett, hogy szakítson a középkorban játszódó filmek sablonná merevedett vizuális megoldásaival. A nemzetközi stábbal való munka azonban időnként kaotikussá vált, a színészek munkafegyelmével például különösen sok probléma támadt. Még a régi jó barát, Rutger Hauer is szembeszállt a rendezői instrukciókkal, mert a színész épp akkor szeretett volna módosítani rosszfiús imázsán, mely főleg hollywoodi szereplései miatt alakult ki. Bár alapvetően mégis Verhoeven elképzelései érvényesültek, barátságuk annyira megromlott, hogy soha többé nem dolgoztak együtt. Érdekesség, hogy Agnes szerepére először Rebecca De Mornay-t szemelték ki, aki ahhoz a feltételhez kötötte beleegyezését, hogy aktuális pasija, egy bizonyos Tom Cruise kapja ifjabb Arnolfini szerepét. Ez a párosítás nem nyerte meg az illetékesek tetszését (Cruise akkoriban még kezdőnek számított), így De Mornay helyett maga Verhoeven választotta ki Jennifer Jason Leight, míg ifjabb Arnolfinit az akkor (és igazából azóta is) ismeretlen ausztrál Tom Burlinson formálta meg.


A HOLLYWOODI ÉVEK
Robotzsaru
Egy filmtörténeti legenda szerint Verhoeven mintegy húsz oldal elolvasása után félredobta a Robotzsaru forgatókönyvét, mert nem különösebben érdekelte egy félig sci-fi, félig akciófilm ötlete. Felesége azonban felhívta a figyelmét a sztoriban rejlő lehetőségekre, hogy a Robotzsaru nem egyszerűen egy újabb bőr lehúzása a Frankenstein-sztoriról, hanem görbe tükröt tart a reagani Amerika elé is. Az sem volt mellékes szempont, hogy Verhoevennek akkoriban még gondjai voltak az angol nyelvvel, a történetben viszont nem a párbeszédek domináltak. A forgatókönyvet Edward Neumeier és Michael Miner írta. Az ötletet állítólag közvetve a Szárnyas fejvadász (1982) egyik plakátja szolgáltatta. Egyszer elsétáltak előtte, és Neumeier megkérdezte a cimboráját, szerinte miről szól ez a film. A válasz: „Egy rendőr robotokra vadászik”. Innen jött a gondolat, hogy egy robotrendőrről írjanak. A tizenhárom millió dolláros költségvetéssel készült, erőszakos jelenetekben bővelkedő Robotzsaru nemcsak óriási sikernek bizonyult, de meglepően jó kritikákat is kapott. Természetesen folytatások is készültek hozzá (ezeket borítsa inkább a feledés homálya), továbbá egy normál és egy mini tévésorozat, két animációs sorozat, egy remake, videojátékok és rengeteg képregény. 


Az emlékmás
Philip K. Dick 1974-ben mindössze ezer dollárért adta el a We Can Remember It for You Wholesale című nyolc évvel korábbi novellája filmjogait. Az írásból az évek folyamán nem kevesebb, mint negyven szkriptváltozatot írtak, de mindegyik hollywoodi stúdió úgy találta, hogy a sztori egy idő után követhetetlenül zavarossá válik, ráadásul a megvalósítása is túlságosan drága lenne. Egyedül az Egyesült Államokba áttelepült olasz producer, Dino De Laurentiis látott fantáziát a történetben, és tett konkrét lépéseket a megfilmesítés érdekében. A rendezésre felmerült David Cronenberg és Bruce Beresford neve, a főszerep vonatkozásában pedig Richard Dreyfuss, Dennis Quaid és Patrick Swayze nevét emlegették. Amikor De Laurentiis anyagi problémák miatt kénytelen volt értékesíteni a birtokában lévő filmjogokat, a Terminátorral (1984) sztárrá vált Arnold Schwarzenegger rávette a Carolco cég illetékeseit, hogy vásárolják meg Az emlékmást. Az „osztrák tölgy” Doug Quaid szerepét nagy színészi lehetőségnek tartotta, ámbár De Laurentiis szerint nem volt alkalmas az eljátszására. A Robotzsaru megtekintése után Arnold ragaszkodott ahhoz, hogy Verhoeven üljön a rendezői székbe, és akkor is megvédte a direktort, amikor a Carolco bizalma megingott a holland sikeremberben. A szókimondó Verhoeven viszont nem titkolta, hogy Schwarzenegger helyett inkább valami „nyápic sztár”-t szeretett volna a főszerepre, mert szerinte nehéz elhinni az osztrák izomemberről, hogy az általa játszott szereplő esetleg csak álmodja az egész sztorit, márpedig ez a kétely lett volna az egész film egyik legfontosabb hatáseleme. A 2012-es remake főszereplője, Colin Farrell ebből a szempontból jobb választás volt, de az új változat szerintem nem állja az összehasonlítást az 1990-es filmmel. Verhoeven opuszának ötvenöt millió dolláros költségvetése mindenesetre busásan megtérült: csak az Egyesült Államokban százhúsz millió dollárt jövedelmezett a film, ehhez jött további kétszázhetven millió dollár a világ többi részéből, a később befolyt járulékos bevételekről nem is beszélve. Verhoeven a kilencvenes évek első felében Crusade címmel egy nagyszabású történelmi kalandfilmet kívánt megvalósítani, melyben ismét Schwarzenegger lett volna a főszereplő. Nem tudta azonban garantálni, hogy nem lépi túl a százötven millió dolláros költségvetést, ezért a likviditási gondokkal küszködő Carolco inkább A kincses sziget kalózai (1995) című Renny Harlin-filmbe fektette reményeit és pénzét. Az opusz hatalmasat bukott. Ironikus, hogy a női főszereplővel, Geena Davisszel korábban maga Verhoeven is tervezett egy kalózfilmet.


Elemi ösztön
A magyar származású Joe Eszterhas forgatókönyvéből készült az Elemi ösztön, a 1990-es évek egyik leghírhedtebb botrányfilmje, amely Verhoeven korábbi alkotása, A negyedik férfi egyfajta variációjaként is értelmezhető. A biszexuális írónő, Catherine Tramell szerepét a legjelesebb színésznők utasították vissza, és rosszmájúan jegyezném meg, hogy némelyek ezt igen bölcsen tették. Verhoeven végül Az emlékmás egyik női főszereplőjét, Sharon Stone-t javasolta a producereknek. A férfi főszereplő, Michael Douglas nem értett vele egyet. Ő inkább egy ismert színésznőt akart volna, favoritja, Julia Roberts viszont nemet mondott. Az Elemi ösztön szexjeleneteiben egyébként maguk a színészek láthatók, senki helyett nem használtak dublőrt. Igaz, Douglas kikötötte a szerződésében, hogy a farkát nem hajlandó megmutatni a kamerának, pedig Verhoevennek szándékában állt volna egy merev péniszt is lefilmezni. (Interjúiban többször is sajnálkozva állapította meg, hogy ezt a holland filmjeiben gond nélkül megtehette, a hollywoodiakban azonban nem.) Catherine híres kihallgatási jelenete, amikor keresztbe teszi a lábait a nyomozók előtt, és meglátjuk, hogy nem visel bugyit, nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben. Az ötlet Verhoeventől származik, akit egyetemi évei alatt egyik csoporttársnője állítólag ily módon akart zavarba hozni. Sharon Stone-t azzal vették rá a jelenet eljátszására, hogy azt mondták neki, bugyija túl fényes, visszatükröződik a kamerában, ezért inkább vegye le. A színésznő beleegyezett, mert azt hitte, úgysem fog semmi sem látszódni a szeméremtestéből. Amikor szembesült azzal, hogy ez nem így van, először nagyon megharagudott Verhoevenre, mert nem beszélte meg vele előzetesen a dolgot. Mindazonáltal nem követelte az intim képkockák kivágását, mert úgy gondolta, ez a viselkedés illik a figura jelleméhez. Verhoeven cáfolta Sharon szavait. Szerinte előre megbeszéltek mindent, ennek ellenére a művésznő mégis ki akarta vágatni az ominózus képsort, mert ügynökei azzal ijesztgették, hogy az ilyesmi tönkreteheti jövendő karrierjét. Nos, nemcsak hogy nem tette tönkre, hanem épp ettől indult be, ámbár el kell ismerni, hogy Stone színészi teljesítménye okán is megérdemelte a sikert. Érdemes megemlíteni, hogy számos homoszexuális szervezet tüntetett a film ellen, mert szerintük az Elemi ösztön sértő módon ábrázolja a melegeket. Verhoeven pókerarccal fogadta a demonstrációk hírét, mert a Spetters viharos holland fogadtatása ezen a téren kellően megedzette. Az Elemi ösztön negyvenkilenc millió dollárba került, és száztizennyolc milliós bevételt termelt Amerikában, Európában pedig háromszázötvenhárom milliót.


Showgirls
A „Győztes csapaton ne változtass!” mondás jegyében az Elemi ösztön világsikere után Eszterhas, Verhoeven és Stone újabb közös filmet tervezett. A nagy sztárrá avanzsált Sharon kezdetben hálásan hangoztatta, hogy akkor is gondolkodás nélkül igent mondana a rendezőnek, ha az a telefonkönyvet akarná megfilmesíteni, ám mégis annyi előzetes kikötéssel állt elő, hogy végül lemondtak a szerepeltetéséről. A rivális táncosnők megformálására a producerek Madonnát és Drew Barrymore-t javasolták. Verhoeven viszont a számtalan jelölt közül a teljesen ismeretlen Elizabeth Berkley-t és a kevéssé ismert Gina Gershont választotta. Berkley egyébként olyan esélyeseket előzött meg, mint például Charlize Theron, Pamela Anderson, Angelina Jolie és Denise Richards. Úgy Berkley, mint Gershon számára óriási erőpróbát jelentett a forgatás, de hiába fáradoztak, mert a kritikusok irgalmatlanul levágták a filmet. Különösen Berkley-vel szemben voltak kíméletlenek, aki két kategóriában is Arany Málna-díjat kapott (legpocsékabb színésznő, legtehetségtelenebb új felfedezett), és a fényes filmes karrierről szőtt ábrándjai végleg szertefoszlottak. Verhoeven humorosan fogta fel a Showgirls Arany Málna-jelöléseit, sőt a díj történetében elsőként személyesen vette át a megtisztelőnek éppen nem mondható elismerést. Míg az Elemi ösztönt kísérő botrányok a moziba vonzották a közönséget, addig a Showgirls körüli viharok inkább elriasztották a potenciális nézőket: a Mindent Éváról (1950) és a Flashdance (1983) erotikus kombinációjaként emlegetett kebelparádé a kasszáknál egyértelműen megbukott, ámbár azóta kultuszfilmmé lépett elő. Verhoeven máig kitart azon véleménye mellett, hogy a Showgirls valós képet fest Las Vegas igazi arcáról, sőt egy időben még folytatást is tervezett hozzá Bimbos: Nomi goes to Hollywood címmel. Kollégája, John Waters így értékelte a Showgirls-t: „Szórakoztató, ostoba, erkölcstelen, teli filmes sablonokkal; egyetlen szóval: tökéletes.”


Csillagközi invázió
A Showgirls gigantikus bukása után Paul ismét egy akciófilmbe oltott sci-fivel próbálkozott, amelynek a Bug Hunt at Outpost Nine címet adta. A projekt – különösen az óriásbogarak miatt – feltűnő hasonlóságot mutatott Robert A. Heinlein vitatott regényével, a Csillagközi invázióval. A jogi problémák elkerülése érdekében úgy döntöttek, inkább megszerzik a könyv filmjogait. Verhoeven korábban nem olvasta a Csillagközi inváziót, de a forgatás kedvéért belekezdett. Két fejezet után abbahagyta, mert unalmasnak, depressziósnak és fasisztoidnak találta. Inkább megkérte forgatókönyvíróját, Edward Neumeiert, hogy foglalja össze számára a sztorit. A történet főhősei a távoli jövő fiataljai, akik önként jelentkeznek a hadseregbe, hogy harcoljanak az emberiséget fenyegető óriásbogarak ellen. A bázis látványa a rovartámadás után a rendező gyerekkori élményein alapul: romok, szanaszét heverő holttestek, mindenütt pusztulás és halál. Verhoeven attól sem riadt vissza, hogy a náci korszak híres-hírhedt rendezőnője, Leni Riefenstahl művészi eszköztárából kölcsönözzön. Az átlagnézők nem vették észre a film mögöttes jelentéstartalmait, csupán egy mozgalmas, helyenként kicsit gusztustalan akciófilmet láttak benne: volt, akinek ez tetszett, és volt, akinek nem. Egyes kritikusok szerint a fasiszta esztétikumot Verhoeven a szatíra eszközeként használta, mások szerint viszont valójában a fasizmust ünnepelte a „tökéletes világ” látványos bemutatásával. A Csillagközi invázió százmillió dolláron felüli költségvetéséből negyvenmillió a látványvilág megteremtésére ment el: a film mintegy hatszáz trükkfelvételt tartalmaz. A főszerepekre Verhoeven szappanoperák fiatal színészeiből válogatott. Rico szerepére eredetileg Mark Wahlberget vagy James Marsdent akarta megnyerni, de mindketten visszautasították, ezért választotta Casper Van Dient, a Beverly Hills, 90210 című sikeres széria egyik szereplőjét. A sztárjelöltek állítólag csak úgy vállalták a koedukált zuhanyjelenet forgatását, ha Verhoeven meztelenül rendezi azt. A bevállalós direktor elfogadta ezt a feltételt. Amerikában a film lényegében megbukott, ellenben Európában szép sikert aratott. Azóta három feledhető folytatás készült hozzá: a harmadik folytatás egy animációs film japán–amerikai koprodukcióban (Starship Troopers 4: Invasion).


Árnyék nélkül
Mivel a Csillagközi invázió vitákat és értetlenséget váltott ki, ráadásul a bevételek szempontjából is alatta maradt a várakozásoknak, Verhoeven úgy döntött, következő filmje egy „hagyományos blockbuster” lesz. Az Árnyék nélkül szintén a szex és az erőszak témája körül forog, ám ezúttal a direktor lemondott arról, hogy szimbolikus jelentéstartalmakkal gazdagítsa alkotását. Helyette inkább a technikai trükkökre helyezte a hangsúlyt, ami ötvenmilliót vitt el a kilencvenöt milliós költségvetésből. Végül is megérte, mert a Magyarországon elterjedt hírekkel ellentétben a film nemcsak hogy nem bukott meg, hanem Verhoeven legnagyobb kereskedelmi sikere lett az Elemi ösztön után. Ugyanakkor a rendező később mégis megbánta, hogy leforgatta. Szerinte ugyanis a Robotzsarut vagy akár a Csillagközi inváziót senki nem tudta volna úgy elkészíteni, mint ő, de az Árnyék nélkül esetében vagy húsz rendezőt tudott volna mondani, akik nagyjából ugyanígy tető alá tudták volna hozni ezt a filmet. A főszereplő kiválasztása nem volt könnyű feladat, mert kevés színészt vonzott a közreműködés lehetősége egy olyan filmben, melynek java részében tulajdonképpen nem is lenne látható, ám forgatás előtt egy számítógép alaposan „letapogatná” az egész testét, a nemi szerveket is beleértve. Guy Pearce, Edward Norton és Robert Downey Jr. vissza is adták a szerepet, Kevin Bacon viszont érdekesnek találta a feladatot. Bacon végül részt vett a forgatás egész folyamatában, hiszen a partnerek reakciói miatt Verhoeven fontosnak tartotta, hogy maga a színész – és ne egy dublőr – legyen jelen akkor is, amikor a cselekmény szerint a főszereplő nem látható. Az utólagos speciális effektek miatt Bacon többnyire különböző színűre festett, testhezálló ruhákat viselt. Néhány partnere szerint szerepükben az volt a legnehezebb, hogy el ne röhögjék magukat, amikor meglátták Kevint ezekben a szerelésekben, sőt teljesen természetesen kellett viselkedniük. A forgatás eseményeiről egyébként Bacon naplót vezetett, melyet később nyilvánosságra hoztak. Rosszmájú kritikusok szerint az írásmű szórakoztatóbb volt, mint maga a film. Az elégedetlenkedő direktor úgy döntött, inkább visszatér Hollandiába, ahol immár nemzetközi hírű alkotóként a korábbiaknál talán könnyebben és szabadabban valósíthatja meg saját elképzeléseit.


Fekete könyv
A Fekete könyv forgatókönyvét ismét a régi munkatárs, Gerard Soeteman írta. A történet a II. világháború idején játszódik. Hősnője egy zsidó énekesnő, aki az ellenállásnak dolgozik, miközben látszólag együttműködik a nácikkal. A film elkészítésének ötlete már a Futás az életért bemutatásakor felvetődött. A cselekmény eredetileg egy férfi köré épült volna, de az alkotók a 2000-es években úgy döntöttek, inkább női főszereplőt választanak. A több mint tizenhat millió eurós költségvetést csak koprodukcióként sikerült összehozni: a Fekete könyvbe a hollandok mellett beszálltak a németek, az angolok és a belgák is. De még ez sem volt elegendő, mert a stáb néhány tagjának bő egy évet kellett várnia, míg megkapta a járandóságát, a Fu Works produkciós cégnek ugyanis még a befejezés előtt elfogyott a pénze. Igaz, voltak nem tervezett kiadások is. A forgatás elhúzódása miatt a női főszereplő, Carice van Houten nem tudta teljesíteni bizonyos színházi kötelezettségeit, ami miatt a művésznő színháza sikeresen beperelte a Fu Worksöt. A produkció kétmillió eurós állami támogatást is kapott. Összesen tizennyolc milliós költségvetésével a Fekete könyv minden idők legdrágább holland filmjévé lépett elő. Mindazonáltal a befektetett pénz megtérült, mert az opusz bevételi rekordokat is döntött, ráadásul igen jó volt a szakmai fogadtatása, a holland közönség pedig 2008-ban minden idők legjobb holland filmjének választotta. A kiugró nemzetközi siker csupán a magyar forgalmazót nem győzte meg: a Fekete könyv tervezett hazai mozipremierjét lefújták, és a film végül csak DVD-n jelent meg Magyarországon.


Steekspel 
A Steekspel egy rendhagyó tévés szórakoztató műsor hatására született, amelyben tehetséges forgatókönyvírókat kerestek a közönség aktivizálásával. A játék lényege az volt, hogy a versenyző csapatoknak egy nyolc jelenetből álló film forgatókönyvét kellett felépíteniük. Az első jelenet (vagyis az alapok) adott volt, Kim van Kooten hivatásos forgatókönyvíró írta meg. A csapatok egy-egy további jelenet megírását kapták feladatul, és ehhez a közönség is adhatott ötleteket. Mindegyik csapat meg is valósíthatta a maga jelenetét, Verhoeven pedig az ily módon született forgatókönyvből rendezett volna egy profi filmet. A rendező azonban nem volt elégedett a játék végén megszületett verzióval, és Robert Alberdingk Thijm bevonásával írt egy saját szkriptet, amelyhez persze felhasználtak néhányat a versenyzők használható ötleteiből is. A játék része lett volna amatőrök szerepeltetése is, ám Verhoeven a fontosabb szerepekre inkább hivatásos művészeket szerződtetett. A történet főszereplője egy ötvenedik születésnapját ünneplő nős férfi, aki megtudja, hogy üzlettársai összefogtak ellene, ráadásul felbukkan volt barátnője is, aki gyereket vár tőle. Mivel az elkészült film mindössze ötvenperces, ezért nem került hagyományos moziforgalmazásba Hollandiában. Egy olyan rendszerben vetítették, melynek lényege az volt, hogy amennyiben előzetesen elfogy meghatározott mennyiségű jegy, akkor a filmet műsorra tűzik a kiválasztott mozik.


Elle
Verhoeven saját bevallása szerint azért akarta megfilmesíteni Philippe Djian (a Betty Blue szerzője) 2012-es regényét, mert valami egészen mást akart csinálni, mint addigi pályafutása során. Mindazonáltal a történet ezúttal is az erőszak és a szexualitás témáját járja körül. A középkorú Michèle sikeres üzletasszony, aki könyörtelen határozottsággal irányítja cégét és a magánéletét egyaránt. Egy napon otthonában megtámadja és megerőszakolja egy titokzatos férfi. Michèle nem tesz feljelentést, de nem mond le arról, hogy megtalálja a támadóját. A női főszerepre Verhoeven először Nicole Kidmant szemelte ki, de szóba jött Marion Cotillard, Diane Lane, Sharon Stone és Carice van Houten is. Amikor elhatározta, hogy Boston helyett inkább Franciaországban forgat, kézenfekvőnek látszott, hogy francia stábbal dolgozzon. Hogy ne legyen szüksége se tolmácsra, se közvetítő nyelvre, a forgatás előtt intenzív nyelvleckéket vett, hogy franciául tudjon kommunikálni a stábbal. A főszerepet Isabelle Huppert vállalta, aki szerint Verhoeven a világ egyik legjobb rendezője. (Jelen sorok írója mélységesen egyetért a francia sztárral.) A csodálat kölcsönös volt: a direktor szerint Isabelle olyan finom részletekkel gazdagította a figurát, amelyekről ő álmodni sem mert volna. Kerülte a sablonos színészi megoldásokat, ötletesen és kreatívan építette fel a szerepét, és zokszó nélkül megcsinálta a legnehezebb jeleneteket is. Verhoeven számára három filmtörténeti klasszikus jelentette a követendő példát: Fellini Nyolc és félje (1963), Orson Wellestől A gonosz érintése (1958) és Jean Renoir-tól a Játékszabály (1939). Az Elle Franciaország egyik versenyfilmjeként indult a 2016-os cannes-i filmfesztiválon. A közönség hétperces vastapssal fogadta a filmet, és a kritikusok sem fukarkodtak a dicséretekkel: egyes vélemények szerint az Elle Verhoeven pályafutásának megkoronázása, Huppert pedig a színjátszás magasiskoláját nyújtotta. A zsűri viszont – melyben Nemes Jeles László is helyet foglalt – figyelmen kívül hagyta a filmet. Nem kifejezetten Verhoeven mellőzése miatt, mindazonáltal szokatlanul nagy mennyiségű és heves bírálatok követték a zsűri döntését, sőt egyesek már az eredményhirdetéskor fütyüléssel adtak hangot nemtetszésüknek. Reméljük, az Elle nem jut majd a Fekete könyv sorsára, és lesz alkalmunk moziban is megtekinteni.


Meghiúsult remények
Pályája során Verhoeven több kecsegtető ajánlatot is visszautasított. A lét elviselhetetlen könnyűsége például azért nem érdekelte, mert nem tudott mit kezdeni a regény társadalmi és politikai vonatkozásaival. A Philip Kaufman által rendezett 1988-as filmváltozat tetszett neki, de elutasító döntését nem bánta meg. Nem úgy A bárányok hallgatnak (1991, Jonathan Demme) esetében, melynek témáját túl sötétnek találta, de a kedvező kritikai és közönségvisszhang láttán már sajnálta, hogy nem mondott rá igent. Verhoeven nevét az új évezredben is számos projekttel összefüggésbe hozták, de ezek vagy nem realizálódtak, vagy másokkal valósultak meg. Szó volt például Az emlékmás, a Robotzsaru, az Elemi ösztön, a Csillagközi invázió és A Thomas Crown-ügy második részéről. Ezek közül állítólag a Csillagközi invázió 2 volt az egyetlen, amely igazán komolyan érdekelte, de 2004-ben végül Phil Tippett forgatott egy harmatgyenge folytatást az eredeti történethez. Az emlékmás 2 nagyjából az a sztori lett volna, amelyből Spielberg 2002-ben a Különvélemény című filmjét rendezte. A Robotzsaruból – a szánalmas folytatások után – 2014-ben egy feledhető remake készült José Padilha rendezésében. Az Elemi ösztön 2-ből Verhoeven kiszállt, miután úgy döntött, hogy visszatér Hollandiába. David Cronenberg eleinte érdeklődött a projekt iránt, aztán a szokásos hollywoodi csűrés-csavarások után Michael Caton-Jones lett a befutó. Az első rész világsikerével ellentétben a folytatásból hatalmas kritikai és anyagi bukás lett. A Thomas Crown-ügy 2 esetében Verhoeven nem találta elég jónak a forgatókönyvet. Az egyeztető megbeszélések sem vezettek eredményre, de a rendezőnek valószínűleg igaza lehetett, mert a film mindmáig mással sem készült el. Érdekesnek ígérkezett két életrajzi alkotás ötlete is. Az egyik Victoria Woodhullról, a „szabad szerelem” XIX. századi élharcosáról szólt volna, akit Verhoeven Nicole Kidmannel akart eljátszatni. A másik életrajzi produkció a fentebb már említett Leni Riefenstahl izgalmas és vitatott életútját mutatta volna be: Jodie Foster évek óta szeretné eljátszani a német rendezőnőt, ám Verhoeven szerint a színésznő külsőleg nem alkalmas Riefenstahl megformálására. 2007-ben, a Fekete könyv sikere után két körvonalazódó Verhoeven-projektről is beszámolt a filmes média. A Knielen op een bed violen Jan Siebelink vallási témájú holland bestsellere alapján készült volna, tízmillió eurós költségvetéssel. Az előkészületi munkák azonban rövidesen leálltak. Borisz Akunyin grúz író magyar nyelven is megjelent regényéből, az Azazelből a régi barát, Gerard Soeteman írt forgatókönyvet Verhoeven számára. 2007 nyarán Németországban indult volna a forgatás Milla Jovovich főszereplésével, de a művésznő teherbe, a projekt pedig kútba esett. Verhoevent jó ideje foglalkoztatja egy nagyszabású film terve Krisztus életéről is. Ennek alapjául saját könyve szolgálna, mely 2007-ben jelent meg Názáreti Jézusról. (Magyar nyelven is olvasható.) Egyelőre még bizonytalan, hogy az Elle várható sikere mennyire ad új lökést az idén hetvennyolc éves rendező karrierjének. Vajon lesz-e még egyáltalán új Verhoeven-mozifilm? 2017-es hírek szerint Verhoeven jelenleg egy XVII. században játszódó filmen dolgozik, amely a vallás és a szexualitás témája körül forog. Alapjául Judith C. Brown regénye szolgál, melyből természetesen Soeteman írt forgatókönyvet. A projekt megvalósítása érdekében Verhoeven egyelőre felfüggesztette a Lyon 1943 című alkotásának előkészületi munkáit: a francia ellenállás egyik epizódjáról szóló produkciót nem sokkal az Elle premierje után jelentették be.


FILMOGRÁFIA
Rövidfilmek, tévéfilmek, klipek
* 1960: Een hagedis teveel
* 1961: Niets bijzonders
* 1962: De Lifters
* 1963: Feest
* 1965: Het Korps Mariniers
* 1968: Portret van Anton Adriaan Mussert (tévéfilm)
* 1969: Floris (tévésorozat)
* 1970: De worstelaar (tévéfilm)
* 1979: Voorbij, voorbij (tévéfilm)
* 1986: The Hitchhiker (tévésorozat, a Last Scene című epizód)
* 2006: Sarah Brightman: Diva (a Starship Trooper című videoklip)


Játékfilmek
* 1971: Az üzlet az üzlet (Wat zien ik)
* 1973: Török gyümölcs / Török öröm (Turks fruit)
* 1975: Forró verejték (Keetje Tippel)
* 1977: Futás az életért / Narancskatona / Az orániai katona (Soldaat van Oranje)
* 1980: Spetters
* 1983: A negyedik férfi (De vierde man)
* 1985: Hús és vér (Flesh + Blood)
* 1987: Robotzsaru (RoboCop)
* 1990: Az emlékmás (Total Recall)
* 1992: Elemi ösztön (Basic Instinct)
* 1995: Showgirls
* 1997: Csillagközi invázió (Starship Troopers)
* 2000: Árnyék nélkül (Hollow Man)
* 2006: Fekete könyv (Zwartboek)
* 2012: Steekspel
* 2016: Elle

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.