2017. november 12., vasárnap

REFLEKTORFÉNYBEN – GOJKO MITIĆ ÉS A KELETNÉMET INDIÁNFILMEK

A hatvanas-hetvenes években Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendtek a Gojko Mitić nevével fémjelzett keletnémet indiánfilmek. Az én korosztályom ezeken nőtt fel, és jómagam – minden szakmai hibájuk és didaktikusságuk ellenére – ma is nosztalgiával gondolok ezekre a filmekre, mert az örökre elmúlt gyerekkort idézik fel, amikor az ember még azt hiszi, a mesékből valóság lehet, amikor még nem kell a hétköznapok ezer gondjával megküzdenie, és amikor még mellette voltak azok a szerettei is, akik azóta örökre eltávoztak. A nyolcvanas években a keletnémet indiánfilmek divatjamúlttá, a rendszerváltás után pedig egyenesen cikissé váltak, átkerültek a gagyi és hazug filmek skatulyájába. Kétségtelen, hogy nem készültek olyan profizmussal és akkora költségvetésből, mint nyugati társaik, sőt abban is van igazság, hogy ezekben a keletnémet produkciókban az indián falvaknak mindig volt valami skanzenjellegük, mindazonáltal maguk a filmek történelmileg többnyire hitelesebbek, mint a „dekadens” Nyugaton született westernek. Sokan gúnyolódtak azon, hogy a keletnémet westernekben az indiánok németül beszélnek, de általában ugyanezek az emberek azt már nem kifogásolták, ha ezek a „keletnémet indiánok” – vagy éppen a nyugati westernek echte rézbőrű harcosai – magyarul szólaltak meg, mert a hitelességre oly kényes „szakértő” honfitársaim feliratos filmeket általában nem hajlandók nézni, csak szinkronizáltakat. (Mellesleg jegyezzük meg azt is, hogy az angolul beszélő indiánok nyelvi szempontból semmivel sem hitelesebbek, mint a németül beszélők.) De haladjunk sorjában, és a nosztalgia jegyében kövessük végig, milyen indíttatásból születtek ezek a „szocialista indiánfilmek”, kik és miért alkották őket, s egyben idézzük fel a leghíresebb opuszokat is! 


A háttér
A keletnémet indiánfilmek előzményeiről többféle történet is kering, valószínűleg mindegyikben van némi igazság. Az egykori NDK filmgyártó vállalata, a DEFA 1946-ban alakult azzal a nem titkolt osztályharcos céllal, hogy születendő filmjeivel segítse a fasiszta tendenciák felszámolását, és hozzájáruljon a szocialista állampolgárok erkölcsi-politikai neveléséhez. Az első játékfilm, a Wolfgang Staudte által rendezett A gyilkosok köztünk vannak (1946) kedvező nemzetközi fogadtatása arra engedett következtetni, hogy a szigorú szovjet felügyelet ellenére is van remény arra, hogy a fentebb említett didaktikus politikai célkitűzést sikerül magas művészi színvonalon megvalósítani. A remény sajnos hamar szertefoszlott, hiszen a baráti országok filmgyártásához hasonlóan a DEFA-ban is a sematizmus korszaka következett, és a babelsbergi filmgyár hosszú éveken át nem volt képes sem művészileg, sem kereskedelmileg sikeres produkcióval előállni. A hatvanas években az NSZK-ban kezdtek divatba jönni a Karl May-filmek, Olaszországból pedig hódító útjára indult a spagettiwestern. A vasfüggöny mögött egyik trendet sem nézték jó szemmel. Karl May az NDK-ban feketelistán volt, mert Hitler egyszer a kedvenc írójának nevezte, a spagettiwesternek nihilizmusa és erőszakossága pedig szintén nem felelt meg a szocialista erkölcs követelményeinek. A DEFA illetékesei mindazonáltal úgy gondolták, az ellenség ellen saját fegyvereit kell bevetni. A mintát a világsikerű NSZK–jugoszláv kalandfilm, Az Ezüst-tó kincse (1962) szolgáltatta. „Mi szükséges a tömegsikerhez?” – morfondíroztak a filmügyek felelős elvtársai. Három dolog mindenképpen: a népszerű irodalmi alapanyag, az indiánok pozitív ábrázolása és egy karizmatikus főszereplő. Utóbbit a szerb Gojko Mitić személyében találták meg, akit egyenesen a konkurenciától csábítottak az NDK-ba, hiszen Mitić kisebb szerepeket játszott néhány nyugatnémet Karl May-filmben, melyeket Jugoszláviában forgattak. 


A keletnémet indiánfilmek szériája szintén irodalmi adaptációkkal indult: 1966-ban Liselotte Welskopf-Henrich (1901–1979) kalandregénye, A Nagy Medve fiai elevenedett meg a filmvásznon, egy év múlva pedig James Fenimore Cooper (1789–1851) Nagy indiánkönyvének első tétele, a Vadölő (1967) következett. Állítólag a keletnémet rendezők a kezdet kezdetén semmilyen fantáziát nem láttak az indiánfilmekben, szakmai rutinjuk se nagyon volt egy elsődlegesen mégiscsak szórakoztató célzatú film leforgatásához, ezért a baráti Csehszlovákiából hívtak vendégrendezőt az első szocialista indiánfilm elkészítéséhez. Josef Mach, a Senki nem tud semmit (1947) alkotója ideális választásnak tűnt, és nem is okozott csalódást. Az általa rendezett A Nagy Medve fiai a DEFA történetének negyedik legsikeresebb filmje lett: közel tízmillió keletnémet nézője volt, és majdnem ugyanennyi márka bevételt termelt. A testvéri országokban is jól fogadták, mivel a vasfüggöny mögött a nézők ki voltak éhezve a kalandfilmekre, az indiános történetekre, hiszen a May-filmek és a nyugati westernek óriási népszerűségéről szóló hírek is beszivárogtak a szocialista táborba, noha magukat a filmeket évekig nem láthattuk. Liselotte Welskopf-Henrich viszont annyira elégedetlen volt regényének filmváltozatával, hogy előbb a nevét akarta eltávolíttatni a stáblistáról, majd határozottan megtagadta, hogy a többi indiános könyvét megfilmesítsék. Ezzel jól keresztbe tett a filmeseknek, mert a DEFA eredeti koncepciója egy sorozat lett volna a Welskopf-Henrich-könyvek alapján, visszatérő szereplőkkel, a Karl May-filmek mintájára. 


Látván A Nagy Medve fiai kiugró közönségsikerét, a következő filmre már német rendező is akadt, Josef Machnak tehát szépen megköszönték az elvtársi segítséget, és békében-barátságban hazaküldték. Cooper Vadölőjének filmváltozatát Leni Riefenstahl egykori munkatársa, az NDK-ban élő Richard Groschopp dirigálta. (Érdekesség, hogy Az Ezüst-tó kincse rendezője, Harald Reinl 1945 előtt szintén dolgozott Riefenstahllal.) Miként A Nagy Medve fiai, úgy a Vadölő is számos ponton eltér az eredeti könyvtől. A keletnémet elvtársak ugyanis hamar ráébredtek arra, hogy az indiántéma igen alkalmas arra, hogy ily módon is megmondják a magukét a mocskos imperializmusról. A rossz fiúk éppen ezért mindig a nyugati fehérek (amerikaiak, franciák, angolok), a jó fiúk pedig az indiánok, akiket megaláznak, kisemmiznek, rezervátumokba (= lágerekbe) kényszerítenek, legyilkolnak. Ebből a szempontból kapóra jött a vietnami háború is, hiszen nem volt nehéz a rézbőrűeket a kommunista vietnamiakkal behelyettesíteni, az agresszorok pedig lám, most is a profitéhes amerikaiak, mint a vadnyugat korában. A földjüket védő indiánokat persze bátran lehetett azonosítani magukkal a keletnémetekkel is, ugyanis az NDK szívesen tetszelgett az áldozat szerepében, akinek területére a kapitalista nyugati szomszéd, az NSZK – a többi kizsákmányoló tőkés hatalom támogatását élvezve – feni a fogát. 


1968-ban a DEFA illetékesei úgy döntöttek, hogy eltekintenek az irodalmi adaptációktól, és a továbbiakban inkább saját forgatókönyvekből dolgoznak, melyeket Günter Karl szállított a legszorgalmasabban. Néhány esetben valószínűsíthető, hogy Karl jogdíjas irodalmi művekből merített ötleteket, így például az Osceola (1971) alighanem Thomas Mayne Reid egyik regényének plagizálása. (A szabályt erősítő kivételként 1978-ban és 1988-ban hivatalosan is regények alapján forgattak egy-egy új indiánfilmet.) A rendezői fronton csatasorba álltak a széria kulcsművészei: előbb Gottfried Kolditz, majd Konrad Petzold. Előbbi három, utóbbi négy filmet rendezett a sorozatból. Itt jegyezzük meg azt is, hogy ezek az indiánfilmek különálló történetek, Mitić mindig más-más szereplőt játszott. Csupán két kivétel van: A Sólyom nyomában (1968), amelynek Fehér farkasok (1969), és az Apacsok (1973), amelynek Ulzana (1974) címmel készült folytatása. A keletnémet indiánfilmek javára kell írni, hogy az antiimperialista prekoncepció ellenére is nagyobb történelmi hűség jellemzi őket, mint az amerikai westerneket, ámbár bakik természetesen ezekben is vannak. A Sólyom nyomában egyébként körülbelül ugyanazt jelenti a Mitić-filmek között, mint a Goldfinger (1964) a James Bond-sorozatban: ez számít a széria etalonjának, ekkorra szilárdultak meg a sablonok, ekkorra alakult ki a következetes alkotói koncepció. 


Koprodukciós partnerként általában valamelyik baráti ország is beszállt a gyártásba, vagy legalábbis forgatási helyszínt biztosított. A szereposztás is nemzetközi volt: a Jugoszláviából importált Mitić mellett láthattunk lengyel, szovjet, román vagy éppen csehszlovák színészeket is. Többnyire a másodvonal képviselőivel találkozhattunk a filmvásznon, de olykor egy-egy rangos karakterszínész is feltűnt az indiánok között, mint például a lengyel Leon Niemczyk, az orosz közönségkedvenc, Oleg Vidov, a román Iurie Darie, a keletnémet Armin-Mueller Stahl (1980-ban ment át az NSZK-ba) és a szintén keletnémet Rolf Hoppe, aki évekkel később Szabó István Mephistójában (1981) lepte meg a közönséget kitűnő alakításával. A magyar színészek közül csak a hölgyeknek volt esélyük (vagy csak ők éltek a lehetőséggel?): Bus Katit két filmhez is kiválasztották (Halálos tévedés, Osceola), sőt más NDK-produkciókban is igényt tartottak rá, Drahota Andreát pedig rögtön a második filmhez, a Vadölőhöz szerződtették. Sajátos kivételt jelent Székely Kati, aki az Egyesült Államokban született. A Székely család a McCarthy-korszak kommunistaüldözései miatt előbb Mexikóba, majd 1956-ban az NDK-ba távozott. Kelet-Németországban Kati feleségül ment Jürgen Frohriep színművészhez, így tehát nem Magyarországról érkezett vendégművészként, hanem keletnémet állampolgárként játszott A Nagy Medve fiaiban. 


A keletnémet westerneknek kétféle kategorizálása létezik. Az egyik szerint csak azok a filmek tartoznak ide, amelyekben Gojko Mitić játszotta a főszerepet: jelen írás témája ez a tizenhárom film. (A tizenharmadik igazából kakukktojás, mert nem mozifilm, hanem kétrészes tévéfilm, de a DEFA gyártotta.) A másik kategorizálás az összes olyan DEFA-filmet idesorolja, amely a vadnyugati tematikához kapcsolódik, ám indiánok nincsenek bennük, vagy csak mellékszereplők: ez még négy filmet jelent. A két aranyásó (1974) főszerepét az Egyesült Államokból politikai menekültként érkezett Dean Reed alakította. A cselekmény két Jack London-regény motívumait egyesíti. A szereplők között a Mitić-filmekből ismerős arcokat fedezhetünk fel: Rolf Hoppe, Armin-Mueller Stahl, Hannjo Hasse, Fred Ludwig és Reed későbbi felesége, Renate Blume. A humort sem nélkülöző film elsősorban a szereposztásnak köszönhette népszerűségét. A Blue Bird (1979) alapjául Anna Jürgen (Anna Müller-Tannewitz) legismertebb ifjúsági könyve szolgált, amely egy XVIII. században élt kilencéves kisfiúról szól, akit indiánok rabolnak el Észak-Amerikában, és köztük nevelkedik. A Sing, cowboy, sing (1981) teljesen mellőzi az indiánokat. Az egyik főszerepben ismét Dean Reedet láthatjuk. Partnere az NDK-ban igen kedvelt cseh énekes, Václav Neckář, aki mellesleg Jiří Menzel Oscar-díjas filmje, a Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966) főhőse volt. A Sing, cowboy, sing nem igazán tetszett a kritikusoknak, szerintük az opusz még a célközönséget jelentő gyerekek számára is blőd humort képvisel. Az 1985-ben bemutatott Atkins már csak azért is a kivételek közé sorolható, mert a XX. század hajnalán játszódik, nem a vadnyugat hőskorában. A címszereplő a város zajától húzódik vissza a szabad természetbe. A vadonban indiánokkal találkozik, akik nem akarnak rezervátumba kerülni, és készek harcolni is a szabadságukért. A kezdeti bizalmatlanság után Atkins és az indiánok összebarátkoznak, de talán mondani se kéne, hogy a békés idillt elvetemült fehérek zavarják meg… A keletnémet kritikusok meglepően szigorúak voltak az opuszhoz, unalmas és lélektelen tanmesének tartották, amelyből hiányoznak az izgalmas kalandok. 


Gojko Mitić
Gojko Mitić egy kis szerb faluban, a Leskovac közelében fekvő Strojkovcéban született 1940. június 13-án. Apja, Živojin Mitić a partizánok oldalán harcolt a második világháborúban, ezért Gojko és fivére, Dragan a nagyszülőknél nevelkedett. Miután befejezte az iskolát, ahol németül is tanult, Gojko Belgrádba ment, a Testnevelési Főiskolára. Ekkoriban kezdett el kisebb filmszerepeket játszani, mert a nyugatnémet Karl May-filmeket javarészt Jugoszláviában forgatták, és általában a belgrádi sportfőiskolásokat hívták statisztálni. Öt May-filmben foglalkoztatták, de csak a Keselyűk karmaiban (1964) című produkció stáblistáján tüntették fel a nevét mint Georg Mitic. Közben az NDK-ban megkezdődtek A Nagy Medve fiai forgatási előkészületei, és Josef Mach rendező Jugoszláviába jött, hogy helyszíneket találjon a filmhez. A legenda szerint személyesen választotta ki Gojkót a főszerepre, mert alkatilag alkalmasnak látszott, s azt állította magáról, hogy lovagolni is tud. Nem dított, sőt indiánfilmjeiben minden kaszkadőrmutatványt személyesen hajtott végre. 1966 és 1975 között évente forgatott egy-egy indiánfilmet, melyekben többnyire törzsfőnököket alakított, akik szembeszállnak a gonosz fehérekkel, de olykor bizony alulmaradnak, ahogyan az a valóságban is megesett. Gojko beszélt ugyan németül, akcentusa miatt mégis szinkronizálni kellett. Az indiánfilmek sztárrá tették a szocialista táborban, a vasfüggöny országainak közönsége rajongott érte, és ha hinni lehet a világhálónak, westernjei idővel még az Egyesült Államokba is eljutottak. Hogy ott mennyire vették őket komolyan, az más kérdés, ámbár állítólag igazi indiánok leszármazottjai is megnézték, és nekik tetszettek. 


Mitić arra törekedett, hogy ne kerüljön végleg az indiánfilmek skatulyájába, ezért más műfajokkal is próbálkozott, sőt televíziós és színpadi feladatokat is vállalt. Játszott például a Magyarországon is bemutatott Meteorvadászok (1970) című sci-fiben, Az Andok titka című televíziós kalandfilmsorozatban és egy partizán témájú tévészériában, A halál archívumában. 1976 és 1984 között minden nyáron különféle kalandos témájú színházi előadásban láthatta a közönség Németország egyik legrégibb szabadtéri színpadán, a Harzer Bergtheaterben: az első évadban Spartacus szerepét alakította, később d’Artagnant és Rinaldo Rinaldinit is megformálta. Gojko énekesként is igyekezett kamatoztatni a népszerűségét: 1977-ben és 1978-ban is megjelent egy-egy kislemeze, de maradjunk annyiban, hogy a könnyűzene területén nem alkotott maradandót. A televízióban egyébként nemcsak színészként, hanem műsorvezetőként is foglalkoztatták, így például az Ein Kessel Buntes (Zenés ajándékkosár) és a Gong egy-egy adását vezette. Egy autósofőrt játszott a Mit Jan und Tini auf Reisen (1988) című ifjúsági tévésorozatban, sőt ő rendezte az egyik epizódot is. 


Németország újraegyesítése után sem esett ki a közönség kegyeiből, noha mindmáig a rossz emlékű NDK egyik emblematikus személyiségeként emlegetik. 1992-ben ő vette át Pierre Brice-től Winnetou szerepét az évente megrendezett Bad Segeberg-i Karl May Fesztiválon. Tizenöt évad és 1024 előadás után mondott búcsút a figurának 2006-ban. Állítása szerint nem egészségi okokból mondott le a szerepről, hanem azért, mert meglátása szerint a mai gyerekek már nem indián hősökre vágynak. 1993-ban mindenesetre egy öreg indiánt formált meg Tóth Eszter Nyomkereső című magyar filmjében. Gojko Mitić az új évezredben is aktív, de már csak a televízió részére forgat. Tavaly ismét egy Winnetou-filmben jelent meg: már nem a legendás törzsfőnököt, hanem annak apját, Incsu Csunnát alakította. Színpadon olyan darabokban láthatta még a német közönség, mint a Száll a kakukk fészkére (ki mást játszott volna, mint az Indiánt?) és a Zorba, a görög musicalverziója. Magánéletét a nyilvánosság kizárásával élte, annyit mégis tudni lehet, hogy a hetvenes évek közepén két évig együtt élt egyik partnernőjével, Renate Bluméval. Soha nem nősült meg, de van egy Ramona nevű lánya. (Más források szerint gyermeke anyját hívják Ramonának, a lány neve Natalja.) Gojko Mitić nevét őrzi a 147595. számú aszteroida is, melyet 2004-ben fedeztek fel, és 2013-ban kapta meg a közkedvelt színész nevét.


A FILMEK
* A Nagy Medve fiai (Die Söhne der großen Bärin, NDK–jugoszláv, 1966)

R.: Josef Mach. Fsz.: Gojko Mitić (Tokei-ihto), Jiří Vršťala (Fred Clarke, a Vörös Róka), Rolf Römer (Tobias, a Farkasfőnök), Hans Hardt-Hardtloff (Smith őrnagy), Gerhard Rachold (Roach hadnagy), Horst Jonischkan (Adams), Jozef Majerčík (Csetanszapa, a Fekete Sólyom), Milan Jablonský (Hegyi Villám, a szikszikau törzsfőnök), Jozef Adamovič (Csapa, a Ravasz Hód), Székely Kati (Uinonah). Magyarországi bemutató: 1966. szeptember 22.

Észak-Amerikában járunk, az 1870-es években. Tombol az aranyláz, a fehérek minden földet meg akarnak kaparintani, hogy kapzsiságukat kielégítsék. A kormány egy rendeletet hoz, amely kimondja, hogy az indiánoknak év végéig rezervátumba kell vonulniuk. A dakoták, a fiatal Tokei-ihto vezetésével, inkább az ellenállást választják, hiszen tudják, hogy a terméketlen, sivár rezervátumban hamar elpusztulnak. Tokei-ihtónak személyes oka is van a szembeszegülésre: apját megölte a Vörös Róka gúnynévre hallgató sápadtarcú. A béke megőrzése érdekében az indiánok előbb megpróbálnak tárgyalni a fehérekkel. Maga Tokei-ihto vállalkozik arra, hogy követségbe menjen, a sápadtarcúak azonban tőrbe csalják, a dakotákat pedig erőszakkal a rezervátumba hurcolják. Tokei-ihto kiszabadul, és megkísérli megmenteni a népét a biztos haláltól…


Mint arról fentebb szó volt, az első keletnémet indiánfilmet csehszlovák művészek bevonásával forgatták, mivel egyetlen keletnémet rendező sem akarta ilyen „komolytalan” műfajjal blamálni magát. Ráadásul szakmai berkekben köztudott volt, hogy a kommunista pártfunkcionáriusok nagyon húzták a szájukat, amikor Hans Mahlich producer előállt az indiánfilmek ötletével. A forgatás 1965 nyarán zajlott Montenegróban, illetve az Elba homokkő-hegységben, melynek kisebb része az akkori Csehszlovákia területéhez tartozott, nagyobb része viszont átnyúlt Németországba. Két és fél hónapig tartottak a felvételek, a költségvetés kétmillió keletnémet márka volt, ami később busásan megtérült. A Nagy Medve fiai a DEFA történetének egyik legsikeresebb és legnépszerűbb filmje lett, az NDK-ban közel tízmillióan látták. Abban az évben egyébként a cég összesen huszonegy filmet készített, amiből tizenkettőt (!) betiltottak, mert nem feleltek meg a marxista ideológia és kultúrpolitika Erich Honecker által megszigorított követelményeinek. A Nagy Medve fiait politikailag ártalmatlannak tartották, ezért úszta meg a cenzúrát. 


* Vadölő (Chingachgook, die große Schlange, NDK, 1967)

R.: Richard Groschopp. Fsz.: Gojko Mitić (Csingacsguk), Rolf Römer (Vadölő), Helmut Schreiber (Tom Hutter), Jürgen Frohriep (Hamari Harry), Lilo Grahn (Judith Hutter), Drahota Andrea (Wahtawa), Milan Jablonský (Jávorszarvas). Magyarországi bemutató: 1968. január 4.

A történet címszereplőjét, az ifjú fehér vadászt, a delavárok nevelték fel, akik között becsületes és bátor ember vált belőle. Vadölőt a gátlástalan fehér telepesek és az egymásnak uszított indián törzsek egyaránt tisztelik egyenes viselkedéséért, vakmerő tetteinek históriája szájról szájra terjed. Az angol és a francia gyarmatosítók között dúló harcban mindig akad valaki, aki bajba kerül, és ha szerencséje van, Vadölő siet a segítségére barátjával, Csingacsgukkal, a delavár törzsfőnökkel. A Kristálytükör tó mentén élő telepest, Thomas Huttert és két lányát, Judithot és Hettyt vérszomjas irokézek fenyegetik. Két nemes lelkű hősünk természetesen a család védelmére kel… 


Csingacsgukot (Nagy Kígyó) Cooper egy XVIII. században élt valós személyről mintázta, akinek feltehetően Tschop (Csop) vagy Coop volt az igazi neve. A fehérek által erősen megtizedelt mohikánok törzséből származott, és a delavárok védelme alatt élt. Cooper a missziós tevékenységet folytató Herrnhuti testvérgyülekezet közvetítésével találkozott vele. Tschop állítólag áttért a keresztény hitre, amelyben a János testvér (Brother John) nevet kapta. 1746-ban halt meg. Cooper indiántörténetei az 1950-es években jelentek meg először az NDK-ban, ahol óriási népszerűségnek örvendtek. A filmet Csehszlovákiában, Bulgáriában és a DEFA babelsbergi műtermeiben forgatták. A folklorisztikus táncbetétek hitelessége érdekében a produkció szerződtette Henn Haas balettmestert. Az aktívan sportoló Gojko Mitić nem dohányzott, ezért számára az jelentett nehéz feladatot, amikor el kellett szívnia a békepipát, mert felvétel közben köhögőrohamok jöttek rá. Emiatt többször is meg kellett ismételni a jelenetet. Drahota Andrea évtizedekkel később már nem emlékezett se Mitićre, se a forgatás részleteire. Szerinte a film annyira rosszul sikerült, hogy be sem mutatták Magyarországon. (Ebben téved, mert bemutatták.) A korabeli keletnémet helyzetet így látta: „Jobb volt az élet, mint nálunk. Nekem akkor picike babám volt. És akkor vásároltam, itthon álmomban nem látott szépségű – nyilván ócskaság volt – babaholmit. Nadrág, fölső – soha ilyet nem láttam.” A Vadölő a huszadik helyet foglalja el minden idők legsikeresebb DEFA-filmjeinek sorában, több mint ötmillió keletnémet nézője volt.


* A Sólyom nyomában (Spur des Falken, NDK–szovjet, 1968)

R.: Gottfried Kolditz. Fsz.: Gojko Mitić (Sólyom), Hanjo Hasse (Bludgeon), Barbara Brylska (Catherine Emmerson), Lali Meskhi (Kék Hajú), Rolf Hoppe (Bashan), Hartmut Beer (Fletcher), Helmut Schreiber (Sam Blake), Fred Delmare (Peter Hille), Milan Jablonský (Bad Face). Magyarországi bemutató: 1969. február 27.

A XIX. század második felében Black Hills hegyei között aranyat találnak, azon a területen, amely egy szerződés értelmében a dakota indiánokat illeti meg. Ezután aranyásók, kereskedők és kalandorok lepik el a környéket. Bludgeon, a gátlástalan üzletember egyáltalán nem titkolja, hogy ki akarja semmizni az indiánokat, és ezzel a szándékával nincs egyedül. A rossz fiúk nem válogatnak az eszközökben, lemészárolják például az indiánok fő táplálékát jelentő bölénycsordákat is. Tanglewood városa válik a dakota Sólyom harcosai és a fehér betolakodók csatájának helyszínéül. Bátorság és cselek sokasága kell ahhoz, hogy Sólyom és társai kiszabadítsák a törzsfőnököt, Szürke Medvét, legyőzzék a fehéreket, és újra egyesítsék a szétszóródott dakota törzset.


Ez volt az első olyan DEFA-indiánfilm, amely nem irodalmi adaptáció, hanem saját forgatókönyv alapján készült. A forgatás a babelsbergi stúdióban, illetve Grúziában, a Kaukázus hegyei között zajlott. Utóbbi helyszínen árvíz és földcsuszamlások nehezítették a munkát. (Bármilyen furcsán hangzik is, a szocialista Jugoszlávia túl drága volt a keletnémet filmeseknek, ezért ritkán forgattak ott, noha az ottani tájak emlékeztettek a legjobban az amerikai vadnyugatra.) Gottfried Kolditz rendező ragaszkodott ahhoz, hogy Gojko már a helyszínkeresésre vele tartson, noha ez nem volt szokás a filmvilágban. Utazás közben összebarátkoztak, és ennek köszönhetően később harmonikusan tudtak együtt dolgozni. A Union Pacific 1875-ös mozdonyának megalkotásához egy régi tolatómozdonyt alakítottak át kifejezetten ehhez a filmhez a babelsbergi VEB Lokomotivbau Karl Marx gyár dolgozói. Az egyik jelenetben Mitićnek át kellett ugrania a lováról a vonatra, de az egyenetlen terep miatt az ugrás nem sikerült, és a színész kisebb sérülést szenvedett. A rossz fiút alakító Rolf Hoppét a közönség annyira azonosította a szerepével, hogy iskolás lányának állítólag bizonygatnia kellett az osztálytársai előtt, hogy az apja nagyon jó ember, és a valóságban igaz barátja Sólyomnak, vagyis Mitićnek. A Sólyom nyomában a legsikeresebb DEFA-filmek toplistáján a 18. helyen áll, több mint ötmillió keletnémet nézővel.


* Fehér farkasok (Weiße Wölfe, NDK–jugoszláv, 1969)

R.: Konrad Petzold és Boško Boškovič. Fsz.: Gojko Mitić (Sólyom), Horst Schulze (Collins P. Harrington), Barbara Brylska (Catherine Emmerson), Holger Mahlich (Pat Patterson), Slobodan Dimitrijević (Ravasz Róka), Slobodan Velimirović (Erős Balkéz), Helmut Schreiber (Sam Blake), Fred Delmare (Peter Hille), Milan Jablonský (Jim). Magyarországi bemutató: 1969. december 18.

Az indián háborúk véget értek, a győztes fehér hódítók rezervátumokba kényszerítik az életben maradt rézbőrűeket. Vannak azonban, akik nem engedelmeskednek a biztos pusztulást jelentő parancsnak. Sólyom és néhány hűséges embere a dakoták ősi földje, Black Hills felé tart, ám útközben asszonyát, Kék Hajút a vérszomjas Bashan megöli. A bandita és bűntársai Collins P. Harrington profitéhes üzletember zsoldjában állnak. Harrington tönkre akarja tenni riválisát, Sam Blake-et, aki a tisztességes, kemény munkában és az indiánokkal való békés együttélésben hisz. Sólyom bosszút esküszik a gyilkosok ellen, jogos hadjáratával azonban felszítja az indiánellenes indulatokat, ami veszélyezteti az amúgy is törékeny békét. 


A Sólyom nyomában volt az első DEFA-indiánfilm, amelyhez folytatás készült ugyanazokkal a szereplőkkel. Kivételt jelent a hatvanas évek szlovák testépítője, Milan Jablonský, aki egy másik figurát kelt életre, mert az előző részben az általa játszott Bad Face meghalt. Jablonský csak hosszú évekkel később látta a kész filmet, mert Csehszlovákia 1968-as szovjet megszállása miatt Kanadába emigrált, még mielőtt a Fehér farkasok a mozikba került volna. A filmet a Magas-Tátrában (Csehszlovákia), a Dinári-hegységben (Jugoszlávia) és egy Halléhoz (NDK) közeli mészkőbányában forgatták. Tanglewood városának díszletét Langerwisch közelében építették fel: a mintát az amerikai Deadwood városa jelentette, amelyet az 1870-es években a Black Hillshez érkező kalandorok és aranyásók alapítottak, megszegve az indiánokkal kötött állami szerződést. Mitić visszaemlékezései szerint Gottfried Kolditzcal ellentétben Konrad Petzold kifejezetten merev rendező volt, aki ragaszkodott a saját elképzeléseihez, és csak nagyon ritkán volt hajlandó változtatni rajtuk. 


* Halálos tévedés (Tödlicher Irrtum, NDK, 1970)

R.: Konrad Petzold. Fsz.: Gojko Mitić (Shave Head), Armin Mueller-Stahl (Chris Howard), Annekathrin Bürger (Caroline), Krystyna Mikołajewska (Jessebee), Bus Kati (White Leaf), Rolf Hoppe (Mike Allison), Hannjo Hasse (Lee Garrett), Bruno O’Ya (Hank Jackson). Magyarországi bemutató: 1970. november 5.

1896-ot írunk. A Sziklás-hegység lábánál, Wind River City közelében a Wyoming olajtársaság fúrótornyot állított fel, hogy kitermeljék az indiánok földje alatt rejtőző olajat. A társaság egyik mohó alkalmazottja, Mike Allison a lehető legnagyobb hasznot szeretné bezsebelni, ezért nemcsak az indiánoktól, hanem saját, kényelmetlenné vált társaitól is meg akar szabadulni. Megöleti néhány fehér üzlettársát, akik nem akartak részt venni sötét üzelmeiben, és a gyilkosságokkal az indiánokat vádolja. Rövidesen feltűnik a színen egy titokzatos idegen, Chris Howard, aki egyáltalán nem titkolja, hogy sok pénze van, pedig az ilyesmivel nem szerencsés ötlet dicsekedni a vadnyugaton. Howard még a seriffhelyettesi állásra is jelentkezik, de senki nem tudja biztosan, hogy valóban szolgálni akarja-e az igazságot… 


A Halálos tévedés történelmi háttere az indiánok földjén talált olajról hiteles, maguk a figurák azonban a fantázia szülöttei. A forgatás Lengyelországban, Bulgáriában, az Elba homokkő-hegységben, a szászországi Stadt Wehlenben és a babelsbergi filmstúdióban zajlott. Ez az egyik olyan DEFA-indiánfilm, amelyben nem Gojko Mitić az abszolút főszereplő, hanem inkább a Chris Howardot alakító Armin Mueller-Stahl. Ezt a szerepet állítólag a film társ-forgatókönyvírója, Rolf Römer (Rolf Specht) szerette volna megkapni, aki játszott az első két indiánfilmben is, Petzold viszont Mueller-Stahlt akarta. Egyesek úgy tudják, Römernek emiatt lett elege az indiánfilmekből, noha két év múlva a Tecumseh egyik szerepét még elvállalta. Armin Mueller-Stahl az 1970-es évek első felének egyik legnagyobb sztárja volt az NDK-ban. 1976 után feketelistára került, mert tiltakozott az ellen, hogy a rendszer számára kényelmetlenné vált, ámbár kommunista beállítottságú Wolf Biermann énekest távollétében megfosztották keletnémet állampolgárságától. Mueller-Stahl 1980-ban az NSZK-ba települt át, ahol beindult nemzetközi karrierje is. Játszott például Szabó István Redl ezredes (1985) című filmjében is. A lengyel Krystyna Mikołajewska az Oscar-díjra is jelölt A fáraó (1966) egyik fontos női szerepében vált ismertté. 1967-ben Jancsó Miklós Csillagosok, katonák (1967) című magyar–szovjet koprodukciós drámájában forgatott, két évvel később pedig Az idő ablakai (1969) című magyar sci-fiben tűnt fel. Csehszlovákiába és Jugoszláviába is hívták filmezni. A Halálos tévedést követően filmkarrierje ismeretlen okokból megbicsaklott: csupán tíz év múlva állt még egyszer a felvevőgép elé, utána már csak színházban játszott. Állítólag hosszú évek óta visszavonultan és szerény körülmények között él, semmilyen médiaszereplést nem vállal. 


* Osceola (Osceola, NDK–bolgár–kubai, 1971)

R.: Konrad Petzold. Fsz.: Gojko Mitić (Osceola), Horst Schulze (William Raynes), Iurie Darie (Richard Moore), Karin Ugowski (Gladis Raynes), Bus Kati (Zilla), Pepa Nikolova (Rhea). Magyarországi bemutató: 1972. március 2.

A XIX. század közepén járunk, a helyszín Florida az Egyesült Államokban. A szeminol indiánok békésen élnek a fehér emberek szomszédságában, mezőgazdasággal és vadászattal foglalkoznak. A sápadtarcúak földbirtokait néger rabszolgák művelik, ám a kegyetlen bánásmódot megelégelve egyre többen szöknek át az indiánok földjére. Mondani sem kell, hogy a haszonleső fehérek nagyon szívesen megkaparintanák a szeminolok területeit, és ehhez a rabszolgaszökések jelentik az ürügyet. A szeminol törzsfőnök, Osceola mindent elkövet, hogy ne törjön ki a háború, de még tulajdon emberei között is akad áruló… 


Osceola (1804–1838) valóban élt, egy angol kereskedő és egy krík indián nő gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja révén rendes polgári neve is volt: Billy Powell. A második szeminol háború (1835–1842) idején Osceola vezette a szeminolok ellenállását. A fehérek tőrbe csalták és foglyul ejtették. Osceola a börtönben halt meg valamilyen fertőzés (valószínűleg malária) következtében. Személyéről több tudományos igényű könyvet és kalandregényeket is írtak. Utóbbiak közül Thomas Mayne Reid 1858-ban publikált könyve a legismertebb. Feltehető, hogy ennek nem hivatalos felhasználásával írták meg a szkriptet a keletnémet mozifilm forgatókönyvírói, Günter Karl és Walter Püschel. Az Osceolát Bulgáriában forgatták, a dzsungelben játszódó jeleneteket Kubában vették fel. A magas költségek miatt a kubai forgatáshoz csupán tíz nap állt rendelkezésre. A színes bőrű szereplőkkel kapcsolatban problémák merültek fel, hiszen rájuk a történet nagyobb részében szükség volt, Kubából Európába utaztatásuk azonban óriási pluszkiadást jelentett volna. Az öreg Ben szerepét végül Aubrey Pankey afroamerikai bariton énekes kapta, aki 1956-ban költözött az NDK-ba, a kisebb szerepekre pedig színes bőrű diákokat hívtak meg, akik a keletnémet egyetemeken tanultak. A stáb már visszatért az NDK-ba, amikor kiderült, hogy néhány jelenetet újra kell forgatni: erre egy használaton kívüli saarmundi repülőtéren került sor. 


* Tecumseh (Tecumseh, NDK, 1972)

R.: Hans Kratzert. Fsz.: Gojko Mitić (Tecumseh), Annekathrin Bürger (Eileen), Rolf Römer (Simon McKew), Leon Niemczyk (McKew), Mieczysław Kalenik (Brook tábornok), Milan Beli (Raffael), Wolfgang Greese (William Harrison kormányzó), Oleg Vidov (Elliott). Magyarországi bemutató: 1973. március 22.

Észak-Amerika a XIX. század elején. Tecumseh, a fiatal indián McKew bíró házában szinte családtagként él, a fehérek látszólag befogadták maguk közé. Származását mégsem tudja megtagadni, és úgy érzi, nem nézheti tétlenül népe pusztulását. Elhatározza, hogy szövetséget hoz létre a viszálykodó indián törzsek között, hogy közös erővel egy független indián államot alapítsanak. Szövetkezik az angolokkal is, akik épp hadban állnak az amerikaiakkal, ezért támogatják az indiánok függetlenségi törekvéseit. Az angolok és az indiánok egyik győzelmet a másik után aratják. Az egyik csatában azonban elesik Tecumseh támogatója, Brook tábornok. Utódja a háború folytatása helyett békét akar kötni, és ennek érdekében kiszolgáltatja az ellenségnek indián szövetségeseit… 


Tecumseh (1768–1813) a sauni törzsből származott, a történelem legismertebb indián vezetői közé tartozik, napjainkban népi hősként tisztelik az Egyesült Államokban és Kanadában. Egyesítette az indián törzseket, és vezetője volt a Tecumseh háborúja (1810–1813) néven ismert felkelésnek, amely árulás miatt az amerikaiak győzelmével ért véget. A gyerek- és ifjúsági filmjeiről ismert Hans Kratzert alkotása a DEFA indiánfilmes sorozatának legambíciózusabb darabja, legalábbis ami a politikai szándékot illeti. A forgatókönyvet a rendező és a Simon McKew-t alakító Rolf Römer közösen írta. Az indiánok egyértelműen a gyarmatosítás áldozataiként jelennek meg, ugyanakkor az alkotók arra törekedtek, hogy kerüljék a hamis romantikát és a túlzott pátoszt. A filmet a türingiai erdőben és Leutenbergben (NDK), a Krím-félszigeten (Szovjetunió), valamint a Kárpátokban (Románia) forgatták. Ábel Péter Új Filmlexikonja még a Tecumseh magyarországi bemutatója előtt megjelent, ám a címet leiterjakabosan így fordították le: A Tecum-tó (ez egyébként németül Tecumsee lenne, és nem Tecumseh, de a kiejtésük hasonló). 


* Apacsok (Apachen, NDK–román–szovjet, 1973)

R.: Gottfried Kolditz. Fsz.: Gojko Mitić (Ulzana), Milan Beli (Johnson), Colea Răutu (Nana), Leon Niemczyk (Ramon), Gerry Wolff (üzlettulajdonos), Elsa Grube-Deister (Theresa), Fred Ludwig (Miguel), Fred Delmare (Klein doktor), Rolf Hoppe (Burton kapitány), Dorel Iacobescu (Hackii), Hartmut Beer (Gleason). Magyarországi bemutató: 1974. április 25.

Közel az amerikai határhoz, a mexikói Santa Rita közelében békésen élnek egymás mellett az apacsok és a mexikóiak. Utóbbiak rezet bányásznak az apacsok földjén, cserébe élelemmel látják el az indiánokat, és évente egyszer egy nagyszabású ünnepségen fogadják őket Santa Ritában. Amikor kiderül, hogy az apacsok bányái ezüstöt is rejtenek, Santa Ritában amerikai kalandorok jelennek meg, köztük jó néhány skalpvadász is. A soron következő ünnepen a fehérek lemészárolják és megskalpolják a gyanútlan indiánokat. Az öldöklésből kevesen tudnak megmenekülni. Egyikük a bátor harcos, Ulzana, aki bosszút esküszik apacs testvérei kegyetlen haláláért…


A forgatókönyvet Gottfried Kolditz és Gojko Mitić közösen írta valós történelmi dokumentumok figyelembevételével. Bár a keletnémet indiánfilmek a legnagyobb történeti hűségre törekedtek, az Apacsok néhány ponton mégis eltér a tényektől. Így például a Santa Rita-i mészárlás valójában 1837-ben volt, és nem az 1840-es évek közepén, mint a filmben. Az apacs Ulzana (1821–1909) létező személy volt ugyan, de a Santa Rita-i eseményekhez semmi köze nem volt: a mexikói városban meggyilkolt törzsfőnök helyébe lépett apacs harcost Mangas Coloradasnak hívták. Elképzelhető, hogy a keletnémet filmesek azért választották inkább az Ulzana nevet, mert 1972-ben mutatták be Nyugaton az Ulzana portyája című amerikai westernt, amely a címszereplőt erősen negatív megközelítésben jelenítette meg. Az Apacsokat Romániában (Konstanca közelében) és a Szovjetunióban (a jelenleg Üzbegisztánhoz tartozó Szamarkandban és Buharában) forgatták. Minden idők legsikeresebb DEFA-filmjeinek toplistáján a 35. helyet foglalja el, több mint 3 millió 700 ezer keletnémet nézője volt. A széria egyik legelismertebb darabjának számít, amely többek szerint állja az összehasonlítást a korabeli eurowesternekkel is. 


* Ulzana (Ulzana, NDK–román–szovjet, 1974)

R.: Gottfried Kolditz. Fsz.: Gojko Mitić (Ulzana), Renate Blume (Leona), Rolf Hoppe (Burton kapitány), Colea Răutu (Nana), Amza Pellea (Crook tábornok), Fred Delmare (Bob Tribolett), Alfred Struwe (Aldrigton, Tucson polgármestere), Dorel Iacobescu (Hackii). Magyarországi bemutató: 1974. december 5.

Az apacsok egy öntözőberendezés segítségével gazdagon termővé tették a földjüket. A termés immár nemcsak önellátásra elegendő, hanem jut belőle eladásra is. Már nincs szükségük a kormány által biztosított segélyre, amelyből egyes fehér üzletemberek eddig hatalmas hasznot húztak. Ők természetesen egyáltalán nem nézik jó szemmel, hogy az apacsok ilyen jól elboldogulnak, ezért felrobbantják az öntözőberendezést. Az apacs törzsfőnök, a bátor Ulzana népe védelmére kel, és a fehérek elleni haragját csak fokozza, amikor feleségét, Leonát az elvetemült Burton kapitány túszul ejti… 


Az Ulzana az Apacsok folytatásaként készült, forgatókönyvét ezúttal is a rendező és a főszereplő írta. A forgatás az üzbegisztáni Szamarkandban és a romániai Barcaságban (Erdély délkeleti része), továbbá az ahhoz közeli Bucsecs-hegységben zajlott. Ez a széria egyetlen olyan filmje, amelyben meztelenség is előfordul: a film Ulzana és Leona ruhátlan fürdőzésével kezdődik, és Mitić néhány pillanatra csupaszon is látható. Ezeket a képkockákat kivágták a szovjet változatból. A magyar mozik vágatlanul mutatták be a filmet, a tévépremier alkalmával viszont eltávolították a meztelenséget mutató részeket. A Leonát alakító Renate Blume 1974 és 1976 között Gojko Mitić élettársa volt, 1981-ben Dean Reedhez ment feleségül. (Első férje Frank Beyer filmrendező volt.) 


* Vértestvérek (Blutsbrüder, NDK, 1975)

R.: Werner W. Wallroth. Fsz.: Dean Reed (Harmonika), Gojko Mitić (Kőszikla), Gisela Freudenberg (Őzgida), Jörg Panknin (Joe), Cornel Ispas (Kövér Fred), Toma Dimitru (Szürke Szarvas), Iurie Darie (Bill Simmons), Alexandru Manea (hadnagy). Magyarországi bemutató: 1976. október 28.

1864-et írunk. Az amerikai hadsereg véres mészárlást rendez egy indián faluban, Sand Creekben. A galamblelkű katona, Harmonika elborzad társai kegyetlenségétől, és elkeseredésében eltöri az amerikai zászlót. Sikerül megmentenie egy sájen (cheyenne) indián lány, Őzgida életét. Kőszikla, a sájen törzsfőnök gyűlöli ugyan a sápadtarcúakat, mindazonáltal megérzi, hogy Harmonika más ember, szíve inkább hozzájuk húzza. Barátsága jeléül feleségül adja hozzá Őzgidát. Egy újabb támadásban a fehérek megölik a lányt, és foglyul ejtik Kősziklát. Harmonika kiszabadítja a barátját, és közösen indulnak bosszút állni.


A Halálos tévedéshez hasonlóan a Vértestvérekben sem Gojko Mitićé az abszolút főszerep. Állítólag emiatt Gojko alá sem akarta írni a szerződést, ám ezt rossz néven vették volna tőle, ugyanis az előző évben már nemet mondott a szintén Dean Reeddel készült A két aranyásó című filmre. (Abban a Gojkónak szánt szerepet Manfred Krug kapta.) Az amerikai Dean Reed (1938–1986) 1972-től élt Kelet-Németországban, és a kommunista vezetés alaposan ki is használta áttelepülésének propagandaértékét. A Vértestvérek volt a harmadik keletnémet filmje, de korábban játszott több olasz spagettiwesternben is. Filmbeli figurájának, Harmonikának nevét a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) Charles Bronson által játszott szereplőjétől kölcsönözte. Az amerikai zászló összetörésének motívuma közvetve Reed saját életéből származik: igaz, ő nem összetörte, hanem kimosta az amerikai zászlót a washingtoni Fehér Ház előtt 1970-ben, hogy így tiltakozzon a vietnami háború ellen. A Vértestvéreket 1974-ben forgatták, javarészt Romániában: Sand Creek falut Brassótól körülbelül negyven kilométerre építették fel. Az egyik szász statiszta évekkel későbbi visszaemlékezései szerint Gojko arrogánsan viselkedett a kíváncsiskodó statisztákkal, Reed és a női főszereplő, Gisela Freudenberg viszont barátságosak voltak, és hosszabb beszélgetésekre is vállalkoztak. Dean kaszkadőr nélkül forgatott, akárcsak Mitić. Az egyik jelenet felvétele közben olyan szerencsétlenül esett le a lóról, hogy eltörte a bal kezét. A forgatás nem állt le, és a következő jelenetben Reed már csak jobb kézzel fogta a kantárt, bal kezét úgy tartotta, hogy a kötést ne lehessen látni rajta. Mitić évekkel később elmesélte, hogy közte és Reed között nem volt semmilyen rivalizálás, mindazonáltal igazi barátság sem, már csak azért sem, mert Dean aktívan politizált, míg Gojko távol akarta tartani magát a politikától. A Vértestvérek néhány jelenete (a vérszerződés, Harmonika és Őzgida esküvője, illetve a lány halála) a nyugatnémetek által forgatott Karl May-mozifilm, a Winnetou első részének (1963) képi megoldásait idézi. 


* Severino (Severino, NDK–román, 1978)

R.: Claus Dobberke. Fsz.: Gojko Mitić (Severino), Violeta Andrei (Maruja), Constantin Fugasin (Blas), Leon Niemczyk (őrmester), Mircea Anghelescu (Nicolas), Emanoil Petrut (Domingo), Helmut Schreiber (Juan Cortinez), Iurie Darie (igazgató). Magyarországi bemutató: 1979. november 8.

Severino a fehérek városaiban kemény munkával töltött tíz év után hazatér az argentin Andokban élő törzséhez, a manzanerókhoz. Apját már nem találja élve: szarvasmarha-tolvajok végeztek vele. Rövidesen kiderül, hogy a gyilkosság hátterében egy birkatenyésztéssel foglalkozó vállalat áll, amely viszályt akar szítani a békésen egymás mellett élő indiánok és a fehérek között, hogy elüldözze őket a földjükről. Severino eredetileg magával akarta vinni a fivérét a városba, de úgy dönt, inkább szülőföldjén marad, és megpróbálja megakadályozni, hogy kitörjön a háború a fehérek és az indiánok között.


A Severino alapjául Eduard Klein 1972-ben publikált regénye, a Severino von den Inseln szolgált. Tíz évvel a Vadölő után először fordult elő, hogy a DEFA hivatalosan is egy regényből készítette soros indiánfilmjét. A rendezői székben a cég akkori igazgatója, Claus Dobberke ült. A Mitić-féle indiánfilmek közül a Severino az egyetlen, amely nem észak-amerikai, hanem dél-amerikai indiánokról szól. A forgatás Romániában zajlott. A női főszerepet játszó Violeta Andrei a hatvanas-hetvenes évek román filmgyártásának egyik legdekoratívabb színésznője volt. 1961-ben ment feleségül Stefan Andrei kommunista politikushoz, akit 1978-ban Nicolae Ceaușescu külügyminiszterré nevezett ki. Ezt a posztot 1985-ig töltötte be. A diktátorné, az elegánsan öltözködő, de reménytelenül csúnya Elena Ceaușescu féltékeny volt a szépséges Violetára, akit a titkosszolgálattal is megfigyeltetett. A román forradalom után a színésznő azt nyilatkozta a médiának, hogy soha egyetlen szót sem váltott Elena Ceaușescuval, ezért nem érti, miért gyűlölte őt oly engesztelhetetlenül. A diktátorné ott tett keresztbe a színésznőnek, ahol csak tudott, és állítólag ő az oka annak, hogy Violetát a színészileg legjobb éveiben alig foglalkoztatták. (Bennfentesek szerint Ceaușescu asszony a házaspár szétválasztásán mesterkedett, hogy Stefan Andrei az ő lányát vegye feleségül, de eredménytelenül ármánykodott. Egyesek úgy tudják, emiatt fúrta ki a férfit a külügyminiszteri székből is, hogy személyes kegyeltjét, Ilie Văduvát ültesse oda.) A 89-es forradalom után Stefan Andreit letartóztatták, két év és tíz hónap börtönbüntetésre ítélték. Felesége – akiről évekig azt a pletykát terjesztették, hogy folyamatosan csalja magas beosztású urát – mindvégig kitartott mellette. Stefan Andrei 2014-ben elhunyt, Violeta pedig befejezte színészi karrierjét. 


* Fehér Toll (Der Scout, NDK–mongol, 1983)

R.: Dzamajágín Buntar és Konrad Petzold. Fsz.: Gojko Mitić (Fehér Toll), Nacagdordzsín Baceceg (a kajüz lány), Klaus Manchen (Anderson őrmester), Milan Beli (Brannigan őrnagy), Giso Weißbach (Brooks hadnagy), Jürgen Heinrich (Hicks közlegény), Uwe Jellinek (Hunter közlegény), Hartmut Beer (Randall közlegény). Magyarországi bemutató: 1985. augusztus 8.

A XIX. század második felében járunk. Az amerikai hadsereg egyik ezrede a Sziklás-hegységen át mélyen behatol a vadnyugatra. A katonák rezervátumba kényszerítik a néperszé törzset, és elhajtják megélhetésük forrását, a ménest is, hogy megakadályozzák az indiánok menekülését és ellenállását. Fehér Toll, a törzsfőnök vissza akarja szerezni a lovakat, és az ezred után lopózik. A katonák rajtaütnek a férfiak nélkül maradt kajüzök táborán is: egy kajüz lány életét Fehér Toll menti meg. A törzsfőnök cselből elfogatja magát a katonákkal, akiknek a számukra ismeretlen terepen szükségük van egy helyismerettel rendelkező vezetőre. A ménest kell elhajtani az erődig, mindössze hét katonai kísérővel. A lány is velük megy. Az egyik katona, egy őrmester útközben rájön arra, hogy Fehér Toll nem más, mint a néperszé törzsfőnök. Nem leplezi le, mert tudja, hogy nélküle nem jutnának el az erődig. Elhatározza, hogy a megérkezést követően fog végezni vele… 


A forgatókönyvet Gottfried Kolditz írta, és ő is akarta rendezni a filmet, az előkészületek közben azonban elhunyt. A forgatás Mongóliában zajlott. A film egyik jelenetében 1200 ló látható egyszerre, és a történet szerint Fehér Toll képes irányítani őket. A valóságban ez nem így volt, mert amikor Gojko Mitić közéjük ment, a bizalmatlan állatok elhúzódtak tőle. Amikor nagy zajjal elkezdődött a felvétel, a lovak megijedtek, közelítettek egymáshoz, és a színész csapdába került. Megkapaszkodott az egyik állat sörényébe, de nem tudott felszállni rá, annyira közel volt a többi ló. Kis híján eltaposták, miközben magukkal sodorták. Szerencsére valamelyest távolabb sikerült kiugrania egy sziklára. Konrad Petzold úgy akarta befejezni a filmet, hogy a Fehér Tollt célba vevő sebesült katona véletlenül a hősnőt lövi le. Mitić megpróbálta rábeszélni a rendezőt egy optimista befejezésre: azzal érvelt, hogy a filmben amúgy is túl sok a halott, egy nyitott befejezés viszont nem zárna ki annak lehetőségét, hogy később valamiféle szorosabb érzelmi kötődés jön létre a főhős és a lány között. Petzold nem volt hajlandó meggondolni magát, ezért Gojko arra kérte az operatőrt, hogy mivel ez a jelenet csupán két beállítás, vegye fel az ő elképzelése szerint is, természetesen vállalja érte a felelősséget. A végső változathoz végül a Mitić-féle befejezést használták fel. 


* Prérivadászok Mexikóban I–II. (Präriejäger in Mexiko, NDK, 1988)

R.: Hans Knötzsch. Fsz.: Kolio Doncsev (Fekete Gérard), Gojko Mitić (Bivalyszem), Andreas Schmidt-Schaller (Kis André), Dzsoko Roszics (Karvalycsőr), Leon Niemczyk (Pablo Cortejo), Anamaria Chiuseleva (Josefa Cortejo), Joachim Siebenschuh (Porter). Magyarországi bemutató: 1991. január 30–31. (Magyar Televízió)

1865, Mexikó. Az emberek megelégelik a franciabarát császár, I. Miksa uralmát, és megdöntik a hatalmát. Mexikó elnöke a nép akaratából Benito Juárez lesz, de mondani se kéne, hogy vannak, akik inkább mást szeretnének látni az ország élén, mint például az elvetemült Pablo Cortejo és bandája. Kemény küzdelem kezdődik a hatalomért, és egyáltalán nem biztos, hogy a jóké lesz a győzelem…


A DEFA indiánfilmes sorozata egy irodalmi adaptációval indult a hatvanas évek közepén, és bő húsz évvel később egy másikkal ért véget, amelyet már nem mozi-, hanem tévéfilmnek forgattak. A kétrészes Prérivadászok Mexikóban alapjául két Karl May-regény szolgált, a Benito Juárez és a Karvalycsőr. Ez azért érdekes, mert a Gojko Mitić-féle sorozat eredetileg az NDK válasza volt a nyugatnémet Karl May-filmekre. Akár remake-ről is beszélhetünk, ugyanis a cselekmény jelentős átfedést mutat az 1965-ös nyugatnémet Karl May-filmmel, A Napisten piramisával. A keletnémet tévéfilmet Türkmenisztánban, az Amu-darja mellett, továbbá Bulgáriában és a DEFA babelsbergi stúdióiban forgatták. A történetben szereplő I. Miksa (1832–1867) nem más, mint Ferenc József osztrák császár és magyar király öccse. Karvalycsőrt Dzsoko Roszics bolgár színművész alakította, aki számos magyar filmben játszott, így például Szomjas György „eastern”-jeiben (Talpuk alatt fütyül a szél, 1976; Rosszemberek, 1979) is. A DEFA állítólag a kedvezőtlen fogadtatás miatt mondott le arról, hogy további Karl May-filmekkel álljon elő, jómagam azonban valószínűbbnek tartom, hogy a német egyesítésnek köszönhetően maradtak el a további adaptációk. 

UFF, ÉN BESZÉLTEM!




19 megjegyzés:

  1. A jelenlegi kijárási tilalom annyira az agyamra megy már, hogy elkezdtem kirándulásokat tenni más tájakra és más történelmi korokba. Decemberben egy ajánlás hatására elolvastam Joseph Boyden Az Orenda c. 17. században játszódó kiváló regényét, amely az egymással viszályban álló indián törzsek és az első telepesek kezdeti kapcsolatfelvételét elemzi, külön-külön mindhárom fél szemszögéből. Aztán annyira rákaptam a témára, hogy megvolt életem első western regénye is: Árva galamb Larry McMurtrytől, ez már a frontier megszilárdulása környékén játszódik. Mindkettőben jelen van egyfajta melankolikus elmúlásérzet, ami a késő 20. század - kora 21. század távlatából interpretál egy célokkal és motivációkkal teli időszakot. (A huronok orendája is egyfajta világformáló erő: minden természeti jelenségnek van orendája, ezek kapcsolatban állnak egymással, és nem biztos, hogy )

    Ezért úgy gondoltam, kezembe veszek legalább egy olyan indiánregényt, ami az előző, X generáció, vagy akár a boomer generáció alapvető élménye volt, személyiségformáló erővel hatott, közösségek összekovácsolódását jelentette (pl. Cseh Tamás indiántáborai, vagy lakótelepek indiánosdit játszó gyerekei) vagy csak közös beszédtémát szolgáltat a mai napig. Nekem ez totál kimaradt, nem találkoztam még olyan Y-generációs, a 90-es években gyerekkorát élő emberrel, akivel Karl Mayt vagy Coopert megismertették volna. Vagy csak elhallgatta a többiek előtt, mert a 90-es években már egymás sarkába tapostak az újabb és újabb trendek, az indián-téma meg már cikinek minősülhetett. Nem is igazán volt napirenden. A Farkasokkal táncoló, vagy a Pocahontas Disney-film jelenthetett valamiféle fogódzót, de ezen kívül nem volt kapcsolatunk Szeged-külsőn ezzel a kultúrával, sem a vele kapcsolatos problematikával.

    Szóval elkezdtem Coopertől Az utolsó mohikánt, mert a Day-Lewisos filmváltozat anno nem forgott közszájon a gyerekek között, mára viszont nagyon kíváncsi vagyok, mit hozott ki a method actor a szerepéből. Nem az átdolgozást, hanem az újrafordított teljes szöveget választottam, hogy ne célzottan ijúsági irodalmat vegyek a kezembe, amelyről lerí, hogy hol húztak belőle a könnyebb befogadhatóság kedvéért. Ezzel az író stílusát is kiherélik. Jelenleg a regény felénél néha úgy érzem, ez lehet az USA-belieknek A kőszívű ember fiai :D Persze jóval több egzotikumból fakadó izgalommal és európaiak számára megfejthetetlen törzsi rejtélyjel, ami továbbolvasásra késztet még a 21. században is (ellentétben a Kőszívűvel). Cooper stílusáról van egy határozott véleményem, de az most nem fér ide. Filmes szempontból legyen annyi, hogy Az utolsó mohikán néhány jelenete határozottan jól illene egy teátrális, túlgesztikulált némafilmes közegbe.
    Mivel még nem fejeztem be, nem nézek meg egyetlen filmadaptációt sem, viszont Karl May-adaptációt sem akarok addig látni, ameddig legalább Az Ezüst-tó kincsét be nem fogadtam irodalmilag (megint csak az új fordítást fogom elolvasni).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekünk megvolt Coopertől a Nagy indiánkönyv, és úgy emlékszem, a Nyomkeresőt különösen szerettem, de már arra se emlékszem. Ha öreg leszek (ami már nincs annyira messze), újra el fogom olvasni ezeket. Szerettem Karl May indiánregényeit is, Az Ezüst-tó kincsét különösen, de ha szabad így fogalmazni, May ebben a műfajban egyértelműen mainstream. Annak viszont nagyon jó. Legalábbis az én gyermeki énemnek az volt. :)

      Törlés
    2. Elkezdtem Az Ezüst-tó kincsét (az újrafordítást), és May tényleg "mainstream". :D Az alakjai jobban elkülöníthetőek, viszont rengeteg párbeszéddel dolgozik, ami nekem itt és most egy kicsit visszavesz az értékéből. De még mindig elég jó.
      Nem tudom, az ifjúsági irodalommá átírt Nagy indiánkönyvből ez lejön-e, de romantikus dagályossága ellenére Cooperé sokkal mélyebb, komolyabb irodalom.
      Most valahogy úgy érzem, Cooper úgy viszonyul Mayhoz, mint Jókai Rejtőhöz. :) De még nem olvastam a Winnetou-regényeket, amelyeket állítólag már maga az iró sem ifjúsági irodalomnak szánt.

      Törlés
    3. Hát sápadt arcú testvérem, így van, ahogy írod: az totál lejött, hogy Cooper komolyabb szerző, mint May, de ezt igazából csak felnőttként érzi meg az ember. Gyerekkorban fontos szempont, hogy May világában könnyebb az eligazodás, jobban tudod – persze csak a felszínen maradva –, ki, merre, mit, miért, több az akció.

      Törlés
  2. 2.

    És akkor a hosszas bevezető után rátérek arra, hogy úgy döntöttem, erre a hétvégére mindenféleképpen kalandos indiánfilmet akarok nézni, de hadd essen a választásom ezúttal is egy kuriózumra, ami lehetőleg nem egy irodalmi alapanyag feldolgozása. Előbb mindig a könyv!
    Bár ismert volt előttem Gojko Mitić kultusza, és tudtam, hogy a filmjeiben a keleti blokk ideológiai rendszere jelenik meg, a generációm többségének megint csak nem jelentenek semmit az általa képviselt filmek.
    Ezzel szemben érdekes, hogy első nagyjátékfilmes moziélményem egy indiánfilmhez kapcsolódik. Szerintem még óvodás voltam (80-as évek), amikor anyám elvitt egy matinéra. Csak annyira emlékszem, hogy egy indián vagy körbevágta a derekát egy késsel, vagy sebet ejtett magán, de csorgott belőle a vér! :D Aztán lehet, hogy az amúgy ártalmatlan jelenetet csak utólag színezte ki az emlékezetem, de a vérben biztos vagyok. Mindenesetre soha többé nem néztem célzottan ilyen filmeket egészen tegnapig. Nem a vér miatt, mert a mai napig horrorrajongó vagyok, és ez talán pont akkor, abban a moziban alapozódott meg.

    Mit ad Isten, fel is dobta a google ezt a blogot! Nagyon jól összeszedett bejegyzést kaptam, ami tényleg képes volt oda orientálni, ahova szerettem volna. Ha azt írod, hogy A Sólyom nyomában az NDK-westernfilmek Goldfingere, amiben már magabiztos alkotói stílus mutatkozik meg, akkor megbízom az értékítéletedben. És ha még folytatása is van, annál jobb. Egy estére belefér mind a kettő.
    Szóval ez és Fehér farkasok lettek az én első két tudatosan elfogyasztott Gojko Mitić-filmjeim.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, A Sólyom nyomában a jobb darabok közé tartozik. Emlékszem, szintén a 80-as években be voltam osztva gyerekeket táboroztatni nyáron. Az egyik nap vetítés volt a délutáni program, egy Gojko Mitic-féle indiánfilm. A hetvenes években láttam utoljára ilyen filmet, szóval akkor és ott totál őskövületként hatott. Már nem is emlékszem, melyik volt az. A gyerekeket meg pláne nem érdekelte. Akkoriban volt a videózás hőskora, mindenki horrorokat meg akciófilmeket nézett agyonmásolt kazettákról, szóval egy ilyen indiánfilm olyan volt, mintha Pirx pilóta vagy Stirlitz kapitány kalandjait nyomtuk volna le a kölköknek.

      Törlés
  3. 3.

    Most ilyen gügyögő Y-generációsként tudom csak leírni az élményeimet két darab film alapján. Mintha visszamentem volna az időben, hogy utólag tanulmányozzam egy rég letűnt korszak marginális zsánerdarabjait, amelyeket ideális körülmények között szüleimmel együtt kellett volna megnéznem.
    Nem vagyok western fan, viszont az atipikus westerneket, amelyek túlmutatnak önmagukon, igenis kedvelem. Ezért érdekelt, hogy a kommunista indián-western mit tud nekem megmutatni.

    Először is azt vettem észre, hogy míg akár az USA-beli, akár az olasz zsánerdarabokban van egy-két központi karakter, akik köré a dráma nagyon szorosan szerveződik, addig itt inkább kollektívák állnak egymással szemben. A szubjektív tragédiák, vagy drámai mozgatórugók megoszlanak a főszereplők érdekkörei között.
    Van az indián törzs, amelynek a területét fenyegetik, és amelynek mellesleg a vezetője LESZ a Gojko Mitić: nem azért, mert archaikus hős, hanem mert tetteinél fogva végül kiérdemli. Van aztán a gonosz kapitalista, akinek a negatív jellemvonásait már csak azért is érdemesnek találhatták az írók kidomborítani, mert az individualizmus egy parancsuralmi rendszerhez vezető burzsoá jellemhiba, ami alól senki, vele bármilyen üzletszerű kapcsolatban álló ember sem vonhatja ki magát. A bőrnadrágos lasszós kereskedőnek (a középutasnak) is ez lesz a végzete a második részben. (Nem mintha a Vasfüggöny innenső részén másként alakult volna a funkcionáriusok és tényleges alárendeltjeik viszonya...) De még a főgonosz is csak egy alak az állami korrupciót katonástul - helyi banditástul - elnéző szalonrasszista polgárostul átszövő rendszerben. Az egyetlen kivétel a helyi rendfenntartó :D Gondolom, az alkotók meg akarták őrizni a rendőrség reputációját abban a zűrzavaros időszakban. Erről jut eszembe, hogy amikor A Sólyom nyomábannal kb. egyidőben kitörtek a '68-as párizsi megmozdulások, Pier Paolo Pasolini az általa valódi proletároknak tekintett rendőrök mellett foglalt állást. Őket tekintette a rendszer igazi áldozatainak a mozgolódó burzsoá zsúrfiúkkal szemben.
    Nagyon érdekes, hogy a Sólyom-filmekben a valódi ellenszenv nem a tőkések, hanem inkább a valódi undormányként ábrázolt Rolf Hoppe alakja ellen irányul, de a társai is hasonló megítélésben részesülnek. Ez a brancs lenne így visszatekintve a "deklasszált elemek" beszervezett brigádja?
    Fura, hogy több mondanivalóm van az antagonistákról, mint a protagonistákról. Utóbbiak egyszerűen túl tökéletesek a kezdettől fogva. Még a kiegyezésre hajló "pártszakadó" is belátja, hogy rosszul döntött. A dakoták kollektív személyiségét inkább egy népi szűrőn keresztül láttatják az alkotók. Sokkal gazdagabb tárgyi néprajzi motívumokat aggatnak rájuk, mint a sápadtarcúakra. De annyira, hogy még a wigwamban zajló kezdeti gyűlésen is elkülöníthetőek a hosszasan mutatott fejdíszek alapján a különféle érdekkörök. A prekoncepció ellenére ezt egy nagyszerű fogásnak tartom.
    (Viszont a totálban mutatott wigwamjaik nem túl szűkek?)

    Végül a filmes utóhatásról.
    A Sólyom nyomában minden tekintetben felszabadultabb és sokkal szebben fényképezett, mint a folytatása. Nagyszerű hosszú beállítások à la Jancsó, és állandó kontrapunkt. A georgiai (vagy grúz) természeti adottságok kiaknázása nagyon átgondolt helyszínkeresésről tanúskodik. Akár a símabőrű főg.ci számára ismeretlen gyilkos magashegyi tájról, akár az indiánok felfrissüléséről van szó (ahhoz a vízeséshez egyszer úgy elmennék!), a táj meghatározó dramaturgiai szerepet kap. A zárt terek díszletszerűsége még szembeszökőbb, még "természetellenesebb", ha összevetem a dakoták természetbe integrált bölénytáncával. Ide tartozik ennek a rituális táncnak az ironikus dramaturgiai ellenpontozása a Saloonban zajló dekadens bulival. A sápadtarcúak nyilván csak isznak és mulatoznak, mintha nem lenne holnap.
    A Fehér farkasokban viszont az a jó így mai szemmel, hogy jobban elkülönülnek az érdekcsoportokhoz tartozó szerepek. Nagyon tudtam utálni szegény Rolf Hoppét :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, kétségtelenül gyönyörű tájakon forgattak. Azt hiszem, ezek a keletnémet indiánfilmek többet tettek az ifjúság marxista szellemű neveléséért, mint a különféle ifjúsági mozgalmak gyűlésein elhangzott szólamok. :) Szegény Rolf Hoppe! Pedig jó színész volt, aki nem csak ezt tudta. De ezt is, és szerintem elég jól.

      Törlés
    2. Szegény marxista neveltetésű fiatalok, arra biztosan nem voltak felkészülve, hogy kalandfilm címén egyszer majd agymosást fognak kapni. Tegnapi filmjeim voltak az Osceola és a Techumseh, azt hiszem, ezek ebben a cipőben járnak: sikerült mindkettőnél túlságosan is az ideológiára helyezni a hangsúlyt.
      Az Osceola a korához mérten pazar kiállítású, csak unalmas. Viszont legalább érdekes. Ez a retro-pc annyira kilúgozza belőle a főszereplő fontosságát és a cselekményt, hogy jóformán alig van benne kalandfilmre utaló jelenet, vagy akár izgulás a hős miatt. Gondolom, itt jutottak az írók a legmesszebb a politika előretolásában, és csinálták ugyanazt, amit jelenleg a pc-dramaturgia művel az egyik kedvenc sorozatommal (Doctor Who).
      A Tecumseh jobb dráma (már nagyon eltávolodik a westerntől), szintén pazar külsőségekkel. Csak ennél már látszik, hogy - biztosan anyagi okokból - sérül a filmszerűség: inkább elmondják, ahelyett, hogy megmutatnák, így megint csak nem derül ki, miért nagy ember Tecumseh, bemondásra kell elhinnem, hogy azé', mer' a Gojko Mitic játssza. A Honfoglalás-effektus is sajnos beugrik: ha valakit ezredesnek hívnak, az ne menjen már harcba ötven emberrel! :D

      Nem ismerem a filmek szocialista blokkbeli fogadtatását, de az a tény, hogy az Apacsok és az Ulzana már sokkal kalandorientáltabb lett, azt mutatja, hogy talán a DEFA is rájött, mi nem vonzza a nézőket az indiánfilmekben.
      (Remélem, a BBC is rájön jövőre ;-( )

      Törlés
    3. Az én véleményem is körülbelül ez. Úgy emlékszem, a kettő közül a Tecumseh jobban tetszett, de lehet, vénségemre ezt másképp gondolnám, ha újranézném őket.

      A szovjet kalandfilmeknél megesett, hogy a minimalista csatajelenetekhez még egy zajbrigádot sem tudtak verbuválni, így nem halljuk a csatazajt, hanem egy férfi vagy egy nő (vagy duóban) előadott valami keserves kántálást, hogy a néző legszíveebben hősi halott lett volna a csatában. :)

      Gondolom, a DEFA is idővel rájött arra, hogy az ideologikus indiánfilmjeik már a baráti országokban sem nyerők, ahová közben befutott néhány amerikai és spagettiwestern, szóval próbáltak kicsit kommerszek lenni, állni a versenyt a nézőkért folytatott harcban.

      Szegény Gojko mégis gyerekkorom egyik kedvenc hőse maradt, neki elhittem, hogy vannak nemes lelkű emberek is, és talán tényleg ők a követendő példa. :)

      Törlés
    4. "Félvén" fejjel én is azt mondom, hogy a kettő közül a Tecumseh sikerült jobban. Az alapdramaturgiája szerintem akkor is megállná a helyét, ha ma készülne, csak ma már streaming platformra szánt sorozatot gyártanának a pre-szovjet indián történetéből. Jobban kibontanák, és külön epizódokban meg is mutatnák a csak szóban elbeszélt történelmi fontosságú eseményeket, a testvér testvér ellen toposz klimaxát pedig (némi történelemhamisítással) természetesen a végére tartogatnák.

      Érdekes, amit a csatajelenetek zajolásához fűzöl. Az Osceolában van egy viszonylag hosszú menekülés-jelenet, amikor a fekete rabszolgák kitörnek a pincéből, majd megpróbálnak átkelni az aligátoroktól hemzsegő folyón az indiánokhoz, és a Gojkó leszúrja a rájuk támadó gumialigátort, aminek nem sokkal később a testéből lakmároznak a kannibalista fajtársai. Mindezt egy kórussal kísért, valószínűleg fekete előadónő spirituáléja festi alá. Bizarr az egész, "fél-trash", de értem, mi volt az alkotók szándéka. Akárcsak Jézus keresztelési jelenetét látnám Pasolni Máté evangéliumában. Lehet, hogy ezzel a diegetikus hangok hiányát akarták kiküszöbölni, de működött. (Az énekesnő frazírozási problémáit egyéb bizonyítékok híján egyelőre betudom a rossz DVD-hangkeverésnek.)

      Ha már itt tartunk, a szovjet tagállamok történelmi-politikai kalandfilmjeivel finoman szólva el vagyok maradva. Az indiánfilmeken kívül szerintem csak a Jégmezők lovagját láttam, ami maximum annyi referenciát szolgáltathat egy birodalom szórakoztatóipari filmgyártásáról, amennyit a Kertész Mihály-féle Robin Hood, ha a filmkritikus a 30-as években járt ott utoljára. Abban a korszakban biztosan működött.

      Pedig tudom, hogy a románok nagy elánnal revizionáltak olyan popkulturális ikonokat, amilyen pl. Vitéz Mihály, avagy Vlad Dracul volt. A mai napig bánom, hogy amikor a 2000-es évek közepén egyetemi áthallgató voltam Kolozsvárt, nem vásároltam meg a Matei Corvin téren álló könyvesboltból kikacsintgató Vlad Ţepeş c. epic movie DVD-kiadását.

      Törlés
    5. Érdekes lenne egy-egy ilyen régi indiánfilm remake-je, bár nagyon fontos lenne, hogy egy Gojkóhoz mérhető, karizmatikus főszereplőt találjanak hozzá, és ne valami felpumpált izomzatú poszterfiút.

      Nem is emlékeztem az Osceola felidézett jelenetére, de kedvem támadt újra megnézni a filmet, főleg a Pasolini-áthallás miatt. Pier Paolónál a zene mindig nagyon fontos alkotóelem volt, úgy is mondhatnám, a kompozíció része, nem csak hangulatfestő elem. Ezzel azt akarom mondani, hogy olykor lehet funkciója annak, hogy a zene vagy egy ének által az adott képsor többletjelentést kapjon, az érzelmi töltet felerősödjön. Sajnos az elmémben megjelenő szocialista kalandfilmek – pontos címekre már nem emlékszem – esetében nem erről volt szó: a zenével inkább leplezni próbálták a büdzsé hiányosságait, és maximum valami álfolklór-jelleget akartak adni az egésznek.

      A Jégmezők lovagja, a Patyomkin páncélos és a Rettegett Iván előbb-utóbb téma lesz majd. Eizenstein nagyon érdekes figura volt, és egy remek példa arra, hogy egy nagy művész az önként vagy kényszerből vállalt ideológiai teher alatt is képes volt figyelemre méltót alkotni. Ezen a téren megint Pasolini említhető: a Teoréma például már régen eltűnt volna a süllyesztőben (szerintem), a marxista megközelítés akkor még csak vitatható volt, mára már egyértelműen idejétmúlt, sőt mosolyt fakasztó is, de a filmnek olyan filozófiai-emberi mélységei vannak, amelyek fényében teljesen mellékes az, hogy a marxista réteg elavulttá vált.

      Érdekes, hogy a vasfüggöny mögött, a proletár internacionalizmus fénykorában az egyes országok mind-mind előálltak a maguk történelmi eposzaival. A lengyeleknél főleg Ford, Hoffman és Wajda munkái érdekesek, a cseheknél František Vláčil alkotásai (a Marketa Lazarová vagy a homoszexualitás motívumát is felvillantó Méhek völgye) különösen jelentősek, de csinálták ilyen filmeket a keletnémetek, a bolgárok és persze a szovjetek is. A románoknál elsősorban Sergiu Nicolaescu ontotta magából a román történelmi múltat tárgyaló filmeket, melyeknek nem a hitelesség volt a legnagyobb szakmai erényük. Némelyikre még a magyarok is azt mondták, hogy „Köszönjük, de nem kérjük!”. De előfordult az is, hogy a román fél valósággal követelte, hogy a szerinte fontos hazai filmjét igenis mutassák be Magyarországon is. A Vitéz Mihály is ez a kategória volt, de a magyar filmátvétel kitartóan ellenállt.

      Törlés
  4. 4.


    Összességében: az NDK-westerneket sokkal balosabbnak érzem, mint az olasz balos rendezők westernfimjeit.

    A következő Gojko Mitić-filmem biztosan az lesz, amit úgy jellemeztél, hogy egyes vélemények szerint felveszi a versenyt a korabeli eurowesternekkel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az Apacsok és az Ulzana! Mindkettő nagyon jó, legalábbis régi emlékeim alapján. Az utóbbi azért is kuriózum, mert mint fentebb írtam, a bevezetőben némi meztelenség is látható az indián szerelmes pár által. És ezzel az 5. ponthoz is kapcsolódnék, hiszen a páros férfi tagja Gojko, a hölgy meg akkori élettársa, Renate Blume, aki később Dean Reedhez ment feleségül.

      Törlés
    2. Az Apacsok a komoly hangvétele miatt tényleg hasonlít az italo-westernekre, de ezt részben már a Fehér farkasoknál is észrevettem. Talán a véres jelenetek dobták meg annyival, hogy versenytársuk lehessen. És az egészen konkrét koncentrációs tábor-ikonográfia az indiánok hullahalmánál, ami talán az Il grande silenziora is reflektál.
      Lehetséges, hogy itt találtam meg az első moziélményemet: Ulzana mellkasát korbáccsal verik véresre, bár én késre emlékszem. (Mellesleg anyám elvitt volna egy ilyen filmre egy óvodást a 80-as években? Sajnos már nem tudom megkérdezni tőle.)
      Fura, hogy a komenyista forgatókönyvírók Santa Rita parasztjait a sivatagban gyakorlatilag szomjhalálra ítélik, az amerikai ércvadászhoz hasonlóan. Utána el sem varrják a szálat, semmit nem tudunk meg a sorsukról.

      A folytatásban, az Ulzanában megint ellopják a show-t a karakterszínészek. Rolf Hoppe itt egy annyira kifinomult ellenlábast alakít, hogy nem csodálom az egyenes utat a Mephistohoz. A fifikás öreg indiánt alakító román színészt (Colea Rautu) még szívesen látnám ebben a zsánerben, de a filmográfiájából az derül ki, hogy inkább a Ceaușescu-éra történelmi kurzusfiljmeiben találta meg a helyét.
      Renate Blume is elég szépen teljesített Leona szerepében. Szerintem korát megelőzően nem csak biodíszletként funkcionált, hanem egy valódi cselekvő női alakot hozott, és akkor hol volt még a pc. Vagy esetleg volt szocialista pc, csak eddig nem volt olyan feltűnő. Nálunk Vicuska az Egri csillagokban talán, ha belegondolok.

      Ja, és Gojko Mitić meztelenül, hátulról. Őszintén szólva arra számítottam, hogy elölről látom, dehát ne legyen az ember telhetetlen.

      Törlés
    3. Megint csak egyet tudok érteni azzal, amit írsz. Az Apacsok volt gyerekkorom másik kedvence Az Ezüst-tó kincse mellett. A szocialista filmipar egyik kevés érdeme tényleg az volt, hogy odafigyeltek a gyerekekre, és elég sok gyerek- és ifjúsági filmet készítettek (a magyarok), és köztük az ideológiamentes művek között nagyon jók is vannak.

      Gojko és a frontális meztelenség. Tán nem is rajta múlt. Végtére is ezt a filmet az ifjúságnak szánták, és egy ifjúsági filmben meztelen felnőttet mutatni már kisebbfajta tabudöntögetés, mai szemmel nézve talán még súlyosabb elbírálás alá esik, mint a maga idejében. Mint a posztban is írtam, a szovjet nézőket meg is kímélték ettől, és anno a hazai tévénézőket is.

      Törlés
    4. Egész pontosan: a magyarok IS elég sok gyerek- és ifjúsági filmet készítettek, akárcsak a csehek és a keletnémetek, az oroszok, sőt még a románok is.

      Törlés
  5. (Ja, és arról még nem is szóltam, hogy Gojko Mitić beállítottságtól függetlenül olyan Férfi, vagy Pasi, hogy a fal adja a másikat, csak ez már nem szorosan filmesztétikai téma :) )

    VálaszTörlés
  6. Figyelmet felkeltő,érdekességek a kulisszák mögött.

    VálaszTörlés

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.