2017. május 31., szerda

OLCSÓ REGÉNY

Mario Monicelli 1974-es tragikomédiája, az Olcsó regény, mérföldkövet jelent a filmtörténetben, akarom mondani, a Field-történetben, mert ez volt az első „Csak 16 éven felülieknek!” vetített film, amelyet láttam – 13 évesen. Eme emlékezetes eseményre a Bem moziban került sor, amely egyébként is moziőrületem egyik állandó helyszínének számított, mivel egy villamosmegállónyira laktam tőle. Az Olcsó regénynek köszönhetően rögtön három remek színészt is felfedeztem magamnak: mindenekelőtt a zseniális Ugo Tognazzit, akiért még a legócskább filmeket is mindig érdemes volt megnézni, ráadásul épp azokban az években jobbnál jobb komédiákat forgatott. (És számomra elválaszthatatlan tőle néhai édesapám gimnáziumi osztálytársa, Sinkovits Imre hangja.) A szerető szerepében Michele Placido nevét tanulhattam meg. Őt sokan leginkább Cattani felügyelőként ismerik a Polip című 1984-ben indult tévésorozatból, pedig már a 70-es években is voltak figyelemre méltó alakításai, noha ezek többségét akkor még nem láthattuk (és azóta se mindet). De kamaszként a női főszereplő, Ornella Muti hatott rám a legjobban. Nemcsak szépnek láttam őt, hanem hihetetlenül szexisnek is: buja kebleinek látványát a bódéjelenetben valószínűleg életem végéig nem fogom elfelejteni. Tudomásom szerint az Olcsó regény volt az első filmje, amely eljutott Magyarországra. A forgatáskor még csak tizenkilenc (!!) éves volt, mégsem számított teljesen pályakezdőnek, hiszen 1970-ben kezdett filmezni, és már akkor főszerepet kapott. Színészi képességeiről megoszlanak a vélemények, Bikácsy Gergely szerint például „szép és súlyosan tehetségtelen”. Sokak szerint azért futtatták, mert bármikor hajlandó volt vetkőzni. Ennek viszont ellentmond az a tény, hogy hamvas fiatalsága elmúltával sem merült feledésbe, és az új évezredben is gondolnak még rá olykor a filmesek. Szóval nézzük, mit érdemes tudni erről a valaha oly sikeres, ám mára szerintem méltatlanul elfeledett filmről!


A cselekmény
Giulio, a középkorú gyári munkás feleségül veszi tizenhét éves keresztlányát, Vincenzinát. A pár boldogan éli az olaszok kissé zajos életét egy modern, de sivár lakótelep egyik parányi lakásában. Idilljüket csak olyan apróságok zavarják meg, hogy az ifjú asszonykát például még állapotosan sem engedik be egy csak 18 éven felülieknek szóló filmre. Gyermekük születése koronázza meg a boldogságukat. A fordulat akkor következik be, amikor Giulio részt vesz egy tüntetésen, ahol heves vérmérsékletű kollégája és barátja véletlenül fejbe dob egy rendőrt. A sérült férfi kinyomozza, hogy ki sebesítette meg, és megjelenik a dobáló lakásán. A szorult helyzetből Giulio menti ki a barátját. Később véletlenül találkoznak a rendőrrel – akit Giovanninak hívnak –, és mivel ő is csak olyan egyszerű melós, mint ők, befogadják népes társaságukba. A baráti kompánia többnyire Giulio lakásán kártyázik, ahol Vincenzina gondoskodik az enni- és innivalóról. Egy napon egy váratlan haláleset miatt Giuliónak vidékre kell utaznia. Találkozik egy ismerősével, akivel fényképeket nézegetnek, melyeken olykor Giovanni is látható. Egy ártalmatlan megjegyzés hatására Giulio fejében gyanús gondolatok születnek. Hazafelé, a vonaton már azt álmodja, hogy in flagranti találja Vincenzinát és Giovannit a hitvesi ágyban, és az ádámkosztümös rendőr egyszerűen kihajítja őt a lakásból. Szerencsére otthon nem ez a megálmodott szituáció fogadja. Azonban alighogy üdvözli Vincenzinát, máris áthívják a szomszédba. Ismét a barátjával van probléma, de sikerül az ügyet hamar lerendezni.


Amikor visszatér a lakásba, észreveszi, hogy távollétében Giovanni érkezett hozzájuk, aki a konyhában épp élénk beszélgetést folytat Vincenzinával. Giulio akaratlanul is kihallgatja őket. Megtudja, hogy a rendőr szerelmes Vincenzinába, és az asszony sem közömbös a férfi iránt. Giovanni rövidesen távozik. Vacsora közben Giulio nem bírja türtőztetni magát, és kiböki a feleségének, hogy mindent hallott, ami a távollétében a konyhában elhangzott. Ugyanakkor modern férjnek tartja magát, aki képes megbocsátani a feleségének, ha az asszony őszinte lesz hozzá. Vincenzina könnyezve vallja be, hogy mi történt addig, amíg Giulio vidéken volt. Az egész dolog ártalmatlanul indult: egyedül volt otthon, nyitva felejtette a lakásajtót, és elbóbiskolt a konyhában. A váratlanul érkező Giovanni csupán megcsókolta őt, és aztán elment. Vincenzina eleinte azt hitte, csak álmodta az egészet, de kiderült, hogy mégsem. Erényes feleségként persze ellenállt a férfi kitartó közeledési kísérleteinek, aztán csak elment az egyik találkára. Oda is csupán azért, hogy megmondja Giovanninak, tűnjön el az életéből, mert ő Giuliót szereti. A rendőr ekkor öngyilkossággal fenyegetőzött, a közeledő vonat elé akarta vetni magát. Vincenzina megmentette, a civakodásból ölelkezés lett, végül egy út menti bódéban megtörtént a dolog…


Felesége vallomása közben Giulio mind nehezebben őrzi meg a nyugalmát, végül csüggedten kifakad: „Vincenzina, hogy te mekkora kurva vagy!” A felzaklatott asszony ekkor olaszos temperamentummal arra készül, hogy gyermekével együtt leveti magát a lakóház tetejéről, de Giulio megakadályozza ebben. A férfi úgy dönt, hogy valóban megbocsát, és megpróbálja elfelejteni Vincenzina hűtlenségét. A féltékenység azonban nem hagyja nyugodni: éjszaka például azt figyeli, vajon az álmában beszélő Vincenzina nem ejti-e ki Giovanni nevét. Máskor a munkahelyéről is elkéredzkedik, hogy titokban kövesse a feleségét, mikor a nő egyedül megy el otthonról. Gyanúja minden esetben alaptalannak bizonyul. Az idill már-már helyreáll közöttük, ám ekkor Giulio egy névtelen levelet kap, melyben arra figyelmeztetik, hogy felesége továbbra is megcsalja. Egyik éjjel a férfi azt álmodja, hogy munkahelyén, a zsúfolt étkezdében a hangosbemondó a sok jelentéktelen közlemény mellett egyszer csak felolvassa azt a hírt, hogy Giuliót felszarvazták. A jelenlévők harsány kacajban törnek ki, mire az álmából felriadt férfi nem bírja tovább. Azonnal heves vitába bonyolódik Vincenzinával, végül az egész ház szeme láttára gyerekestül elkergeti az asszonyt a lakásból. Aztán öngyilkos akar lenni, de közben jobb ötlete támad. Puskával megy el Giovannihoz, mert tudja, hogy Vincenzina is odament. A nő elrejtőzik a fürdőszobában, ahol fültanúja lesz, amint a vita hevében Giovanni elszólja magát, és bevallja, hogy ő írta a névtelen levelet…


A forgatókönyvírók és a rendező
Az Olcsó regény forgatókönyvét a rendezővel közösen írta Age és Scarpelli (Agenore Incrocci és Furio Scarpelli). Az olasz filmvígjátékok klasszikus szerzőpárosának nevéhez több mint száz film forgatókönyve kapcsolódik, az első 1949-ben született. 1985-ben úgy döntöttek, a közös munka lehetőségeit immár kimerítették, és külön dolgoznak tovább. Fénykorukban olyan közismert rendezők számára írtak, mint például Steno, Mario Mattoli, Luigi Zampa, Mario Soldati, Antonio Pietrangeli, Nanni Loy, Luigi Comencini, Dino Risi, Alberto Lattuada, Elio Petri, Pietro Germi, Sergio Leone és Ettore Scola. Monicellivel 1949-ben kezdődött az együttműködésük, első közös filmjük a Totò lakást keres. Húsz filmet készítettek együtt, utolsó közös munkájuk a Szállodai szoba (1981) volt. Monicelli mint rendező 1935-ben forgatta első filmjét, méghozzá Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéből. 1949 és 1953 között nyolc filmet rendezett Stenóval közösen, majd 1954-től bő fél évszázadon (!) át önállóan rendezett. Főleg a commedia all’italiana területén alkotott, de néhány fajsúlyos dráma is fűződik a nevéhez. Magyarországra is eljutottak olyan híres filmjei, mint például az Apák és fiúk (1957), az Ismeretlen ismerősök (1958), A nagy háború (1959), az Elvtársak (1963), a Brancaleone ármádiája (1966), a Lány pisztollyal (1968), Az ezredeseket akarjuk (1973), a Férfiak póráz nélkül (1975), a Kedves Michele (1976), az Egy egészen kicsi kispolgár (1977), a Vaskos tréfa (1981), a Reméljük, lány lesz (1986) vagy a Furfangos gályarabok (1988).


Szerelmi háromszög
Az Olcsó regény egy boccacciói alaptörténetet – korosodó férfi fiatal nőt vesz feleségül, aki szépen fel is szarvazza – helyez a hetvenes évek olasz valóságába. A szerelmi háromszög azonban csak ürügy arra, hogy Monicelli a gazdag Észak kontra szegény Dél problémájáról, a társadalmi különbségekről, a nők helyzetéről és a változó szokásokról szóljon. A történetet Giulio meséli el, a kritikus pillanatoknál szó szerint megállítva és visszapörgetve a cselekménysort, mintegy analizálva saját viselkedését. „Olcsó regény”-be illő, mégis hihető fordulatok kíséretében követhetjük végig Giulio és Vincenzina szerelmét a kezdetektől a boldog időszakon át egészen a féltékenység érzésének megjelenéséig és elhatalmasodásáig. Giulio ugyanis hiába költözött fel Délről Északra, a mentalitását nem tudja maga mögött hagyni. Szívesen hangoztatja magáról, hogy ő egy modern férj, de ezek a kijelentései szólamokká degradálódnak, amint kiderül, hogy féltékenysége nem alaptalan. Ha nem is ő kergeti Vincenzinát Giovanni karjaiba, kétségtelen, hogy házasságuk megromlásához vastagon hozzájárul beteges bizalmatlanságával. Vincenzina szinte a szemünk láttára érik felnőtt, modern, a saját sorsát önállóan is irányítani képes asszonnyá. Élete, boldogsága eleinte Giulio személyéhez kötött, és bár enged Giovanni heves és kitartó udvarlásának, végül mégis a férjét választaná. Amikor azonban az nem bízik benne, és szó szerint elzavarja otthonról a közös gyermekükkel, nem is tud máshová menni, mint Giovannihoz.


Anélkül hogy Monicelli mutatná Vincenzina reakcióit, a néző pontosan tudja, mit élhetett át az ifjú feleség Giovanni fürdőszobájában, ahol kénytelen volt végighallgatni a két férfi szobai veszekedését. Rádöbbent, hogy Giovanni sem különb, mint Giulio, csupán fiatalabb, de ugyanúgy birtokolni akarja őt, mint a férje, és igazából tárgyként kezeli, akitől engedelmességet vár. Ezért szökik meg előlük, hogy megálljon a saját lábán. És amikor ez idővel sikerül is neki, Monicelli meglebegteti a happy end lehetőségét, hogy a házastársak között a közeljövőben talán mégis helyreáll a béke. A(z olasz) férfiak gondolkodásától ma sem áll távol az a sztereotípia, hogy a nő helye a konyhában van, fő feladata a családi tűzhely őrzése és főleg a férjének való feltétlen engedelmesség. Vincenzina személye azt példázza, egy (olasz) nő is képes arra, hogy megállja a helyét az életben, anélkül hogy lemondana nőiességéről, és teljesen elutasítaná a hagyományos női szerepköröket. Giovanni elsősorban mint katalizátorfigura érdekes: az ő személye szükséges ahhoz, hogy a két főszereplő házasságának problémái felszínre kerüljenek. Giovanni mint rendőr látszólag a barikád túloldalán áll, a Giulio-féle munkásokkal szemben, de maga a férj jegyzi meg, amikor befogadja őt a társaságukba, hogy valójában Giovanni is csak olyan melós, mint a többiek. És a néző hozzáteheti, hogy mentalitásban sem áll távol tőlük, amint az a történet során kiderül. Az Olcsó regény persze elsősorban nem társadalmi dráma, hanem pikáns-erotikus vígjáték, ugyanakkor annak iskolapéldája, hogy ezt a könnyednek és súlytalannak hitt műfajt is lehet tartalmasan, gondolatébresztően művelni.


A szereposztás
Giulio szerepét eredetileg Nino Manfredinek szánták, és a történet Rómában játszódott volna. Manfredi akkoriban készült filmjei viszont nem voltak túl sikeresek, és az alkotók attól féltek, hogy nem vonzana elég nézőt a mozikba. Helyette a csúcsformában lévő Ugo Tognazzit választották (filmbeli kisfiát igazi fia, Gianmarco játszotta), a cselekmény helyszínét pedig Milánóba helyezték át, hogy a társadalomrajz, a fentebb vázolt problémakör hangsúlyosabb környezeti hátteret kapjon. Tognazzi az előző évben nagy sikert aratott Monicelli Az ezredeseket akarjuk című politikai szatírájával. A Sors úgy hozta, hogy az Olcsó regény után még egyszer együtt dolgoztak a Férfiak póráz nélkül című filmben. Ezt eredetileg Pietro Germi rendezte volna, aki a szkriptírásban is részt vett, de 1974. december 5-én bekövetkezett halála miatt Monicelli vette át a projektet. Germi az újságíró szerepére szemelte ki Tognazzit, és Marcello Mastroianni játszotta volna az elszegényedett arisztokratát. Mastroianni azonban visszalépett, így Tognazzi ugrott be az arisztokrata szerepébe, az újságírót pedig a francia Philippe Noiret alakította. Ornella Muti eredeti neve: Francesca Romana Rivelli. Karrierje modellként kezdődött, de már tizenöt éves korában filmfőszerepet kapott Damiano Damianitól. Első rendezője adta neki a művésznevét is. Damiani után Mutit főleg csacska vígjátékokban foglalkoztatták, Monicelli bízott rá újabb komoly szerepet az Olcsó regényben. Marco Ferreri több provokatív filmjében is foglalkoztatta, mert a jeles direktor szerint a szuperszexi színésznő beleélő képessége, improvizációs érzéke átlagon felüli. Persze Ornella azért a művészfilmjeiben is gyakran megmutatta bájait nagyszámú férfi rajongói teljes megelégedésére. Noha szakmai díjakkal nem halmozták el, mégis az olasz filmművészet egyik állócsillaga lett, akinek nevével, arcával az új évezred olasz filmjeiben is találkozhatunk olykor.


Michele Placido egyik őse az olaszok körében közismert bandita, Carmine Crocco (1830–1905) volt. 1972-ben kezdett filmezni, és néhány éven belül az egyik legkeresettebb olasz karakterszínésszé vált. Nagy elismerés fogadta alakítását Marco Bellocchio Győzelmi induló (1976) című drámájában, a gyenge akaratú katona szerepében, és Salvatore Samperi Ernesto (1979) című alkotásának homoszexuális munkásaként. Világszerte legismertebb szerepe Cattani felügyelő a Polip című bűnügyi tévésorozatban. 1990 óta rendez, legismertebb önálló alkotása a Bűnügyi regény (2005). Az Olcsó regény többi szereplője Magyarországon nem különösebben ismert, ámbár a jellegzetes arcú Alvaro Vitali még Fellinivel is forgatott, például az 1973-as Amarcordban. Említsük meg a hangulatos betétdalt is, melyet Enzo Jannacci énekelt: a Vincenzina e la fabbrica Jannacci és Giuseppe Viola közös szerzeménye. Olaszországban szép sikert ért el kislemezen is. Később a népszerű slágerénekesnő, Mina szintén műsorára tűzte. Jannacci egyébként nemcsak énekesként, hanem szinkronszínészként is hallható a filmben: Pippo Starnazzának kölcsönzi a hangját. Érdekesség, hogy ugyanezt a színészt Roberto Bertea is szinkronizálta: Jannaccit akkor halljuk, amikor a figura csendes, szomorú és alázatos, Berteát pedig akkor, amikor a figura dühös, ingerült, haragos. (Mellesleg Ornella Mutinak se a saját hangja hallható: őt Valeria Ruocco szinkronizálta.)


Forgatási helyszínek
A hiteles társadalomrajz érdekében Monicelli műterem helyett eredeti helyszíneken forgatott, Milánóban és környékén. A gyári jeleneteket például az 1947-ben alapított milánói Innocenti autógyárban vették fel (nevét az alapító Ferdinando Innocentiről kapta), melyet fél évszázaddal később részben lebontottak. Az Albanella filmszínház (Milánó, via Bottelli 11.) volt az, ahová a történet szerint nem engedik be a még kiskorú, ámbár állapotos Vincenzinát egy 18 éven felülieknek vetített filmre. A lépcsőházi és a teraszjeleneteket Sesto San Giovanniban, a via Antonio Maffi 112/C2 alatt található Nuovo Torretta épületében forgatták. Az országúti képsorokat az A24 autósztrádán vették fel, amely Rómát köti össze Teramón keresztül az Adriai-tengerrel. A történet elején szóba kerül Montecagnano (Avellinese tartományban), sőt fotót is látunk róla, de ez a helység valójában nem létezik: a fénykép a Viterbo megyében található Calcatát ábrázolja. Az Olcsó regény az 1974/75-ös szezon egyik legnagyobb kasszasikere lett Olaszországban, az első körben több mint másfél milliárd lírát jövedelmezett. Az alapötletet – idősödő férfi beleszeret a gyönyörű fiatal lányba – Dino Risi is felhasználta az Első szerelem (1978) című filmjéhez, ráadásul a párt ismét Ugo Tognazzi és Ornella Muti játszotta. 


Magyar kritikai visszhang
„Abban is rutinos mesternek bizonyul a rendező, ahogy a féltékenység kifejlődését megrajzolja és – szinte perverzitásig menő késedelmeskedéssel – avatja be fokról fokra a nézőt a bizonytalanságtól gyötört férj megcsalatásának bizonyosságába. A film mindezekkel azonban még csak a készen kapott sablonokat koptatja tovább. A valóban új vonás, amivel Monicelli a meglevőt, az eredendő komikumot gazdagítja, az a sajátos irónia, amely főképpen Ugo Tognazzi mértéktartó és bölcsen fölényes játéka jóvoltából ad új megközelítést a filmhez.”
(Szeredás András kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1976/34, 8. o.)


Olcsó regény (Romanzo popolare, 1974) – olasz tragikomédia. Forgatókönyv: Agenore Incrocci, Furio Scarpelli és Mario Monicelli. Operatőr: Luigi Kuveiller. Zene: Enzo Jannacci. Díszlet és jelmez: Lorenzo Baraldi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendezte: Mario Monicelli. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Giulio), Ornella Muti (Vincenzina), Michele Placido (Giovanni), Pippo Starnazza (Salvatore), Vincenzo Crocitti (Maronati), Gaetano Cuomo (Santo Melito), Gennaro Cuomo (Rocco Melito), Nicolina Papetti (Salvatore felesége), Alvaro Vitali (sofőr).

REFLEKTORFÉNYBEN – FAYE DUNAWAY: A MUNKAMÁNIÁS VILÁGSZTÁR

Immár négy évtizedes, nagy szerelem a miénk, ámbár sajnos egyoldalú, és az is marad. Egy Film, Színház, Muzsika évkönyvben figyeltem fel először Faye-re. Főleg a neve ragadta meg a tekintetemet: egzotikusan érdekesnek találtam, és évekig fogalmam se volt arról, hogyan kell helyesen kiejteni. A róla szóló írás persze fotókat is tartalmazott, melyeken ugyan szépnek láttam őt, de túl magabiztosnak, ami nálam sosem jó ajánlólevél. 1975-ben láttam először filmvásznon az Oklahoma olaja (1973) című dráma vénkisasszonyaként. A film tetszett, Dunaway is jól játszott, de a fiatalok kegyetlen őszinteségével megállapítottam róla, hogy öreg és csúnya. Így amikor a következő évben értesültem arról, hogy nálunk is bemutatják a sztárokkal forgatott A három testőr (1973) című filmet, meglehetősen rossz választásnak gondoltam Dunawayt az elvetemült szépasszony, a Milady szerepére. Egy hónappal később jött a folytatás, A négy testőr (1974), amely egyértelműen a Milady alakját állította középpontba. És ebben van az a jelenet, amely a Vörös Galambdúc fogadóban játszódik, és amelyet szerelmünk kezdőpontjának tartok. Faye ugyanis annyira szép volt abban a kék ruhában, ugyanakkor szerepe szerint oly elvetemülten viselkedett, hogy szépség és gonoszság eme kombinációja teljesen rabul ejtette a szívemet. Attól kezdve vadásztam a filmjeit. Szerencsémre a hazai mozikba akkor érkeztek meg nagy korszakának híres filmjei, és a televízió is bemutatott néhány csemegét Dunaway addigi életművéből. Az elmúlt négy évtized persze számos alkalmat adott arra is, hogy kulisszatitkokat tudjak meg róla. Nos, ne kerteljünk, hamar kiderült, hogy kifejezetten nehéz természetű színésznőnek tartják, aki alaposan megosztja a szakmát. Egyrészt világhírű, rangos rendezők és kollégák nyilatkoztak róla elismeréssel, tisztelettel és szeretettel, másrészt nem kevésbé impozáns azok névsora sem, akik esetenként kifejezetten vulgáris szavak kíséretében emlékeztek meg a Dunawayjel való közös munkájukról. Következzék egy rövidnek semmiképpen nem mondható, mégis csupán kivonatos ismertető a múlt század egyik legjelentősebb és legfigyelemreméltóbb amerikai színésznőjének sikerekben gazdag pályájáról, melyet néhány kínos bukás is tarkít.


A kezdetek
Dorothy Faye Dunaway 1941. január 14-én született a florida Bascomban. Édesapja, John MacDowell Dunaway, Jr. (1920–1984) az amerikai hadsereg őrmestereként a közelben teljesített szolgálatot, édesanyja, Grace April Smith (1922–2004) a háztartást vezette. Két év múlva, 1943-ban megszületett a Dunaway házaspár második gyermeke, MacDowell, aki felnőtt korában ügyvédként szerzett nevet magának. Az édesapát többször is áthelyezték, ezért Faye és fivére gyermekkora állandó költözködéssel telt: Texas, Utah és Arkansas után a németországi Mannheim következett. Grace April a gyerekekkel együtt hűségesen követte férjét az újabb és újabb helyőrségekbe. A szülők házassága idővel megromlott, és 1957-ben elváltak. (Később mindketten új házasságot kötöttek.) Grace April a lányával visszatért Floridába, Tallahassee városába. Faye a következő évben itt végezte el a Leon High Schoolt. Előbb a Florida State Universityn, majd a Florida Universityn, végül a bostoni egyetemen tanult tovább. Jelentkezett az egyetemi színjátszó körbe, ahol néhány próba után megkapta Medea szerepét. 1962-ben az American National Theater and Academy intézményében tanult színjátszást. A salemi boszorkányok című Arthur Miller-darabban Lloyd Richards rendező ráosztotta a főszerepet, sőt az ígéretes színésznőt beajánlotta a legendás Elia Kazannak, aki éppen saját társulata, a Lincoln Center Repertory Company számára keresett új tehetségeket. Alighogy befejezte a bostoni egyetemet, Faye már a Broadway-n lépett színpadra: Robert Bolt Egy ember az örökkévalóságnak című darabjában Mórus Tamás lányát, Margaretet játszotta a későbbi filmváltozat főszereplője, Paul Scofield oldalán. Az előadás sikert aratott, 1963 júniusáig játszották.


Ezt követően maga Kazan rendezte őt egy másik híres Miller-drámában, A bűnbeesés utánban. Sajnos a direktor ezután összekülönbözött a Lincoln Center Repertory Company új vezetőségével, és elhagyta a társulatot. Faye karrierje rögvest megtorpant, de ő fiatalon se az a típus volt, aki az első nehézség láttán meghátrál. Rendíthetetlenül kutatta az új feladatokat a színpadon, a filmvilágban és a televízióban. De volt ereje nemet is mondani az olyan ajánlatokra, amelyek megítélése szerint nem mozdították volna előre a pályán. Így például visszautasított egy kisebb szerepet a The Guiding Light című sikeres szappanoperában, amely 1952-től 2009-ig (!) futott, mert úgy érezte, ha egy szappanoperában ismerné meg a szélesebb szakma és a közönség, nem tartanák komoly színésznőnek, és hosszabb távon nem számolnának vele. Mindazonáltal filmszínésznői karrierje mégis televíziós sorozatokkal indult: 1965-ben a Seaway, 1966-ban a The Trials of O’Brien egy-egy epizódjában szerepelt. Ez utóbbiban Peter Falkkal játszott együtt, aki egyike lett legjobb barátainak. Ez idő tájt érdekesnek ígérkezett két mozifilmes szerep is. A Tűzgolyó (1965) című James Bond-filmben Domino szerepére pályázott, ám Albert R. Broccoli producer végül Claudine Auger-t választotta. Könnyen meglehet, hogy a francia színésznő mellbedobással győzött, mert ezen a téren Faye nem volt erős versenytárs, és Broccoli állítólag kebelproblémák miatt ejtette a másik esélyes jelöltet, Julie Christie-t. A következő évben Arthur Penn Üldözők (1966) című westernjének női főszerepére merült fel Dunaway neve, de a szereposztó rendező nem találta elég szépnek, és inkább Jane Fondát szerződtette. Állítólag azt is közölte a mellőzött színésznővel, hogy nemcsak ehhez a filmhez, hanem általában a filmezéshez sem elég szép, maradjon inkább a színpadon – ironikus, hogy Faye végül filmszínésznőként futott be látványosabb karriert. Említsük meg azt is, hogy Arthur Penn később két népszerű filmet is rendezett Dunawayjel, aki évek múlva egy-egy sikeres filmet forgatott az Üldözők két férfi főszereplőjével, Robert Redforddal és Marlon Brandóval is.


Vihar Délen… és a filmforgatáson
Térjünk vissza egy kicsit a színpadhoz, mert az American Place Theatre-nél Faye-re osztották egy kortárs szerző, William Alfred Hogan kecskéje című darabjának talán legnehezebb szerepét. Egy boldogtalan ír feleséget alakított, akit pokoli házassága idegbeteggé tesz, és öngyilkosságot próbál elkövetni, a megváltó halál helyett azonban a teljes kiszolgáltatottság következik be: nyomorékká válik. Az előadás kedvező kritikákat kapott, a szerző pedig – a Harvard professzora – szívébe zárta hősnőjének megformálóját, akit szárnyai alá vett, és egyik leghűségesebb barátjává vált. A Hogan kecskéjét követően érkezett egy ígéretes ajánlat Az esemény (1967) című film egyik kisebb szerepére. Elliot Silverstein bűnügyi komédiája egy visszavonult exbűnözőről (Anthony Quinn) szól, akit négy fiatal busás váltságdíj reményében elrabol. A közönségnek csupán a The Supremes által előadott főcímdal nyerte meg a tetszését (a Billboard Hot 100-as toplistáján az első helyig jutott), a film már egyáltalán nem. A szigorú kritikusok szerint Faye Dunaway mindössze „Jane Fonda halovány másolata”. A Sors iróniája, hogy még abban az évben, a Vihar Délen (1967) című antirasszista drámában együtt játszott az eredeti és a másolat, vagyis Jane Fonda és Faye Dunaway. Nemcsak hogy nem rivalizáltak, hanem tartós, mély barátság alakult ki közöttük.


Annál több probléma volt azonban a rendezővel, Otto Premingerrel, akinek diktátori hajlamai mögött állítólag még maga Hitchcock is elbújhatott volna (mellesleg külsőleg is hasonlítottak egymásra). Preminger meglehetősen ridegen bánt Faye-jel, mert mélységesen felháborította, hogy a pályakezdő színésznő olykor ellent mert mondani az instrukcióinak. A férfi főszereplő, Michael Caine önéletrajzi könyvében így emlékezett a forgatásra: „Otto… különösen kemény volt fiatal és gyönyörű partneremmel, Faye Dunawayjel, aki a forgatási nap végére gyakran sírva fakadt. Otto láthatóan mindig kiválasztott magának egy bűnbakot, és szegény Faye szem előtt, a tűzvonalban volt. Barátságunk révén időről időre csillapítani próbáltam Ottót, hogy ne szekírozza már annyit.” Caine a film kapcsán megjegyezte azt is, hogy milyen sok rendező szeret gyakorlati instrukciókat adni a férfi szereplőknek a szerelmi jelenetek forgatása előtt. Így például Preminger előjátszotta John Phillip Law-nak, hogyan kell megcsókolnia a feleségét játszó Dunawayt. Faye évek múlva így nyilatkozott a rendezővel való konfliktusáról: „Otto egyike volt azon rendezőknek, akikre egy színésznek nem érdemes hallgatnia, mert semmit nem tudnak a színjátszás folyamatáról. […] Később dolgoztam Roman Polanskival is… aki ugyanolyan autokrata és diktatórikus, mint amilyen Otto volt. De Polanski egy jó rendező, Otto viszont nem volt az.” A kritikusok egyébként igencsak elégedetlenek voltak Preminger rendezésével, viszont dicsérték Dunaway alakítását. Faye-t a legígéretesebb új filmszínésznő kategóriájában Golden Globe-díjra jelölték, de alulmaradt Katharine Ross-szal szemben (Diploma előtt, 1967). Preminger persze nemcsak diktátor volt, hanem jó szimatú üzletember is. Még a Vihar Délen forgatása előtt öt további közös filmre szóló szerződést kötött Faye-jel, ám kialakult konfliktusuk miatt a színésznő visszakozott, noha a szerződésbontásért szó szerint nagy árat kellett fizetnie.


A nagy áttörés: Bonnie és Clyde
A harmincas évek hírhedt bankrabló szerelmespárja, Bonnie Parker és Clyde Barrow történetéből írt forgatókönyv sok kézben megfordult, míg végül Warren Beatty produceri közreműködésével megvalósulhatott. Úgy a rendezésre, mint a két főszerepre számos jelölt neve felmerült, míg Beatty úgy döntött, ő maga játssza el Clyde-ot. Ezek után persze szó sem lehetett arról, hogy nővére, Shirley MacLaine legyen Bonnie, ahogyan eredetileg tervezték. Esélyesnek tűnt Ann-Margret, Jane Fonda, Sharon Tate, Carol Lynley, Leslie Caron, Cher és Sue Lyons is, mire megtalálták az ideális színésznőt Tuesday Weld személyében. A művésznőről azonban kiderült, hogy állapotos, ezért visszalépett. A rendezésre – kissé erőszakosan – felkért Arthur Penn még jól emlékezett az Üldözők idejéből Dunawayre, és meggyőződésévé vált, hogy a szerepet csakis Faye tudná igazán jól eljátszani. Beatty eleinte nem osztotta ezt a lelkesedést, de végül mégis rábólintott a javaslatra, és attól kezdve egyenrangú félként bánt partnernőjével. Nagy és ritkaságszámba menő dolog volt ez Hollywoodban, ahol a sztárok nemcsak szerződésben kötik ki még azt is, hogy nevük mekkora betűkkel és főleg hányadik helyen (persze leginkább elsőként) szerepeljen a plakátokon, de gyakran még arra is ügyelnek, nehogy partnerük több szöveget kapjon, vagy tovább legyen jelen a vásznon, mint ők. Nos, Beatty ebből a szempontból is egyenrangú partnerként kezelte Dunawayt, így amikor a Bonnie és Clyde befutott, együtt élvezhették a közösen kivívott sikert.


Odáig azonban hosszú volt az út. Faye így emlékezett: „Szörnyű tortúra volt. Kereken tizenöt kilót (??!!) kellett lefogynom, hogy tényleg megkapjam a szerepet. Tizenhat hét haladékot kaptam. De végül sikerült. Nagyon szerettem Bonnie Parkert játszani. És komolyan hittem a filmben. Azután elolvastam az első kritikákat, és teljesen összeomlottam. Hazarohantam sírni. És négy napra bezárkóztam, el sem hagytam Greenwich Village-i otthonomat.” Bizony, az első kritikák kíméletlenek voltak. A Variety ítésze például így írt: „Miss Dunaway alakítása felér egy K. O.-val: a szerelmi jelenetekben csodálatos, de ezek csak pillanatokig tartanak ahhoz a szörnyűséghez képest, amit mint színésznő hosszú perceken és félórákon át Bonnie Parkerként művel. Miss Dunaway gengszternője – teljes félreértés.” A közönség – és a szakma nagyobb része – szerencsére nem így gondolta. A maga idejében kifejezetten erőszakosnak számító filmet a Warner Bros. eleinte B-kategóriásként kezelte, vagyis alig hirdette, és csupán kisebb filmszínházakban játszotta. A Bonnie és Clyde híre azonban szájról szájra terjedt, a nézők tódultak a mozikba, így a Warner Bros. is észbe kapott, és változtatott forgalmazási stratégiáján. Faye filmbeli öltözködése világméretű divathullámot indított el a nők körében – például a svájcisapkák hirtelen ugrásszerűen kelendő árucikké váltak –, Franciaországban pedig maga Brigitte Bardot és Serge Gainsbourg énekelte meg a szerelmespár történetét – az amerikai filmre hajazó marketingkampány keretében. A Bonnie és Clyde-ot hét kategóriában jelölték Golden Globe-ra, és tíz kategóriában Oscar-díjra. Faye mindkét esetben a jelöltek között volt, s bár nem győzött, de ettől fogva a sztárok között jegyezték, és elárasztották film- és szerződésajánlatokkal.


Ígéretes szerepek, újabb csalódások
A friss Oscar-díjas dráma, a Forró éjszakában (1967) alkotója, Norman Jewison A Thomas Crown-ügy (1968) címmel stílusos bűnügyi filmet rendezett egy fiatal bostoni milliomosról, aki saját szisztémája szerint, ördögien ügyesen kivitelezett bankrablásokat hajt végre. Crown bűntársai persze csak annyit tudnak az akciók részleteiről, ami az aktuális feladatukhoz feltétlenül szükséges. A biztosítótársaság a gyönyörű nyomozónőt, Vicki Andersont (Faye Dunaway) állítja rá az ügyre, és a hölgy Thomas Crown méltó ellenfelének bizonyul. Vicki a hetvenes évek modern, felvilágosult, intelligens nőtípusát előlegezte meg, aki nem csupán az ágyban lehet méltó partnere egy férfinak, hanem szellemi téren is egyenrangú vele, ugyanakkor képes akár önállóan is megállni a lábán, mert nem függ a férfiaktól. Bár A Thomas Crown-ügy annak idején nem aratott kiugróan nagy sikert, mára a kultuszfilmek sorába tartozik. Főszerepét eredetileg Sean Connerynek szánták, aki visszautasította, bár ezt a döntését később megbánta. Steve McQueen lépett a helyére, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kaszkadőr nélkül dolgozzon. Évek múlva úgy nyilatkozott, hogy saját filmográfiájából ez a kedvence, és Faye volt a legtehetségesebb színésznő, akivel valaha együtt dolgozott. A film betétdala, a The Windmills of Your Mind (Michel Legrand szerzeménye) örökzöld slágerré vált, magyar nyelven is sokan énekelték. Jewison után Clint Eastwood ajánlott szerepet Faye-nek az Akasszátok őket magasra (1968) című westernben, a színésznő azonban az olasz Vittorio De Sica Szeretők (1968) című melodrámáját választotta. Úgy gondolta, karrierje során lesz még alkalma Eastwooddal dolgozni (végül sohasem játszottak együtt), a Marcello Mastroiannival való közös munka lehetősége viszont nem biztos, hogy újra megadatna neki. Pedig a forgatókönyvtől egyáltalán nem alélt el, ámbár úgy ítélte meg, hogy a saját szerepében vannak lehetőségek, és a világhírű rendező nyilván mindent ki fog hozni a sztoriból, amit csak lehet. Kedvelte De Sicát, és a valóságban is beleszeretett Mastroianniba, de a film fogadtatása igazolta kezdeti aggályait: a Szeretők csúnyán megbukott. Két évvel később viszont ugyanez az alaptörténet – egy jóképű, jómódú férfi beleszeret egy halálosan beteg, gyönyörű lányba – világsikernek bizonyult a Love Story (1970) című film által. Egyébként a hatvanas évek vége felé egy másik zseniális olasz rendező, Luchino Visconti is szerelmeseket akart játszatni Faye-jel és Marcellóval egy Puccini-filmben, melyet sajnos nem tudott megvalósítani.


Az 1969-es esztendő sem hozott sok szerencsét Dunaway számára. Bemutatták végre a John Frankenheimer által rendezett háborús komédiáját, A különleges tengerészt, amelyet valójában még 1967-ben forgattak, de a katasztrofális végeredmény miatt akkor rögtön dobozoltak is. A gyártó cég, az MGM azonban úgy gondolta, Faye hírneve miatt talán mégis érdemes lenne műsorra tűzni a filmet, hátha hozna valamennyi pénzt. Tévedtek, pénz helyett inkább elmarasztaló kritikákat kaptak. Már-már mentőövként érkezett Elia Kazan ajánlata: a Mester a saját bestselleréből forgatott dráma, A megegyezés egyik főszerepét ajánlotta Faye-nek Kirk Douglas és Deborah Kerr oldalán. (Dunaway 600 ezer dolláros gázsit kapott – ez hússzorosa a Bonnie és Clyde-ért kapott pénznek –, amit a direktor sokallt a büdzséhez képest, de a művésznő kőkemény ügynöke nem engedett az árból.) Kazan így nyilatkozott az elképzeléseiről: „A főhős, Eddie Anderson válságán keresztül saját magam és az amerikai társadalom válságát igyekeztem ábrázolni. A film bírálat tárgyává teszi a pénz hatalmát az amerikai polgári társadalomban, a leplezést szolgáló erkölcsöt, s foglalkozik a közös kultúrához tartozás problémájával. A megegyezés cím allegorikus jelentésű. A főhős azt az amerikai típust képviseli, aki tiszteletben tartja a környező társadalom értékrendjét, de ugyanakkor új értékek után áhítozik.” Faye játszotta a nős Eddie gyönyörű szeretőjét, Gwent. (A figurát Kazan egykori szeretője, Barbara Loden ihlette, akit feleségül is vett.) Noha soha nem tartozott a vetkőzős színésznők közé még a filmvásznon sem, nemhogy a médiában, A megegyezésben mégis meztelenül látható egy tengerparti jelenetben, Kirk Douglas társaságában. A bulvársajtó egyszer arról faggatta Mrs. Douglast, nem féltékeny-e híres férjére, aki oly sok gyönyörű nőt ölel a filmjeiben (és nem csak ott!), mire az asszony állítólag így felelt: „Egyetlen feleség sem érezné magát tökéletes biztonságban, ha tudja, hogy férje éppen meztelenül hempereg Faye Dunawayjel egy tengerparti filmforgatáson.” Vetkőzés ide vagy oda, A megegyezést sem a szakma, sem a közönség nem fogadta túl jól. Kazan később úgy nyilatkozott, hogy a színészválasztásban tévedett a legnagyobbat: ő Marlon Brandót vagy Charlton Hestont szerette volna a főszerepre, de mindketten nemet mondtak, Kirk Douglas viszont a direktor szerint nem igazán tudta érzékeltetni a figura mélységeit.


A kudarcok folytatódnak
A véletlen (?) úgy hozta, hogy Faye alig egy év leforgása alatt két westernfilmben is szerepet vállalt. A Kis nagy embert (1970) Arthur Penn rendezte Thomas Berger magyarul is megjelent bestsellere alapján. A történet főszereplője az öregek otthonában élő, 121 éves Jack Crabb (Dustin Hoffman), aki állítása szerint gyerekkorában esett az indiánok fogságába, és köztük nevelkedett. Hihetetlen kalandokat élt át, többek között a hírhedt Little Big Horn-i mészárlást. Vagy lehet, hogy mindezt csak kitalálta? Dunaway kicsi, de fontos szerepet alakított: a hitbuzgó tiszteletesnét, Mrs. Pendrake-et játszotta, aki férjével együtt befogadja a fiatal Jacket, erényes életvitele azonban csupán látszat, így nem csoda, hogy a film vége felé már egy nyilvánosházban látjuk viszont. Faye és Dustin remekül kijöttek egymással (ismeretségük még Dunaway színházi éveiben kezdődött), talán azért is, mert mindketten valóságos megszállottjai a hivatásuknak. A színésznő kedvenc jelenete az, amikor Mrs. Pendrake egy dézsában megfürdeti Jacket: a kritikusok szerint itt a szexuális vágyat szinte teljes egészében a tekintetével fejezte ki anélkül, hogy túlzásokba esett volna. A másik western, a Doc (1971) Spanyolországban készült Frank Perry irányításával. Doc Holliday (Stacy Keach) és Wyatt Earp (Harris Yulin) sokszor megfilmesített története pergett le a nézők szeme előtt, Faye játszotta a legendásan nagyszájú vadnyugati lotyót, a magyar származású (!) Katie Eldert. A forgatást rendkívül élvezetesnek találta, bár fizikailag az egyik legmegterhelőbb munkájának tartja. A közönség sajnos egyik deheroizáló westernt sem fogadta túl lelkesen, ámbár a kritikusok dicsérték Dunaway alakítását mindkét opuszban.


A két western között Faye végre kamerák elé állhatott exvőlegénye, Jerry Schatzberg Egy bukott gyermek portréja (Puzzle of a Downfall Child, 1970) című filmjében, melynek realizálásáért évek óta minden befolyását latba vetette. Nem egyedül küzdött: a méltán népszerű színész házaspár, Paul Newman és Joanne Woodward is lobbiztak a projekt megvalósításáért, így a Universal végül vállalta a finanszírozást. A drámai történet egy igazi modell, Anne Saint Marie életén alapul: Schatzberg a vele készített interjúi alapján írta meg a forgatókönyvet Carole Eastman közreműködésével. A filmbeli modell, Lou Andreas Sand (a név utalás Nietzsche szerelmére, a szabados életviteléről is ismert Lou Andreas-Saloméra) magányosan él egy tengerparti házban, ahol felkeresi őt Aaron Reinhardt (Barry Primus), aki filmet szeretne forgatni róla. Lou elmeséli félresiklott élete történetét, amelyet a szeretője által megkövetelt promiszkuitás, kábítószer-fogyasztás, ideg-összeroppanás és öngyilkossági kísérlet keretez. Faye – aki egy ideig maga is dolgozott modellként – tökéletesen azonosult a figurával: Lou Andreas Sand megformálása pályafutása egyik legkiérleltebb alakítása, amelyért Golden Globe-díjra jelölték. Ő maga az Egy bukott gyermek portréját tartja egyik legjobb, ugyanakkor legkevésbé méltányolt filmjének. Az eredeti címben szereplő szóval (puzzle) harmonizálva Schatzberg a történetmeséléshez egy komplex narratívát dolgozott ki, amely nem annyira a linearitásra, mint inkább az emóciókra épült, de ez az újszerű megközelítés nem igazán tetszett se a kritikusoknak, se a közönségnek. Az Egy bukott gyermek portréja világszerte hamar eltűnt a mozik műsoráról, és csak négy évtized múlva fedezték fel újra, amikor a 2011-es cannes-i filmfesztiválon – melynek Dunaway volt a reklámarca – a színésznő iránti tiszteletből levetítették, és később a francia mozik is megint műsorra tűzték. 


Faye mindig is szerette Franciaországot, a franciákat, imádta Párizst, így amikor egy francia rendező, René Clément hívta forgatni, természetesen igent mondott. A Halálos csapda (1971) című pszichothriller amerikai házaspárja (Dunaway és Frank Langella) két gyermekével Párizsba költözik abban a reményben, hogy széthullóban lévő házasságuk talán még megmenthető. A fiatalasszony rögeszméjévé válik, hogy ismeretlen eredetű veszély fenyegeti őket, de a környezete ebben csak a nő gyenge idegrendszerének fantáziatermékét látja, egészen addig, míg a gyerekeket el nem rabolják… Faye mindenképpen dolgozni akart Clément-nal, aki korábban operatőr volt, ezért nagyon is tudta, hogy a fények, a megvilágítás, a lencsék használata hogyan állíthatók a történet szolgálatába. A direktor megkövetelte, hogy amerikai színészei franciául tanulják meg a szövegüket, hogy szájmozgásuk akkor is rendben legyen, ha szinkronizáltatni fogja őket. A nem egész öt hónapos forgatás végeredményeként Dunaway tökéletesen megtanult franciául. Bár a filmet bemutatták az 1971-es cannes-i filmfesztiválon, sem ott, sem a moziforgalmazásban nem aratott kiemelkedő sikert, az Egyesült Államokban pedig egyenesen érdektelenség fogadta.


Faye ezt követően két tévéfilmet vállalt. A Hogan kecskéjének 1971-es tévéváltozata arra adott lehetőséget, hogy emlékezetes színpadi alakítását a képernyőn is megismételje (ezt három évvel később A bűnbeesés után esetében is megtehette), míg Az asszony, akit szeretekben (1972) a legendás Wallis Simpsont formálhatta meg, kinek kedvéért annak idején VIII. Eduárd lemondott a brit trónról. Ez volt Dunaway első filmje Richard Chamberlainnel, akivel régóta szeretett volna együtt dolgozni, ami mindkettőjük számára élményt jelentett, és egy tartós barátság kezdetét. Noha a film ragaszkodott a tényekhez, maga VIII. Eduárd tiltakozott ellene, és ügyvédei útján megpróbálta megakadályozni a bemutatót, amelyre végül bő fél évvel a halála után került csak sor. Stanley Kramer drámája, az Oklahoma olaja (1973) egy amazon természetű vénkisasszonyról (Faye Dunaway) szól, aki visszautasítja a mindenható olajtröszt ajánlatát, és fúrótornyából inkább maga akarja felszínre hozni az olajat. A cég erőszakos módszereket is bevet, hogy álláspontja megváltoztatására kényszerítse a nőt, akinek az egyenlőtlen küzdelemben segítőtársai is akadnak apja (John Mills) és egy magányos csavargó (George C. Scott) személyében. Az 1973-as moszkvai filmfesztiválon Kramer megkapta a rendezés díját. Az Oklahoma olaja a vasfüggöny országaiban kasszasikernek bizonyult, az Egyesült Államokban viszont megbukott. Az 1975-ös magyarországi premier kapcsán Nemeskürty István így méltatta a színésznő alakítását: „Ezt a tulajdonképpen rendkívül egysíkú érzelemvilágú hősnőt alakítja Faye Dunaway, a szó szoros értelmében lenyűgöző színészi tudással és képességekkel. Játékával, taglejtéseivel, hanghordozásaival, szűken mért szavaival azonnal érezteti… [hogy] bár neki is jól esne a meggazdagodás, számára mégis elsősorban a függetlenség kivívása a fontos.”


Milady, a kedvenc partner
Faye karrierjének legfényesebb időszaka tulajdonképpen egy csalódással indult. Nagyon szerette volna eljátszani Daisy Buchanan szerepét A nagy Gatsby 1973-as filmváltozatában, és ezért még próbafelvételre is hajlandó volt, amit a sztárok csak a nagyon áhított szerepek esetében szoktak vállalni. A producerek azonban Mia Farrow-t választották, így Dunaway immár másodszor maradt le arról, hogy Robert Redford partnere legyen. Redford és Farrow egyébként nagyon nem jöttek ki egymással, ráadásul a kritikusoknak nem igazán tetszett Mia alakítása, többek szerint hiba volt nem Dunawayt választani. Szereposztási kompromisszumok árán valósult meg Richard Lester kétrészes, kosztümös Dumas-adaptációja is, A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973) és A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). A színészeket egyetlen filmre szerződtették, és csak utólag tudták meg, hogy valójában kettőt forgattak velük. Emiatt többen pert indítottak a producerek ellen, és bár nyertek, a kártérítésként kapott pénz kevesebb volt, mint ha eleve két filmre szerződtek volna. (A pereskedés miatt késett a második rész premierje.) Mint arról a bevezetőben szó volt, Faye az elvetemült szépasszonyt, Milady de Wintert játszotta. A szerepet eredetileg Ursula Andressnek szánták, de vele valamiért nem jött össze a dolog. A Milady riválisát, Constance-ot az álomszép Raquel Welch formálta meg. A média mindenáron egymásnak akarta ugrasztani a két színésznőt. Elhíresztelték, hogy egyik sem akart a másikkal játszani, mert Raquel gyönyörű ugyan, de nem olyan jó színésznő, mint Faye, aki játszani nagyon tud, de mégsem olyan világszépség, mint Raquel. Az első rész egyik jelenetében a Milady és Constance szó szerint összeverekednek a királyné nyakláncáért, és a felvétel közben Raquel kisebb sérülést szenvedett. Két rivális színésznő között ez éppen elegendő ok lenne az egyébként is kritikus helyzet elmérgesedésére, ám szó sem volt ilyesmiről. Évtizedekkel később egy interjúban Welch Dunawayt nevezte meg egyetlen kedvenc partnernőjének. Életrajzi könyvében Faye azt írta, hogy kevés közös jelenetük volt, viszont mindketten profik, akiknek kisujjukban a szakma, ezért egy forgatáson arra törekednek, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból, nem pedig felesleges civakodásokra pazarolják az energiájukat. A kétrészes, szellemesen romantikus és fordulatos kalandfilm megérdemelt világsiker lett, és a nyitányát jelentette Dunaway újabb, immár fél évtizedes tündöklésének.


Kínai negyed
Komoly szakmai és közönségsikert ért el Roman Polanski „neo-noir”-ja, a Kínai negyed (1974), amely Robert Towne forgatókönyvéből készült, a két férfi főszerepet Jack Nicholson és John Huston játszotta. Dunawayt a titokzatos özvegy, Mrs. Mulwray megformálásáért újfent jelölték Golden Globe-ra és Oscarra, de egyiket sem kapta meg, noha sokak szerint – jelen sorok íróját is beleértve – ez a legemlékezetesebb alakítása. A sikerért azonban szó szerint meg kellett szenvednie, mert Polanskival kifejezetten rossz munkakapcsolatban volt. Pedig a direktor kezdetben makacsul ragaszkodott hozzá, annak ellenére, hogy a producerek Ali MacGraw-t, Jane Fondát vagy Julie Christie-t szerették volna szerződtetni. A diktatórikus Polanski korábbi filmjei kapcsán már megszokta, hogy mindenki úgy táncol egy forgatáson, ahogyan ő fütyül, és sem Nicholsonnal, sem Hustonnal, sem Dunawayjel nem akart kivételezni. Fölösleges és idegesítő akadékoskodásnak tartotta, hogy a színésznő gépies engedelmesség helyett meg akarta beszélni vele a szerepet, és rendszeresen a motivációkról faggatta őt. Polanski végül ráordított a sztárjára: „Téged az a pénz motivál, amit ezért a filmért kapsz.” (Kicsit cinikus érv volt ez, mivel a művésznő mélyen nyomott gázsiért, mindössze ötvenezer dollárért vállalta a szerepet.)


Amikor az egyik jelenet felvételekor a fodrász sehogyan sem tudta eltüntetni Faye néhány rakoncátlan hajszálát, amelyek a direktor szerint zavarták a beállítást, Polanski odalépett a színésznőhöz, és – csöppet sem kíméletesen – saját kezűleg tépkedte ki a zavaró hajszálakat. A lobbanékony természetű díva türelme ekkor elfogyott, és trágár szitkok özönét zúdítva a rendezőre, elviharzott. A munka folytatása érdekében egyeztető megbeszélést kellett összehívni, melyen Polanski határozottan kinyilvánította, hogy feltétlen engedelmességet vár kivétel nélkül mindenkitől, Dunaway viszont garanciákat követelt arra, hogy hasonló incidensekre soha többé nem kerül sor. A forgatás ezután szinte paródiába hajló módon folytatódott, mert a rendező és a színésznő csakis közvetítő útján voltak hajlandók beszélni egymással, még akkor is, ha csak néhány centire álltak egymástól. Noha sohasem ásták el a csatabárdot, az idő múlásával valamelyest megenyhültek egymás irányába. Polanski elismerte, hogy sosem dolgozott még egy olyan színésznővel, aki ennyire beleadta a munkába szívét-lelkét, és egyébként is a ragyogó végeredmény számít, nem pedig az ahhoz vezető göröngyös út. Faye szerint Polanski nehéz ember ugyan, egy igazi zsarnok, viszont a legkiválóbb rendezők egyike, akivel valaha is forgatott.


Egy szerepkör, két film: Pokoli torony, Hálózat
Az 1974-es Pokoli torony sztárszereposztással (Steve McQueen, Paul Newman, William Holden, Richard Chamberlain, Fred Astaire, Jennifer Jones, O. J. Simpson) készült egy akkoriban divatos irányzat, a katasztrófafilm jegyében. A hangsúly ennek megfelelően a látványvilágon, az izgalmas kalandokon volt, ámbár John Guillermin rendező és Irwin Allen producer nem hanyagolta el az emberi drámák érzékeltetését sem. Talán ennek köszönhető, hogy a hetvenes évek katasztrófafilmjei közül mindmáig a Pokoli torony állja legjobban az idő próbáját. A Faye által megformált Susan újságíróként dolgozik, aki megkapja élete állását, amely azonban a városhoz kötné, míg szerelmesét, az építészt (Paul Newman) máshová szólítaná a karrierje. A film végére kétségünk sem marad afelől, hogy ez a két ember akár itt, akár máshol, de együtt fog maradni. A Hálózat (1976) gátlástalan televíziós szerkesztője, Diana viszont egyértelműen a karriert választja a magánéleti boldogság helyett, noha annak lehetősége is megcsillan előtte. Korosodó szeretőjével, a kirúgott tévés veteránnal (William Holden) sem képes azonban másról beszélni, mint tetszési indexekről és nézettségi százalékokról, még a legintimebb pillanatokban is. Diana maga a megtestesült televízió: csábítóan vonzó, mégis hideg, személytelen, érzelemmentes. Amikor az általa sztárolt önjelölt próféta, Howard Beale (Peter Finch) műsorának nézettsége visszaesik, szemrebbenés nélkül megszervezi a férfi meggyilkolását a kamerák előtt, ami természetesen egy új műsor bevezetése lesz.


Sidney Lumet víziója az 1970-es évek közepén – pláne Kelet-Európában! – még csupán fantazmagóriának tűnt, ami legfeljebb csak a rohadó kapitalizmusban valósulhat meg, de azóta a hazai kereskedelmi televíziózás is bebizonyította, hogy nem áll túl messze a Hálózatban látottaktól. A filmet rangos szakmai díjak egész seregére jelölték, és Faye végre megkapta az Oscart mint a legjobb színésznő, előtte pedig a Golden Globe-ot is. A forgatás előtt számos barátja megpróbálta lebeszélni erről a szerepről, mondván, hogy a közönség túlságosan azonosítani fogja vele, ami egyébként be is következett. A művésznő ügynöke, Sue Mengers viszont állítólag ultimátumot adott Dunawaynek: ha elszalasztja ezt a remek szerepet – melyre sztárok és kezdők egész sora pályázott –, a továbbiakban nem hajlandó intézni az ügyeit. Ezért-e, vagy másért, de Faye beadta a derekát, és jól tette! A Pokoli torony és a Hálózat között Dunaway szerepelt A Keselyű három napja (1975) című thrillerben, amelyben végre együtt játszott Robert Redforddal. James Grady bestsellerje, A Keselyű hat napja filmváltozata a drámaiság érdekében három napba sűrítette az eseményeket. Az eredeti szkript átdolgozásával megbízott David Rayfiel – Dunaway kedvéért – nagyobb súlyt adott a lány figurájának, Kathy Hale-nek. A karaktert Diane Arbus (1923–1971) fotós ihlette, aki a társadalom perifériáján élő emberekről (törpék, óriások, transzneműek, cirkuszosok, nudisták) készített – részben realisztikus, részben szürrealisztikus – felvételeivel vált híressé. Faye remekül kijött Redforddal, és szeretett együtt dolgozni Sydney Pollack rendezővel is. A harmonikus együttműködésből a hetvenes évek egyik legemlékezetesebb „paranoiafilmje” született, amelyért a színésznőt ismét jelölték a Golden Globe-ra.


Híres partnerek, elfeledett filmek
1976-ban Faye két olyan filmet is forgatott, melyeket a maguk idejében jól fogadtak, mára azonban kissé feledésbe merültek. Az Elátkozottak utazása valós tényeken alapul: 1939-ben az MS St. Louis óceánjáró 937 zsidó menekültet szállított Kubába, de az ország nem fogadta be őket, ahogyan az Egyesült Államok sem, ezért a hajónak vissza kellett térnie Európába, a biztos halálba. Stuart Rosenberg rendező nem kevesebb, mint öt Oscar-díjas (Faye Dunaway, Lee Grant, Wendy Hiller, José Ferrer, Orson Welles) és hét Oscar-jelölt színészt (Oskar Werner, Max von Sydow, Katharine Ross, James Mason, Denholm Elliott, Julie Harris, Janet Suzman) szerződtetett a filmhez, de még a kisebb szerepekre is sikerült olyan jeles művészeket megnyernie, mint például Jonathan Pryce, Malcolm McDowell, Maria Schell, Helmut Griem és Ben Gazzara. Az eredeti formájában 182 perces filmnek egy közel fél órával rövidebb, 155 perces változata vált ismertté. Az Elátkozottak utazása a holokauszttéma viszonylag korai amerikai feldolgozásai közé tartozik, de a későbbi rokon tárgyú opuszok – mint például a Holokauszt (1978) című tévésorozat, valamint a mozik számára készült Sophie választása (1982) vagy a Schindler listája (1993) – árnyékában mára kissé háttérbe szorult. Az Aimee eltűnését (1976) a televízió számára forgatták, szintén megtörtént eset alapján. 1926 májusában titokzatos körülmények között hetekre eltűnt Aimee Semple McPherson (1890–1944), az Egyesült Államokban akkortájt országos ismertségnek örvendő evangélista és gyógyító. Miután előkerült, azt állította, emberrablás áldozata lett, de ezzel kapcsolatban túl sok gyanús körülmény merült fel. Anthony Harvey alkotása az ügyben lefolytatott bírósági tárgyalás rekonstruálásával próbálta kideríteni, mi is történt valójában Aimee-vel.


A főszerepre eredetileg Ann-Margretet szemelték ki, de különböző okokból végül lemondtak róla. Mivel az anya szerepére a köztudottan nehéz természetű Bette Davist szerződtették, az illetékesek úgy gondolták, mindenképpen egy hasonlóan karizmatikus és határozott színésznő kell a főszerepre. Így került képbe Dunaway. Szerinte ez a szerep minden színésznő álma lehetne, és egyébként is nagyon szeretett volna Davisszel dolgozni, akinek művészetét régóta csodálta. Ez a csodálat azonban nem volt kölcsönös. Bette később többször is negatívan nyilatkozott Faye-ről, és kijelentette, hogy soha többé nem lenne képes még egy filmet forgatni vele. Elmondása szerint Dunaway gyakran és sokat késett a forgatásról, nem tudta a szövegét, a szünetekben pedig pezsgőt kortyolgatva kocsikázott Denver utcáin. A férfi főszereplő, James Woods azt állította, amikor egyszer leblokkolt, és nem jutott eszébe a szövege, Faye hisztérikusan üvöltözött vele, míg Bette Davis sokkal megértőbben reagált. A két színésznő emberi és művészi nagysága közti különbséget így summázta: „Faye Dunawaynek létrára kéne állnia ahhoz, hogy fölérjen Bette Davis seggéig.” Önéletrajzi kötetében Dunaway cáfolta Davis vádjait, és más magyarázatot adott kettőjük konfliktusára. Szerinte Bette valaha maga akarta eljátszani Aimee-t, és miután ehhez 1976-ban már öreg volt, szerette volna legalább megnagyobbítani a maga szerepét, ezzel együtt a reklámban is elsőbbséget követelt magának. Faye minden tisztelete ellenére szembeszállt ezzel az óhajjal, mert álláspontja szerint ez a film egyértelműen Aimee-ről szól, és a figurát ő játszotta, nem Davis. Ugyanakkor megértette Bette viselkedésének okait, és Hollywoodot hibáztatta azért, hogy Davis akkor már nem volt az, akinek még hitte magát, és aki fénykorában volt. Intő példaként tekintett idős kolléganőjére, hogy évek múlva talán rá is ez a sors vár majd a film fővárosában. Woods kijelentéseit nem méltatta válaszra. Az Aimee eltűnése egyébként igen jó kritikákat kapott, Dunaway alakítását felsőfokú jelzőkkel dicsérték.


Krimi és melodráma
A hetvenes évek utolsó nagy sikere Faye számára a Laura Mars szeme (más címén: Végzetes látomások, 1978) című bűnügyi film volt Irvin Kershner rendezésében. Az eredeti forgatókönyv John Carpenter munkája, ám annyira átírták, hogy még a gyilkos személye is megváltozott. A női főszerepet Barbra Streisandnak szánták, de ő nemet mondott, mert túl erőszakosnak találta a történetet, mindazonáltal hajlandó volt elénekelni a főcímdalt. Laura Mars egy menő fotós, aki erőszakot ábrázoló képeivel futott be. Karrierje csúcspontján különös látomások gyötrik, melyekben közeli munkatársait támadja meg egy ismeretlen gyilkos. A bűntények rendre be is következnek, mígnem Laura látomásainak egyszer csak saját maga lesz a főszereplője. A férfi főszerepet, egy nyomozót az akkor még kevésbé ismert Tommy Lee Jones játszotta. Franco Zeffirelli melodrámája, A bajnok (1979) egy 1931-es King Vidor-film remake-je. A történet egy lecsúszott ökölvívóról, Billyről szól, aki kisfiával, T. J.-vel vándorol, és alkalmi bokszolásból tartja el kettőjüket. Váratlanul megjelenik a jómódban élő, elvált feleség, aki meg akarja szerezni a gyereket. Hősünk ragaszkodik a fiához, és megpróbál jó útra térni, hogy T. J. büszke lehessen kiváló sportoló édesapjára. Zeffirellitől sosem állt távol a szentimentalizmus, ami ebben a filmjében egyértelműen giccsbe fordul át. A könnyfakasztó zárójelenetet azóta számos pszichológiai kísérlethez is felhasználták, hogy erős érzelmi reakciókat váltsanak ki a vizsgálati alanyokból. A bajnok címszerepét Ryan O’Neal vállalta, de visszalépett, miután Zeffirelli elzárkózott attól, hogy O’Neal fia játssza T. J.-t. Utána szóba került Robert Redford, aki komoly változtatásokat akart a forgatókönyvön (hej, de milyen igaza volt!), amire a direktor szintén nem volt hajlandó. Végül Jon Voighttal sikerült megállapodni, és utána Dunaway is aláírta a szerződést. A kisfiút Ricky Schroeder játszotta, akit egy országos tehetségkutató verseny keretében választottak ki. Faye azért vállalta a filmet, mert magánéleti okokból kapóra jött neki, hogy ezúttal nem övé a főszerep, másrészt szívesen játszott anyát, mert akkoriban a valóságban is az akart lenni. Saját bevallása szerint imádott Zeffirellivel dolgozni, sok minden mellett azért, mert a direktor nemcsak szerette a színészeket, hanem tudott is bánni velük. Mindazonáltal Dunaway elég sok rossz kritikát kapott az alakítására, az egyik szerint egyenesen ő volt a film leggyengébb láncszeme.


Anyu a sztár
1980-ban Faye még egy mellékszerepet vállalt, ezúttal Brian G. Hutton Az első halálos bűn című krimijében. Noha játékáért Arany Málna-díjra jelölték (először, de nem utoljára), ráadásul a film pályafutása hanyatló korszakának kezdetét jelentette, sose bánta meg, hogy elvállalta. Nagyon szeretett volna ugyanis Frank Sinatrával forgatni – a haldokló feleséget játszotta, mindvégig egy ágyban fekve –, és úgy érezte, erre több alkalma már nem adódna. (Nem is tévedett, mert ez volt Sinatra utolsó főszerepe a filmvásznon.) Élvezte a számára mindössze két hétig tartó forgatást, és ezalatt összebarátkozott partnerével, akinek még a tanácsait is kikérte, amikor hangképzési problémái támadtak következő filmje, az Anyu a sztár (1981) híres drótfogas-jelenetének felvételén. Az opusz Joan Crawford (1905–1977) életének motívumain alapul, kiindulópontját a néhai sztár egyik örökbefogadott gyermeke, Christina bestselleré vált botránykönyve jelentette. Crawford szerepére Anne Bancroftot kérték fel, aki a forgatókönyv elolvasása után udvariasan nemet mondott. Frank Perry rendező ekkor Dunawayt javasolta, akivel tíz évvel korábban a Doc című westernt forgatta, és azóta a színésznő nagy tisztelőjének számított. Christina Crawford eleinte ellenkezett, végül mégis beleegyezett. Néhai nevelőanyja, az egyébként igencsak szókimondó Joan Crawford annak idején nemcsak elismerően nyilatkozott Faye-ről, hanem még azt is kijelentette, ha egyszer filmet forgatnának az életéről, szeretné, ha őt Dunaway játszaná. (A két sztár személyesen nem ismerte egymást.)


„Joan Crawford volt számomra a mozi királynője, a valaha létezett legnagyobb amerikai filmsztár. Kétségbeesetten szeretett volna anya lenni, és végül adoptált négy gyermeket. Úgy érezte, csak így tudja elviselni a harmincas-negyvenes évek hollywoodi stúdióinak szörnyű hajszáját. Joan és Christina konfliktusa abban gyökerezett, hogy sohasem tudták megérteni egymás világát. Joan szegénységben és bizonytalanságban volt gyermek, Christina pedig a filmsztár gyermekének gazdag világában élt” – nyilatkozta Faye, aki arra törekedett, hogy a Christina által lefestett kiállhatatlan perszóna helyett az igazi Joant, egy ellentmondásos, de mégis emberi személyiséget formáljon meg. Teljesen azonosult a figurával, és amikor először megjelent kisminkelve a forgatáson, a Crawfordot régről ismerő stábtagok azt hitték, szellemet látnak, olyan tökéletes volt az átlényegülés. Ha hinni lehet a botránykrónikáknak, Dunaway pontosan olyan elviselhetetlen hárpiaként viselkedett a forgatáson, mint amilyennek Christina leírta a könyvben a mostohaanyját. Mindenki rettegett a dühkitöréseitől, melyeket a legendás jelmeztervező, Irene Sharaff végül megelégelt, és kiszállt a filmből, noha ilyesmit addig még sohasem tett. Az Anyu a sztárról egyébként földbe döngölő kritikák jelentek meg, Dunaway pedig – Bo Derekkel megosztva – megkapta a legrosszabb színésznőnek járó Arany Málnát. A film gyakorlatilag derékba törte hollywoodi karrierjét, már csak ezért sem szeret beszélni róla. Önéletrajzi könyvében ugyanakkor megírta, hogy elégedett a filmben nyújtott teljesítményével, de magával a filmmel egyáltalán nem: „Sajnos nem az lett, amit én akartam, hanem az, amit Christina akart.” (Mindazonáltal a film Christinának se tetszett.) Véleményével sokan egyetértenek – jómagam is –, vagyis hogy egy határozottabb rendezés és a többi szerepben egy sokkal erősebb színészgárda egészen más megvilágításba helyezte volna úgy a filmet, mint a főszereplő alakítását. 


Remények és csalódások
Az Anyu a sztár kolosszális szakmai bukását követően – mert az anyagi siker azért nem maradt el – Hollywood kapui bezárultak Faye előtt, aki Európába ment, hogy újra egyenesbe hozza a karrierjét. Sajnos ez nem sikerült neki maradéktalanul. Laurence Olivier-t és a Lear király egyik szerepét mondta le, hogy eljátszhassa Michael Winner kosztümös-erotikus kalandfilmje, A gonosz lady (1983) címszerepét, az unalomból és kalandvágyból útonállóvá lett nemesasszonyt. A figurának valós modellje volt, akiről 1945-ben már készült egy sikeres film. Winner remake-je azonban megbukott – hülye szóviccel élve: a direktor ezúttal nem winner (győztes) volt, hanem loser (vesztes) –, Faye-t pedig megint jelölték az Arany Málnára. A kudarc mindazonáltal nem viselte meg, sőt egyszer tréfából megjegyezte, hogy szívesen játszana a folytatásban is, mely a hősnő nem kevésbé elvetemült lányának kalandjairól szólna – persze azt a szerepet is ő domborítaná. Szuperbukásnak bizonyult a Supergirl (1984) című film is, amely lényegében a Superman női változata, sőt szó volt Christopher Reeve cameójáról is. Faye a hősnő gonosz ellenfelét, Selenát alakította. Lényegében vígjátéki figurát szeretett volna formálni belőle (talán egy női Jokert?), Jeannot Szwarc rendező azonban ragaszkodott ahhoz, hogy abszolút komolyan játsszon. Az eredmény: totális anyagi és szakmai bukta és ismét egy Arany Málna-jelölés Faye-nek (meg egyik partnerének, Peter O’Toole-nak). A Meghurcolt ártatlanság (más címén: Az ártatlanság bizonyítása, 1984) Agatha Christie egyik krimije alapján készült, de se Poirot, se Miss Marple nem szerepel benne. Dunaway csupán a fekete-fehér flashback-jelenetekben látható: ő játszotta ugyanis az áldozatot, akinek meggyilkolásáért annak idején nem az igazi tettest végezték ki, de újabb bűntények történnek, mire ez kiderül.


Lényegesen több szerencsét hoztak Faye számára a tévéfilmek. Az Ellis Island (1984) című minisorozatban nyújtott alakításáért átvehette a második Golden Globe-ját, a Kolumbusz (1985) című szériában Kasztíliai Izabellát személyesítette meg, a Vacsora tizenhármasban (1985) című tévékrimiben pedig kettős szerepet alakított. A kiindulópont ismét egy Agatha Christie-regény volt. Az adaptáció érdekessége, hogy a leghíresebb Poirot-k egyike, David Suchet még nem a belga detektívet játszotta (akit itt Peter Ustinov személyesített meg), hanem Japp felügyelőt. A Casanova (1987) című minisorozat a legendás nőcsábász kalandjainak szellemes feldolgozása. A címszerepben a régi barát, Richard Chamberlain, a hölgykoszorúban pedig olyan színésznők, mint Ornella Muti, Sylvia Kristel és Hanna Schygulla. Faye játszotta az örök fiatalságra és szépségre áhítozó – és emiatt könnyen átverhető – d’Urfe márkinőt. Az Élet egyébként utánozta a művészetet, mert Dunaway maga is a fiatalság és szépség megőrzésének megszállottjává vált, és évek óta a túlzásba vitt plasztikai műtétek egyik legriasztóbb példájaként emlegetik. Barbet Schroeder drámája, a Törzsvendég (más címén: Kocsmatöltelék, 1987) az alkoholista író, Charles Bukowski egyik regényén alapul. Faye-t annyira lázba hozta Wanda Wilcox szerepe, hogy ingyen is hajlandó volt eljátszani. Alakításáért meglepően jó kritikákat és egy újabb Golden Globe-jelölést kapott, ám karrierjét ez a film sem lendítette ki a holtpontról. Viszont összebarátkozott partnerével, a fenegyerek hírében álló Mickey Rourke-kal. Európai filmjei közül említést érdemel Carlo Vanzina kosztümös komédiája, A játszma (1988), amelyben tulajdonképpen egyfajta variációját nyújtotta a Milady alakjának, Andrew Birkin hangulatos Stefan Zweig-adaptációja, az Égő titok (1988), amelyben egy futó szerelmi kalandra vágyó anyát személyesített meg, Lina Wertmüller drámája, az Egy holdfényes éjszakán (1989), amelyben egy AIDS-beteg üzletasszonyt formált meg, és Volker Schlöndorff utópisztikus filmje, A szolgálólány meséje (1990). Ebben a futurisztikus drámában a Parancsnok (Robert Duvall) feleségét, a gyermekre vágyó Serena Joyt alakította, aki a társadalmi szokásoknak megfelelően a családjukba fogadott szolgálólánytól (Natasha Richardson) várja a gyermekáldást.


A kilencvenes évektől napjainkig
Faye nagy reményeket fűzött Emir Kusturica Arizonai álmodozók (1992) című szürrealisztikus tragikomédiájához, mert abban bízott, hogy ezzel végre újra beindul a karrierje. Az opuszt bemutatták az 1993-as berlini filmfesztiválon, ahol Ezüst Medve-díjat kapott, de kritikai fogadtatása igen vegyes volt, kiugró anyagi sikert pedig nem ért el. A kritikák többsége méltatta Dunaway alakítását, és kiemelte Kusturica ragyogó színészvezetését, különösen annak fényében, hogy meglehetősen eltérő játékstílusú művészeket (Dunaway, Johnny Depp, Jerry Lewis, Lili Taylor, Vincent Gallo, Michael J. Pollard) szerződtetett a fontosabb szerepekre. A direktor így nyilatkozott Dunawayről: „Faye az amerikai művészek azon generációjához tartozik, amelyik tökéletesen professzionista. Ez a szerep olyan erős jelenlétet tett szükségessé, melyet ő képes volt a filmvásznon megjeleníteni. Elaine szerepe nagyon testre szabott Faye számára: a korosodó, de még vonzó asszony, aki uralja az egész szituációt, s a felszínen minden játszmát megnyer. Ugyanakkor nagyon éretlen és irracionális, s valójában boldogtalan.” Johnny Depp összebarátkozott neves partnernőjével, aki szerinte „úrinő és kislány egy személyben”. Be is ajánlotta őt a Don Juan DeMarco (1995) című romantikus filmbe, a Marlon Brando játszotta pszichiáter feleségének szerepére. A címszerepet természetesen maga Depp alakította. Jeremy Leven rendező egy egészen más típusú színésznőt akart a feleség szerepére, de amikor Marlon Brando is kijelentette, hogy ragaszkodik Faye-hez, a direktor tudomásul vette sztárjai óhaját. A film szép sikert aratott, főleg a hölgynézők körében, és számos kritikus szerint Brando és Dunaway valóban jó párosítás volt.


A két Depp-film között Faye szerepet vállalt a Columbo egyik epizódjában, melyet Nehéz ügy (1993) címmel játszottak a magyar tévécsatornák. Régi barátja, a címszereplő Peter Falk felkérésére játszotta el a vonzó és gazdag középkorú szépasszony figuráját, aki fondorlatos módon meggyilkolja hűtlen szeretőjét, ám ennek legkevésbé a hűtlenség az igazi oka. Dunaway valósággal lubickolt a szerepben, amely egyfajta hommage is a Kínai negyedben nyújtott kiemelkedő alakításának. Játékáért immár kilencedik alkalommal jelölték Golden Globe-ra. Két évvel később viszont óriási szakmai csalódás érte. Hatalmas lelkesedéssel készült arra, hogy átvegye Glenn Close szerepét a Sunset Boulevard című Andrew Lloyd-Webber-musicalben, de a világhírű zeneszerző az utolsó pillanatban – Dunaway szerény énekesi képességeire hivatkozva – lefújta a projektet, és a darabot levették a műsorról. A díva hatmilliós kártérítési pert indított. Az ügy oly mély sebet ejtett rajta, hogy önéletrajzi könyvében is csak néhány hivatalos nyilatkozat idézésével tért ki rá. Harmadik Golden Globe-ját vehette át viszont a Kifutó a semmibe (1998) című drámáért, amelyben az Angelina Jolie által játszott szupermodell mentorát alakította. Elvállalta a pszichiáter szerepét A Thomas Crown-ügy 1999-es, John McTiernan rendezte remake-jében. Egykori szerepét René Russo alakította, aki nagy tisztelettel és rajongással nyilatkozott róla, ámbár a forgatási munkarend miatt személyesen nem találkoztak. Faye kései filmjei közül említést érdemel A bűn állomásai (2000) című dráma – a „szegény ember Keresztapája” –, A vonzás szabályai (2002) című Bret Easton Ellis-adaptáció és a The Calling (2002) című dráma, melyben Dunaway egy másik hollywoodi legendát, Mae Westet személyesítette meg. Pszichiátert játszott a Balladyna (2009) című lengyel filmben is. Kétszer próbálkozott a rendezéssel. A Tennessee Williams novellájából készült rövidfilmje, a Sárga madár (2001) zömmel elismerő kritikákat kapott. Filmen is meg akarta ismételni nagy sikerű színpadi alakítását a Master Class (Mesterkurzus) című darabban, amely a legendás operadíva, Maria Callas életének egy kései, rövid időszakára koncentrál, ám a forgatást anyagi okokból többször abba kellett hagyni, és amikor bejelentették a konkurens filmet Meryl Streep főszereplésével, Dunaway végleg lemondott a projektről. 2010-ben visszavonult a filmezéstől, és ha néha meg is jelent a nyilvánosság előtt, korához és számos plasztikai műtétjéhez képest észrevehetően rossz bőrben volt. Meg nem erősített pletykák szerint egészsége komolyan megrendült, mindazonáltal hat év után idén visszatért a filmvászonra, elsőként a The Bye Bye Man (2016) című horrorfilm egyik mellékszerepében.


Magánélet és köztisztelet
Erősen fogynak a karakterek, így csak röviden néhány mondat Faye magánéletéről. Szerelmei között olyan hírességeket találunk, mint például Lenny Bruce, Michael Caine, Steve McQueen vagy éppen Marlon Brando. 1966 és 1968 között Jerry Schatzberg, 1968 és 1970 között Marcello Mastroianni, 1970 és 1972 között Harris Yulin jegyese volt, de egyik kapcsolatból sem lett házasság. Pedig Mastroianni kedvéért még a karrierjét is hajlandó lett volna háttérbe szorítani, ám a nős Marcello se a válásról, se egy közös gyerekről nem akart hallani. 1974-ben Faye nagy médiafelhajtás kíséretében feleségül ment Peter Wolfhoz, a J. Geils Band zenészéhez. Öt évvel később csendben elváltak. Dunaway szerint házasságuk előtt már oly sok csodás élményt éltek át együtt, hogy mire kapcsolatukat törvényesítették, „lecsendesedtek”, és jöttek a házasélet szürke hétköznapjai. Második férjével, a brit Terry O’Neill sztárfotóssal való kapcsolata a Laura Mars szeme forgatásán kezdődött. Csak 1983-ban házasodtak össze, négy év múlva pedig elváltak. Faye szerint Terry szisztematikusan lerombolta az önbecsülését, emiatt válásuk után sokáig pszichiáterhez kellett járnia. Közös gyermekük, Liam 1980-ban született. 2003-ban O’Neill nyilvánosságra hozta, hogy a fiú nem a színésznő vér szerinti gyermeke, hanem örökbe fogadták. 2013-ban Dunaway kapta meg elsőként a Leopard Club-díjat, melyet azoknak a színészeknek adnak, akiknek munkássága „maradandó nyomot hagyott a kollektív emlékezetben”. Az idős művésznő volt a díszvendége a 2014-es Lumière filmfesztiválnak. Az ötezer fős közönség felállva ünnepelte az élő legendát, aki könnyeivel küszködve köszönte meg a közönség és barátai kitartó támogatását és szeretetét, ami nélkül nem lehetett volna az, akivé lett.