CALIGULA: AZ EL NEM MONDOTT TÖRTÉNET

A közelmúltban az Amazónia (1985) kapcsán említettem, hogy Olaszország az 1970-es, 1980-as években a kétes értékű trashfilmek Kánaánjának számított. Akkoriban nyílt lehetőség arra is, hogy a korábbi évtizedek látványosan patetikus, „szandálos” szuperprodukciói után a közönség végre valóban érzékletes képet kapjon az ókori Róma erkölcsi fertőjéről, különös tekintettel a kegyetlenségekre és a szexuális aberrációkra. Bár elfajzott római császárokból bőséges a kínálat, mégis a 12 és 41 között élt Caligula lett a filmesek kedvence, köszönhetően elsősorban Tinto Brass amerikai pénzből évekig forgatott hírhedt botrányfilmjének (1979), amelyhez a rendezőnek számos rangos sztárt sikerült megnyernie. Az opusz világsikerében a média állandó érdeklődése és a folyamatos botrányok (beleértve számos peres ügyet is) legalább akkora szerepet játszottak, mint maga a kész mű. Persze mindenki átlátott a szitán, és tisztában volt azzal, hogy a világsztárok és a kiváló technikai szakemberek közreműködése valójában csak fügefalevélként szolgált azon (produceri) szándék elleplezésére, hogy művészetként adjanak el egy erősen pornográf színezetű alkotást. Pedig Caligula valóban figyelemre méltó alakja a történelemnek, nem véletlen, hogy számos jelentős irodalmi mű is foglalkozott vele. Ötéves uralma alatt (37–41) mellesleg bebizonyította, hogy kegyetlenségben és romlottságban képes túlszárnyalni gyűlölt elődjét, Tiberiust is. A „minden relatív” elve évszázadokkal később a filmvilágban is érvényesült, hiszen Joe D'Amato Caligula-filmjéhez képest Tinto Brass opusza maga a nagybetűs FILMMŰVÉSZET. 

Az olasz filmvilág Ed Woodja, Joe D'Amato igazi neve Aristide Massaccesi (1936–1999). Az 1950-es években került a szakmába, ahol az 1960-as évektől volt igazán aktív, az első tíz évben operatőrként. Több tucat (!) álnevet használt – női név is akad közöttük –, de ezek közül a Joe D'Amato a leggyakoribb. Élete utolsó évtizedében már egyértelműen a pornó műfajában alkotott, ámbár korábbi filmjei is tartalmaztak élesben felvett szexjeleneteket. Gyakran merített ihletett mások sikeres produkcióiból – az ilyesmit kevésbé tapintatosan koppintásnak szokták nevezni. Forgatott például Pier Paolo Pasolini (Decameron no. 69, 1972), Walerian Borowczyk (Immagini di un convento, 1979) és Ruggero Deodato (Emanuelle e gli ultimi cannibali, 1977) hatására, Tinto Brass máskor is megihlette (Paprika, 1995), ahogyan az Emmanuelle-sorozat vagy éppen a Conan, a barbár (1982) sikere sem kerülte el a figyelmét (lásd a Fekete Emanuelle- és az Ator-filmeket). A Caligula: Az el nem mondott történet esetében nem vállalta leggyakoribb művésznevét, helyette David Hillsként jegyzi a forgatókönyvet és a filmet, míg operatőrként a Fédérico Slonisco nevet használta. Nem ő volt egyébként az egyetlen, aki álnév mögé bújt: jó barátja, Luigi Montefiori sem leggyakoribb művésznevén (George Eastman) vett részt a forgatókönyv megírásában, hanem Richard Franks néven, ahogyan a címszerepet játszó színész igazi neve sem David Cain, hanem David Brandon, a Messalát alakító Oliver Finch pedig Luciano Bartoli néven éppen egy Pasolini-filmben (Oidipusz király, 1967) kezdte viszonylag hamar félresiklott pályáját. Naivabbak szerint az opusz eleve külföldre készült, ennek köszönhetőek az angol álnevek, de számomra például a Richard Franks sem hangzik dögösebben (és angolosabban), mint a George Eastman. Szóval valószínűbb, hogy igazából maguk az alkotók sem voltak büszkék arra, amit létrehoztak. 

A Caligula: Az el nem mondott történet ugyanis tényleg nem egyéb, mint erőszak és kemény szex kombinációja, amelyből a szűkösebb költségvetés miatt éppen azokat az ismérveket hagyták ki, amelyek Tinto Brass opusza esetében a művészet gyanúját felkelthették: a rangos főszereplőket, a monumentális díszleteket és a pazar kosztümöket. D'Amato alkotásában újra láthatjuk a direktor favoritjait, a Laura Gemser – Gabriele Tinti házaspárt. Laura itt is gyönyörű, jó szokásának megfelelően vetkőzik is, ennél többet azonban sem itt, sem egyébként nem érdemes várni tőle. A valaha azért jobb napokat is látott Tinti meglehetősen rosszul végzi, mivel az egyik igen naturalisztikus jelenetben karóba húzzák. Persze nem ez az egyetlen „vizuális csemege” a filmben, például a sugárban hányás szinte már szót sem érdemel, és természetesen az orgiajelenetekben sem bíztak túl sokat a fantáziánkra. Tudom, hogy ez az egész úgy hangzik, mint a szokásos értelmiségi fanyalgás, de most sem az a baj, hogy a szélsőségeket látjuk, hanem az, hogy mindez cél volt, és nem eszköz. Joe D'Amato filmjének ugyanis a névazonosságon kívül az égadta világon semmi köze a néhai római császárhoz, pedig az igazi Caligula által elkövetett szörnyűségekből is lehetett volna szemezgetni, ha már őrültségének illusztrálása volt az alkotók egyetlen szándéka. Az opusz alcíme: Az el nem mondott történet; döntse el mindenki, vajon érdemes volt-e elmondani. (Az 1990-es években a MOKÉP VHS-en jelentette meg ezt a filmet, miközben Tinto Brassé legálisan semmilyen formában sem jutott el hozzánk.) Utóhangként hadd mondjak el még annyit, hogy az egyik orgiajelenet rövid részletét beillesztették A szerelem művészete (1983) című Borowczyk-filmbe is (Borowczyk beleegyezése nélkül), maga D'Amato pedig 1997-ben egy bevallottan pornófilmet is szentelt Caligula személyének. 

Caligula: Az el nem mondott történet (Caligola: La storia mai raccontata, 1982) – olasz erotikus filmdráma. Írta: David Hills, Richard Franks és Michele Soavi. Operatőr: Fédérico Slonisco. Zene: Carlo Maria Cordio. Díszlet: Linda Mann. Jelmez: Helen Zinnerman. Vágó: George Morley. Rendező: David Hills. Főszereplők: David Cain (Caligula), Laura Gemser (Miriam), Oliver Finch (Messala), Charles Borromel (Petreio), Fabiola Toledo (Livia), Sasha D'Arc (Ulmar), Alex Freyberger (Ezio), Larry Dolgin (Cornelius), Gabriele Tinti (Marcellus Agrippa).

SZERELMES ASSZONYOK (2011)

A 2011-ben elhunyt Ken Russell számára harmadik játékfilmje, a Szerelmes asszonyok (1969) hozta meg a világhírt. David Herbert Lawrence 1916-ban írt, de csak négy évvel később publikált regényéből a BBC égisze alatt idén egy kétrészes tévéfilm készült. A rendezői székben ezúttal Miranda Bowen ült. Mondhatnám, hogy az öt évvel korábbi francia Lady Chatterley (2006) mozifilm után (nálunk csak DVD-n jelent meg) ismét egy nő szemszögén át elevenedik meg Lawrence világa, de ez nem lenne igaz, mivel a BBC-produkció forgatókönyvét egy férfi, William Ivory írta. Az viszont mindenképpen összekapcsolja a 2006-os és a 2011-es filmet, hogy az alkotók szerintem tökéletesen félreértették az írót. (Pascale Ferran Lady Chatterley-filmjéről annak idején az Xpress fórumán részletesen kifejtettem a véleményem.) Lawrence regényét – és Ken Russell filmjét – az ellentétek fűtik: a két barát, Gerald és Rupert valójában két világszemléletet képvisel – ezek összeütközését a híres meztelen birkózási jelenet jelképezi –, ahogyan a két testvér, Gudrun és Ursula is egymástól eltérően viszonyul az élethez. Végleteket szimbolizál Gerald és Gudrun, illetve Rupert és Ursula kapcsolata is. Gerald és Gudrun viszonyában mintha a természet elemi erői feszülnének egymásnak, és nem véletlen, hogy ezt a kapcsolatot a könyvben és a mozifilmben szó szerint és átvitt értelemben egyaránt magasságok és mélységek jellemzik: a bányák mocskos mélyétől jutunk el az Alpok hófehér csúcsaiig, meleg és hideg, tűz és víz szegélyezte úton. Ursula és Rupert kapcsolata viszont akár a keleti filozófiából ismert jin és jang egységét is szimbolizálhatná, hiszen megtalálják egymásban a teljességet, énjük hiányzó másik felét. Ken Russell alkotásában ehhez a viszonyhoz a vidéki idill megejtő szépségű képsorai adnak hangulatos hátteret. 

William Ivory glaszékesztyűs kézzel nyúlt Lawrence regényéhez, gondosan kiiktatva belőle mindent, ami a szó legszorosabb értelmében piszkos, és ezért – szerinte – „mellékes”-nek tekinthető. A tévéváltozatban például teljesen elsikkad, hogy az események egyik helyszíne egy mocskos bányászfalu. Gyanítom, hogy ennek az adaptációnak az igazi célközönsége a finom(kodó) úrinők, akik számára a partik, a szalonok világa a valóban érdekes, és akik a modern gondolkodás netovábbjának tartják a szexualitásról való magasröptű eszmefuttatásokat. Bár jelen esetben a „fecsegés” szó helytállóbbnak tűnne. Azzal, hogy az alkotók kiiktatták a téma és a környezet szoros kölcsönhatását, máris jelentősen súlytalanították Lawrence mondanivalóját. Szó se róla, a regényben (és Ken Russell filmjében) is sokat filozofálgatnak a szereplők, ám ők nem a levegőbe beszélnek, hanem egyrészt saját addigi tapasztalataikat, kételyeiket fogalmazzák meg, másrészt új célokat határoznak meg. A lawrence-i szenvedélyességből Bowennél nem egyszer inkább szenvelgés lesz, Ursula és Gudrun pedig inkább emlékeztetnek Csehov örökösen Moszkvába vágyó nővéreire, mint a brit regényíró aktív életet élő hősnőire. Pedig a minél hitelesebb jellemábrázolás érdekében William Ivory még a Szerelmes asszonyok előzményéből, a Szivárványból is merített (melyet egyébként Ken Russell 1989-ben filmesített meg). A legmeghökkentőbb változtatás Birkin figuráján vehető észre, aki eredetileg Lawrence alteregója lenne, az író életfilozófiájának markáns képviselője. A BBC produkciójában viszont személyisége lényegében a „coming out” problémájával küszködő homoszexuálissá silányul, aki Geralddal is valamilyen konkrét konfliktus miatt kezd birkózni, és nem pedig játékból, amely a körülmények által nyer gazdag és mély szimbolikus háttérjelentést. Rory Kinnear igazán kiválóan hozza ezt a figurát, ahogyan a többi színész is a helyén van. Egyáltalán nem az ő hibájuk, hogy nem azokat a szereplőket keltik életre, akiket Lawrence megírt. A Szerelmes asszonyok tévéváltozata vitathatatlan szakmai hozzáértéssel készült, a végeredmény azonban egy nagy és nehéz regény súlytalanított (durvábban fogalmazva: kasztrált) adaptációja lett. A szemnek kellemes, az agynak azonban alig kínál többet, mint Hedwig Courts-Mahler asszony bármelyik lektűrje. 

Szerelmes asszonyok (Women in Love, 2011) – angol erotikus tévédráma. D. H. Lawrence azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: William Ivory. Operatőr: George Steel. Zene: Chris Letcher. Díszlet: Fred Du Preez. Jelmez: Dianna Cilliers. Vágó: Leo Scott. Rendező: Miranda Bowen. Főszereplők: Rory Kinnear (Rupert Birkin), Rachael Stirling (Ursula Brangwen), Rosamund Pike (Gudrun Brangwen), Joseph Mawle (Gerald Crich), Olivia Grant (Hermione Roddice), Patrick Lyster (Mr. Crich), James Alexander (Alexander Roddice), Grant Swanby (Wolfgang Loerke).

AMAZÓNIA

Külön elemzés tárgya lehetne, hogy miért éppen a katolikus Olaszország lett a melegágya azoknak a kétes értékű, meztelenséget és durva erőszakot kombináló produkcióknak, amelyek az 1970-es, 1980-as években árasztották el a filmpiacot, hiszen Itáliában – főleg az 1970-es években – igen szigorú cenzúra működött, amelynek szűrőjén számos, ma már klasszikusnak számító alkotás is fennakadt. A trashhullám a hírhedt Cannibal Holocausttal (1980) érte el a csúcs- vagy mélypontját (nézőpont kérdése: e sorok írója például az utóbbira szavazna), amely egyéb opuszok számára is követendő példának bizonyult. Az Amazónia német forgalmazója egyenesen odáig ment, hogy a produkciót Cannibal Holocaust 2 címmel jelentette meg. Bár ez inkább csak reklámfogás lehetett, kétségtelen, hogy van némi hasonlóság a két film között: mindkettő az esőerdőben játszódik, és mindkettő azt a látszatot kelti, mintha egy valóban megtörtént esetet dolgozna fel. Az Amazónia esetében egy fiatal lány áll a történet középpontjában, akinek szüleit egy egzotikus hajóút alkalmával megölik. A szőkeség szemtanúja lesz annak, amint a bennszülöttek levágják az áldozatok fejét, ezt követően magukkal hurcolják őt. Catherine meglehetősen szemrevaló teremtés – főleg miután öltözékétől is hamar megszabadítják –, mindazonáltal az Umukai névre hallgató vadember nem elégszik meg annyival, hogy csupán nézegesse.

A hősnő mi mást tehetne, odaadja a testét, de soha nem mulasztja el bájos angolsággal tudatni a délceg Umukai iránti ellenszenvét. Mivel némi romantika is került a történetbe, Catherine érzelmei idővel megváltoznak, ráadásul azt is megtudja, hogy igazából szülei halálában sem a bennszülöttek a valódi bűnösök. A leányzó – Umukai szerény fuvarosi segédletével – véres bosszút áll a valódi tetteseken, hogy aztán tettéért a civilizált bíróság előtt feleljen. Tulajdonképpen ez a tárgyalás adja a mű keretét, hiszen a tényleges cselekményt visszaemlékezés formájában látjuk. Azt hiszem, a fenti összefoglalóból is kiviláglik, hogy Mario Gariazzo (álneve: Roy Garrett) alkotása nem tartozik a filmművészet legemlékezetesebb teljesítményei közé, mindazonáltal nem olyan bicskanyitogatóan cinikus, mint a Cannibal Holocaust. Igaz, az élénk fantáziájú filmbarátok se tudnak annyi mindent belemagyarázni, mint Ruggero Deodato „kultfilm”-jébe. A „mondanivaló” hiányáért némi kárpótlást jelentenek az őserdő flóráját és faunáját megörökítő képsorok, és persze a szexre és vérre vágyakozók is megkapják a magukét. Mondanám, hogy soha ennél rosszabbat, de tapasztalatból tudom, hogy ez irreális kívánság lenne.

Amazónia (Schiave bianche: violenza in Amazzonia, 1985) – olasz kalandfilm. Írta: Franco Prosperi. Operatőr: Silvano Ippoliti. Zene: Franco Campanino. Speciális effektusok: Aldo Gasparri. Vágó: Gianfranco Amicucci. Rendező: Roy Garrett. Főszereplők: Elvire Audray (Catherine Miles Armstrong), Will Gonzales (Umukai), Andrew Louis Coppola (Catherine nagybátyja), Dick Cambell, Dick Marshall, Alma Vernon, Grace Williams.

BOSZORKÁNYOK, AMÍG A VÉR HAJTJA ŐKET

Amikor ezt az opuszt bemutatták Nyugat-Németországban és az Egyesült Államokban, az élelmes forgalmazók kis papírzacskókat osztogattak hányás céljára a jegyvásárlóknak, mert a reklámszlogen szerint a néző „vetítés közben garantáltan rosszul lesz”. Ez a tagadhatatlanul eredeti marketingötlet persze már akkoriban is kicsit túlzás lehetett, hiszen Az ördög jele – maradjunk inkább az angol cím (Mark of the Devil) magyar megfelelőjénél, a németé ugyanis túl esetlenül hangzik – megítélésem szerint a rémségek terén nem haladja meg a Beatrice Cenci (Lucio Fulci 1969-es drámája) vagy Az ördögök (Ken Russell 1971-es remekműve) vizuális szörnyűségeit. A különbséget nem a kínzások mennyiségében, hanem inkább az alkotók szándékaiban érdemes keresgélni. Russellnél a test megtörésének gyomorforgató képsorai kétséget sem hagynak afelől, hogy a valódi cél a lélek megtörése. Michael Armstrong alkotásában azonban a kínzások bemutatása nem eszköz, inkább cél a közönség elborzasztására egy alapvetően romantikus történetben. Russell filmjének már a szerkezete is a középkori misztériumjátékok hármas tagolásához igazodik, Derek Jarman (igen, a későbbi filmrendező) díszletei pedig egyszerre idézik az adott történelmi kort, és rugaszkodnak el tőle, kitágítva ezzel a mű értelmezési tartományát. (Nem véletlen, hogy Magyarországon csak jelentős késéssel mutatták be Az ördögöket: 1971-ben még túl közel voltunk az 1950-es évek koncepciós pereihez.) Armstrongnál ilyesmit nem fedeztem fel, ami azt sejteti, hogy – túl a közhelyeken – nem igazán volt érvényes mondanivalója a ma embere számára. Amit Russell csak áttételesen éreztet, azt Armstrongnál kimondják. Csak egyetlen példa: Az ördögök láttán pontosan sejtjük, a verbálisan megfogalmazott vádakon túl valójában miféle komplexusokat él ki a jelentéktelen külsejű, férfiatlan Mignon atya, amikor a Sors a kezére adja délceg felettesét, Grandier atyát. Az ördög jele esetében azonban nem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, a szépséges hősnő ugyanis kínzója arcába vágja, hogy impotens, aki csak ettől tud felizgulni. A maga szempontjából kétségtelenül igaza is van, a film szempontjából azonban szerencsésebb lett volna, ha erre az összefüggésre a néző magától jön rá, főleg ha ennél sokkal többet egyébként sem tud mondanivaló gyanánt kihámozni a műből. 

A színészi játékot illetően szintén messze esett egymástól az angol és a nyugatnémet produkció. Russell zseniális színészvezetésének köszönhetően a színjátszás magasiskoláját látjuk Az ördögökben, Vanessa Redgrave, Oliver Reed és a többiek nem eljátsszák, hanem valósággal élik a szerepüket, annak minden fizikai fájdalmával és lelki terhével együtt. Armstrongnál viszont csak színjátszást látunk, némelyeknél jobban, másoknál kevésbé jól. Olivera Vuco (a Találkoztam boldog cigányokkal is egykori sztárja) a kosztümös filmekben nem ritka módon időnként túljátssza a szerepét, túl látványos érzelmi kitöréseket produkál, ami főleg azért feltűnő, mert Udo Kier viszont inkább visszafogott. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy csupán ott van, és beéri annyival, hogy görögösen szép arca, előnyös fizikai adottságai eleve alkalmassá teszik a romantikus hős szerepére. Az már más kérdés, hogy később a művészfilmek (Fassbinder, Morrissey, Borowczyk, Bódy, Jancsó, Gus Van Sant stb.) felé (is) kanyarodott az útja, bár azokban is gyakran hagyatkozott lényének enigmatikus vonzerejére, mint a tényleges színjátszásra. Persze nem akarok igazságtalan lenni: Az ördög jele mint romantikus történelmi film nézhető, még csak rossznak sem mondható, sőt szomorú befejezése akár katartikusnak is nevezhető, összességében azonban nem emelkedik a művészet szintjére. Az 1980-as években az NSZK-ban még megjelent videón, utána bő negyed századig tiltólistára került – ha valakit esetleg az effajta másodlagos infók ösztönöznek egy-egy film megtekintésére.

Boszorkányok, amíg a vér hajtja őket (Hexen bis aufs Blut gequält, 1970) – nyugatnémet történelmi dráma. Írta: Sergio Casstner és Percy Parker. Operatőr: Ernst W. Kalinke. Zene: Michael Holm. Díszlet: Max Mellin. Jelmez: Barbara Grupp. Vágó: Siegrun Jäger. Rendező: Michael Armstrong és Adrian Hoven. Főszereplők: Herbert Lom (Lord Cumberland), Udo Kier (Christian von Meruh gróf), Olivera Vuco (Vanessa Benedikt), Reggie Nalder (Albino).

KÖSZÖNTŐ

Üdvözöllek a blogomban, melyet a régi filmeknek szentelek. Elsősorban a 60-as, 70-es, 80-as évek terméséből idézem fel hazai és külföldi kedvenceimet, de néha sorra kerülnek még régebbi vagy éppen újabb filmek is. Nem filmkritikákat publikálok, mert egyrészt az ilyen blogokból szerintem már nagyon sok van, másrészt nem is igazán érzem magam alkalmasnak erre. Célom inkább az, hogy bemutassam a kiválasztott filmek keletkezéstörténetét az ötlettől a bemutatóig. Ilyen jellegű írásokat régebben már közzétettem például a Wikipédián, az Aeonfluxon és legutóbb a Filmbookon, valamint saját korábbi blogjaimban is. Ezeket a régebbi szövegeimet folyamatosan áthozom ebbe a blogba is, hogy együtt legyenek, de az eredeti helyükön is megmaradnak – vagy ha mégsem, akkor nem általam tűnnek el. :) Persze nem mindegyiket fogom ide átmenteni; kimaradnak azok, amelyeket valamiért nem tartok idevalónak: például a Wikipédiára írt popzenei írásaim (ezek többsége a Régi idők popzenéje című blogomba került át), vagy a Filmbookon publikált könyvismertetőim. (Ebben a blogban nem fogok könyvekkel foglalkozni, legalábbis nem külön bejegyzésben.) Természetesen időm függvényében lesznek új szövegek is, remélhetően hetente egy: ez függ a látogatók érdeklődésétől is.

A blogot csak tizennyolc éven felüli olvasóknak ajánlom, hiszen elsősorban felnőtteknek szóló filmekről szeretnék írni, és ezek között időnként előfordulnak majd olyan témák is, melyek az explicit erőszakkal és/vagy a szexualitással kapcsolatosak, amit esetenként az illusztrációk is tükrözhetnek. Ezekre a „merészebb” szövegekre csak azok kattintsanak, akiknek érzékenységét az effajta témák nem sértik.

Remélem, találsz majd magadnak kedvedre való olvasmányokat, és ha igen, rendszeresen visszatérsz ide.

Addig is a legjobbakat kívánom neked.

Arnold Stone