ÉJFÉLI LESZÁMOLÁS

Az Éjféli leszámolás (1983) egyike Charles Bronson legvitatottabb filmjeinek, melyet a néhai sztár a kis költségvetésű produkcióiról ismert Cannon Filmsszel kötött hosszú távú szerződése részeként forgatott. A rendezésre J. Lee Thompsont szerződtették, aki 1976-ban dolgozott először Bronsonnal: összesen kilenc filmet készítettek együtt. Az Éjféli leszámolás forgalmazási jogait a Cannon igazgatója, Menahem Golan az 1982-es cannes-i filmvásáron pusztán a film címe és a főszereplő hírneve alapján értékesítette, mert akkor még nemhogy az opusz nem készült el, de még a forgatókönyv sem állt rendelkezésre. A történet a nagyvárosi zsarufilmek és a sorozatgyilkosos horrorfilmek motívumait elegyíti – ezekre egyébként számos utalás is történik. Magát a cselekményt állítólag valós bűnügyek ihlették: Richard Speck és Ted Bundy gyilkosságai, illetve az ún. „temzei gyilkos” ügyében nyomozó detektív esete. Az Éjféli leszámolás külföldön nagyobb sikert aratott, mint az Egyesült Államokban. Mindazonáltal Golan később remek üzletet kötött, amikor a mindössze négy és félmilliós költségvetésű film amerikai televíziós jogait két és félmillió dollárért eladta. A tévéváltozatokat általában megvágták, illetve alternatív jelenetekre cserélték azokat a képsorokat, melyeken a tettes és áldozatai teljesen meztelenek voltak. A magyar mozik nem mutatták be a filmet, csupán szinkronizált VHS-en került forgalomba a VICO jóvoltából az 1990-es évek elején. Később a TV2 sugározta újraszinkronizált változatban. 

A történet

A fiatal Warren Stacy egy irodában dolgozik karbantartóként. Egy ízben tapintatlanul próbál közeledni egyik kolléganőjéhez, Bettyhez, aki felháborodva utasítja vissza. A szexuálisan frusztrált Stacy bosszút forral. Megtudja, hogy Betty a közeli erdő egyik félreeső részén fog találkozni a szeretőjével. Elhatározza, hogy végez velük, méghozzá meztelenül, hogy ruhájára ne kerüljenek árulkodó vérnyomok. Fondorlatos módon alibit szerez magának, és utánuk megy. A szeretkező pár férfitagjával azonnal végez annak furgonjában. Betty anyaszült meztelenül menekülni próbál, Warren azonban utoléri, és könyörtelenül megöli. Még áldozata temetésére is elmegy, ahol véletlenül meghallja, hogy a halott lány naplót vezetett, amelybe minden intim titkát megírta, beleértve azt is, hogy milyen férfiak próbálkoztak nála. Stacy a lelepleződéstől félve mindenáron meg akarja szerezni a naplót. Behatol Betty lakására, s miközben a napló után kutat, hazaérkezik a lány lakótársa. A férfi őt is megöli, de hiába: a napló már nincs a helyén. A dokumentum ugyanis időközben eljutott a rendőrséghez, ahol Leo Kessler és fiatal társa, Paul McAnn nyomoz az ügyben. Kessler személyesen is érintett, mivel Betty az ő lányának, Laurie-nak egyik legjobb barátnője volt. A napló alapján Stacy lesz a fő gyanúsított, de alibije van, mert moziban volt a gyilkosság időpontjában. Alibijét két lány is igazolja, akikkel ott ismerkedni próbált. Kesslert a Stacy lakásán tett látogatás megerősíti abban a gyanújában, hogy Warren a tettes. Mivel konkrét bizonyítéka nincs ellene, ravasz módon hamisít egyet. Stacy ügyvédje azonban nyomást gyakorol McAnnre, akiben gyanú ébred partnere iránt. Kessler végül beismeri, hogy hamisította a Stacy elleni bizonyítékot. Warrent szabadlábra helyezik, Kessler azonban nem száll le róla. Olyan helyzetbe akarja hajszolni a férfit, hogy Stacy árulkodó hibát kövessen el. Ám arra valószínűleg ő sem gondol, hogy a végsőkig hergelt fiatalember következő áldozatául Laurie-t szemeli ki, aki többedmagával bérel egy lakást…

Az eredeti gyilkosságok

A film cselekménye három, a nyugati kriminalisztikában közismert bűnügy motívumaira épül. Az amerikai Richard Speck (1941–1991) egy nyolcgyermekes család hetedik gyermeke volt, aki zavaros családi körülmények között nevelkedett. Tizenkét éves korában kezdett inni, tizenöt évesen már masszív alkoholistának számított, aki szinte mindennap totálkárosra itta magát. Egyáltalán nem meglepő, hogy hamarosan a törvénnyel is mind gyakrabban meggyűlt a baja, méghozzá egyre komolyabb ügyekben. Először még csak rendzavarásért, később már kisebb összegű lopásért, hamisításért és betörésért vonták felelősségre. 1965-ben szeletelőkéssel támadt egy nőre egy parkolóban, de az áldozat sikoltozására gyorsan kereket oldott. A rendőrök rövid időn belül elkapták, ám Specket ekkor már nem lehetett megállítani a lejtőn. Újabb támadásokat követett el, nemi erőszakot, majd gyilkosságot is. Ámokfutása 1966. július 13-án érte el a tetőpontját: este 11 óra tájban behatolt egy nővérszállóként funkcionáló házba, ahol egy késsel (egyes források szerint pisztolya is volt) fenyegetőzve az otthon tartózkodó nyolc nőt az egyik szobába terelte, és órákig fogva tartotta. Közben szurkálta, fojtogatta és megerőszakolta őket, végül mindegyikükkel végzett. Egy kilencedik nő is volt a lakásban, aki úgy élte túl a mészárlást, hogy elbújt egy ágy alá, és Speck nem vette észre őt.

Elfogása után Speck azt állította, hogy alkohol és kábítószer hatása alatt állt, és nem gyilkolni akart, csupán rabolni. Bűnösségéhez egyébként sem fért túl sok kétség, mivel ujjlenyomatait megtalálták a helyszínen. A támadás túlélője is azonosította őt. Egy orvos szakértőkből álló bizottság szerint Speck nem szenvedett elmezavarban a bűntény idején. A férfit 1968. november 22-én halálra ítélték. Az igazságszolgáltatás malmai azonban lassan őröltek, és a halálbüntetést végül életfogytig tartó börtönbüntetésre változtatták. A nyolc gyilkosságért Speck összesen 1200 év börtönt kapott. Éppen ezért nem látta értelmét annak, hogy mintafogolyként viselkedjen. „Ugyan, mit tehetnének még velem? 1200 évig kell itt lennem!” – mondogatta. Mindazonáltal utólag megbánást tanúsított, arra hivatkozott, hogy semmire sem emlékszik, sajnálja az áldozatokat, a családjukat és önmagát is, hogy idáig jutott. Az 1200 évből Speck végül csak huszonötöt húzott le: egy nappal ötvenedik születésnapja előtt szívrohamban halt meg a cellájában. Öt évvel a halála után, 1996-ban tisztázatlan körülmények között nyilvánosságra került egy kétórás videofelvétel, amely a börtönben készült még 1988-ban. A film döbbenetes képet festett arról, mi folyik a rácsok mögött: szex a rabok között, kábítószer-használat, illegális kereskedelem. Az egyik jelenet épp Specket mutatta, amint női ruhába öltözve orális örömökben részesít egy másik rabot. Valaki megkérdezte tőle, hogy tényleg megölte-e azokat az ápolónőket. Speck azt felelte, igen, és amikor az indokokról kérdezték, válasza így hangzott: „Csak. Az nem az ő éjszakájuk volt.”

Ted Bundy (1946–1989, igazi neve: Theodore Robert Cowell) a hetvenes évek közepén tartotta rettegésben hét amerikai állam (Washington, Utah, Florida, Colorado, Oregon, Idaho és Kalifornia) vonzó külsejű fiatal nőit, főleg a tizenéveseket. Áldozatait általában megerőszakolta (némelyiket a halál beállta után) és meggyilkolta. Elfogása után harminc gyilkosságot ismert be, de ennél valószínűleg jóval több lánnyal végzett. Egyes becslések szerint az áldozatok száma a százat is meghaladhatja, nem is beszélve azokról az esetekről, amikor a megtámadott lányok szerencsésen túlélték a Bundyval való találkozást. Jó megjelenésű, határozott és intelligens férfinak tartották, és ezek a tulajdonságai nagy szerepet játszottak abban, hogy áldozataiban bizalmat tudott ébreszteni. Nem volt azonban mindig ilyen: kamaszkorában félénk és gátlásos volt, emiatt iskolatársai rendszeresen gúnyolták. A fiatalemberben egyre nőtt a frusztráció, látszatra azonban úgy tűnt, minden rendben van vele: jól tanult, illemtudóan viselkedett, adott a külsejére. Idővel a környezete kezdte megkedvelni, barátnője is lett, aki ugyan szerette őt, de közös jövőt nem tervezett vele. Szakításukat Bundy sosem tudta kiheverni. Traumát jelentett számára, amikor 1969-ben kiderült, hogy akiket szüleinek hitt, azok valójában a nagyszülei, és akit a nővérének gondolt, az az édesanyja. (Mellesleg pontosan ugyanilyen családi háttere van Jack Nicholsonnak is!) A hetvenes évek elején azonban Bundy már magabiztosan tervezgette a jövőjét, és egy újabb barátnőt talált, Elizabeth Kendallt, akivel remekül kijött. Ennek ellenére – immár magabiztos férfiként – fölelevenítette a kapcsolatát első barátnőjével csupán azért, hogy utána olyan érzéketlenül szakítson vele, ahogyan a lány hagyta el őt korábban.

Az első beismert gyilkosságok 1974-ben történtek. Először egy huszonegy éves lány, Lynda Ann Healy tűnt el otthonából rejtélyes módon, majd pár hónap leforgása alatt újabb fiatal egyetemista lányoknak veszett nyomuk titokzatos körülmények között. Az eltűntek külsejében és az esetek részleteiben hasonlóságok mutatkoztak. A kihallgatott egyetemisták közül néhányan beszámoltak egy furcsa, begipszelt karú férfiról (egyes esetekben a lába volt gipszben), aki pakolt valamit az egyetem területén parkoló bogárhátú Volkswagen kocsijába, és az arra sétáló lányokat kérte meg, hogy segítsenek neki. (Ezt a módszert alkalmazta A bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa is!) Hamarosan egy washingtoni parkban a rendőrök rátaláltak néhány eltűnt lány maradványaira. Rövidesen újabb tetemek kerültek elő. Az ismeretlen gyilkos közben a szomszédos államokra is kiterjesztette működését. A rendőrség által közreadott fantomkép és leírás alapján Elizabeth Kendall arra gyanakodott, hogy a keresett gyilkos talán épp Ted Bundy lehet. Felvette a kapcsolatot a nyomozókkal, fényképeket is adott a barátjáról, de mivel a szemtanúk nem ismerték fel Bundyban a keresett férfit, a rendőrök más gyanúsítottakra koncentrálták a figyelmüket. Hamarosan újabb, a korábbiakhoz hasonló gyilkosságok történtek több amerikai államban. A helyszíneken minden esetben feltűnt egy bogárhátú Volkswagen. Közben folyamatosan előkerültek a régebben eltűntek maradványai is, de ezeket az eseteket sokáig egymástól függetlenül kezelték. 1975. augusztus 16-án este egy Salt Lake megyei autós járőr, Bob Hayward őrmester gyanúsnak talált egy bogárhátú Volkswagent, amely megpróbált elmenekülni az igazoltatás elől. Hayward üldözőbe vette a kocsit, s miután utolérte, őrizetbe vette a sofőrt, Ted Bundyt.

1976. február 23-án Bundyt csupán egyik szerencsésen megmenekült áldozata, Carol DaRonch elrablásáért állították bíróság elé. Kitartóan hangoztatta ártatlanságát, ennek ellenére elítélték. Nyolc hónappal később, 1976. október 22-én Caryn Campbell megerőszakolása és brutális meggyilkolása miatt indult eljárás ellene: a bűntényt előző év januárjában követte el. Úgy döntött, hogy saját magát fogja védeni. Emiatt kicsit nagyobb mozgási szabadságot kapott a börtönön belül. Ezt 1977 júniusában szökésre használta fel. Hamar elkapták, de hét hónappal később fondorlatos módon újra megszökött. Szökését csak tizenöt órával később észlelték, és ekkora előnnyel sikerült egészen Floridáig jutnia. 1978. január 14-én, vasárnap késő este behatolt egy lánykollégiumba, amely egy buli miatt szinte teljesen kiürült. Az egyik lakásban megtámadott több alvó lányt. Kettőt súlyosan megsebesített, kettőt brutálisan meggyilkolt. Az egyiket – Lisa Levyt – kalapáccsal többször fejbe verte, megerőszakolta és megfojtotta, közben a lány egész testét harapdálta. Az egyik mellét szinte teljesen leharapta, és végül megbecstelenítette áldozatát egy hajlakkos flakonnal is. Egy hazaérkező lány látta a távozó tettest, aki szerencsére nem vette észre őt. Bundy ugyanazon az éjjelen még egy lányt megtámadott egy közeli apartmanban, február 9-én pedig egy tizenkét éves kislányt gyilkolt meg. Majdnem ugyanolyan körülmények között fogták el újra, mint először: megint egy bogárhátú Volkswagent lopott, a jármű viszont gyanús lett egy rendőrnek. Bundyt számos tárgyalás és fellebbezés után 1989. január 24-én villamosszékben kivégezték.

A harmadik ügy harminc évvel az Éjféli leszámolás premierje előtt történt. 1953. május 31-én, vasárnap délelőtt a tizenhat éves Barbara Songhurst és a tizennyolc esztendős Christine Reed a Temze melletti vontatóúton, a Teddington Lock-i duzzasztóműtől nem messze, hazafelé kerékpároztak, de soha nem érkeztek meg. Tizenegy órakor még látták őket, aztán már csak a holttesteik kerültek elő a folyóból: Barbaráé már másnap, Christine-é csak június 6-án. A halottkémi vizsgálatok megállapították, hogy a halál beállta előtt mindkét lányt megverték és megerőszakolták. Két héttel később a rendőrség letartóztatta a huszonkét éves Alfred Charles Whiteway-t a bűncselekmény elkövetésének alapos gyanújával. A nős Whiteway a szüleivel élt Teddingtonban, miután feleségével megromlott a kapcsolata. Eleinte mindent tagadott. A kocsijában találtak egy fejszét, melyet azonban az egyik rendőr elvitt, hogy odahaza favágáshoz használja. Később mégis megvizsgálták a szerszámot, és vérnyomokat találtak rajta, akárcsak Whiteway cipőjén. A gyanúsított ekkor beismerő vallomást tett. Még 1953-ban elkezdődött a bírósági per. Whiteway ügyvédjének egyik segédje szerint a gyanúsított vallomásában óriási lyukak tátongtak, a rendőrség pedig hazudott, és a nyomozást vezető detektív hamisította a perdöntő bizonyítékot. A kételyek ellenére Whiteway-t halálra ítélték, és 1953. december 22-én felakasztották. A fejsze mindmáig megtekinthető a Scotland Yard bűnügyi múzeumában. 

Az előzmények

A népszerű filmsztár, Charles Bronson és J. Lee Thompson rendező 1976-ban kezdett együtt dolgozni. Első közös munkájukat, a Tízezer dolláros megbízás című kalandfilmet a közönség és a kritikusok is kedvezően fogadták, így 1989-ig bezárólag még nyolc filmet készítettek. Ebben a sorban az Éjféli leszámolás a negyedik helyet foglalja el. Bronson a nyolcvanas évek elején szerződést kötött a Cannon Filmsszel, ahol a Bosszúvágy 2 (1982) című akciófilmmel nagy kereskedelmi sikert ért el annak ellenére, hogy az opuszt a(z amerikai) kritikusok kíméletlenül levágták. A bevételek láttán a cég elnöke, Menahem Golan már alig várta, hogy bejelenthesse a sztár következő filmjét. Ez eredetileg R. Lance Hill bestsellere, az 1978-ban megjelent The Evil That Men Do adaptációja lett volna. A könyv megfilmesítési jogát Pancho Kohner producer és Charles Bronson szerezte meg, ennek 200 ezer dolláros költségét azonban Golan nem tudta (valószínűbb, hogy nem akarta) kifizetni. Az élelmes üzletember azt javasolta Kohnernek, hogy tartson vele a cannes-i filmfesztiválra, hogy ott inkább egy másik, szintén még el sem készült filmet népszerűsítsenek, és így szerezzenek pénzt a forgatásra. Közösen kitalálták a 10 to Midnight (Tíztől éjfélig) címet, és azzal kecsegtették a potenciális befektetőket, hogy a pénzükért egy fordulatos akciófilmet kapnak majd, melynek a „veszély” és a „bosszú” a kulcsfogalmai. A taktika bevált, a jogokat sikerült több országba előzetesen értékesíteni, de jött a neheze: a címhez ki kellett találni egy történetet is. No, ezzel viszont senkinek se volt kedve vesződni, inkább mazsolázgattak a kallódó forgatókönyvek között. Kohner egyik barátja, Lance Hool javasolta William Roberts szkriptjét, a Bloody Sunday-t (Véres vasárnap). Ezt átkeresztelték a Golan és Kohner által kitalált címre, kicsit pofozgattak a sztorin, és már foroghatott is a kamera. Szerintem fölösleges bárkinek is azzal fáradoznia, hogy logikus magyarázatot találjon a 10 to Midnight címre, mert az égadta világon semmi köze a cselekményhez. Egyszerűen megtetszett a producereknek, akik talán arra gondoltak, hogy Bronsonnak már volt egy olyan sikeres filmje, hogy Déltől háromig (From Noon Till Three, 1976), szóval hátha bejön egy hasonló cím. És bejött! (A The Evil That Men Do 1984-ben valósult meg, magyar címe: Az erőszak pokla.)

A meztelen gyilkos

Warren Stacy személyében az alkotók tudatosan teremtettek egy olyan gonosztevőt, akiben semmi rokonszenves sincs, az első perctől kezdve ellenszenves, és a néző alig várja a lelepleződését, még inkább a halálát. (A figura keresztnevét állítólag a nőfaló hírében álló hollywoodi sztártól, Warren Beattytől kölcsönözték.) Stacy gyilkosságainak motivációja a szexuális frusztráció. Bizonyos értelemben Norman Batesszel, a Psycho (1960, Alfred Hitchcock) sorozatgyilkosával rokonítható, aki szintén szexuális indíttatásból öl fiatal nőket. Jómagam viszont első ránézésre egyikőjüket se mondanám se ellenszenvesnek, se veszedelmesnek: inkább zavarodottság, bizonytalanság, valamiféle erőltetett és törékeny önuralom érződik rajtuk. Míg Hitchcock elsősorban lélektani oldalról és nagyszerű formanyelvi ötletekkel közelített Bates esetéhez, addig Thompson a nyolcvanas évek videodivatjának megfelelően a primer hatásokra törekedett: a véres erőszakot és a meztelenséget kombinálta. Stacy például anyaszült meztelenül követi el a gyilkosságait (néhány áldozata szintén meztelen), ami dramaturgiailag indokolható, hiszen így próbálja elkerülni, hogy öltözéke vérrel szennyeződjön, és bizonyítékul szolgáljon ellene. Ma már ezzel a módszerrel egyébként semmire se menne, mert a bemutatót követő évben, 1984-ben az Egyesült Államokban bevezették a DNS-mintákon alapuló azonosítást. Az Éjféli leszámolás erősen emlékeztet Bronson másik híres és vitatott filmjére, a Bosszúvágyra (1974, Michael Winner) hiszen mindkettőben kulcsmotívum az önbíráskodás.

A Bosszúvágy főszereplője, Paul Kersey azonban csak egy magánember, akinek nagyon is személyes indítékai vannak az önbíráskodásra, az Éjféli leszámolás hőse, Leo Kessler viszont egy detektív, akitől elvárnánk a törvény ismeretét és főleg betartását. Winner filmjének erkölcsi alapjai is vitathatók, elvégre Kersey végső soron nem azokon áll bosszút, akik a családjára támadtak. Néha egyenesen úgy tűnik, mintha a jogosnak látszó önbíráskodás álcája mögött valójában rákapott volna az erőszak ízére, és a legjobb úton halad afelé, hogy olyanná váljon, mint amilyenekkel szemben fellépett. (Kathryn Bigelow 1990-es akciófilmje, a Kék acél bátrabban foglal állást ebben a témában, amikor bemutatja, hogy a békés átlagemberben is ott szunnyad az erőszakra való hajlam, és az önjelölt igazságosztók egyik pillanatról a másikra kerülhetnek át a veszélyes bűnözők platformjára. A törvény betartása ugyanis minden állampolgár kötelessége, betartatása azonban nem az egyén feladata, akkor sem, ha önként vállalná azt.) Leo Kesslernek nincsen olyan zsigerien személyes indoka az önbíráskodásra, mint Kersey-nek. Ő csupán szakmai rutinjának köszönhetően „megérzi”, hogy Stacy a tettes. Bizonyítéka viszont nincs, ezért a törvényességet mindinkább félretéve próbál szerezni. Vérmintát hamisít, elköveti a zaklatás vétségét, amivel egyébként szerintem ő maga hajszolja bele Stacyt a nővérszállón elkövetett mészárlásba. Warren a lebukás pillanatában – ügyvédje korábbi tanácsát követve – Kessler arcába vágja, hogy tudathasadást fog szimulálni, vagyis nem fog börtönbe kerülni. Az elmegyógyintézetből viszont idővel kiengedik, és vissza fog térni, hogy bosszút álljon. Kessler ekkor hidegvérrel fejbe lövi. (Mellesleg négyféle befejezés közül választották ki ezt.) Volt egy olyan elképzelés is, hogy a végső leszámolás részeként Kessler és Stacy birokra kelnek egymással, Charles Bronson azonban határozottan megtagadta, hogy egy meztelen férfival forgasson egy ilyen jelenetet.

A nézők könnyedén túlteszik magukat a jog és a törvény ilyetén lábbal tiprásán, hiszen már a film reklámszlogenje is kifejezetten erre a hozzáállásra buzdítja őket: „Forget what's legal ... do what's right!” (Felejtsd el, mi a törvényes… tedd azt, ami a helyes!) Mindezt látszólag legitimizálja, hogy tudjuk, valóban Stacy a tettes, tehát tényleg az igazi bűnös bűnhődik. Csak arról feledkezünk el, hogy Kessler ezt nem tudta biztosan, csupán sejtette, a döntő bizonyítékot szolgáltató többszörös gyilkosságban viszont tulajdonképpen felbujtóként tekinthetünk rá. Módszerei tehát akkor is vitathatók, ha a 80-as évek elején – Hollywood jóvoltából – a „jog és igazság” érdekében törvényszegőkké váló rendőrök már kultfigurákká váltak, akikkel a közönség könnyen és szívesen azonosul. (Megérne egy misét annak elemzése, hogy vajon „a jog, a törvényesség és az igazság” hazájában miért oly népszerűek a törvényen kívüliekről szóló filmek. Netán mégsem olyan stabil és megbízható az amerikai demokrácia intézményrendszere és az amerikai igazságszolgáltatás?) A közelmúlt amerikai bűnügyi krónikáiban viszont szinte mindennaposak voltak azok a hírek, melyek rendőri túlkapásokról szóltak, amikor a törvény őrei úgy lőttek agyon embereket, hogy csupán feltételezték róluk, hogy bűnözők, de tévedtek. Ezek az esetek ráadásul faji színezetet kaptak amiatt, hogy a rendőrök fehérek, az áldozatok pedig (többnyire) színes bőrűek voltak. Ne szépítsük a dolgot: a kései Bronson-filmek és általában a 80-as évek (nálunk inkább videóról ismert) akciófilmjei nem a szép lelkű entellektüeleknek és az emberi jogi aktivistáknak, hanem az egyszerű gondolkodású embereknek, a „tömeg”-nek készültek. Azoknak, akiknek (amúgy szerintem nem teljesen alaptalan) meggyőződésük, hogy a liberális társadalmakban túl sok mindent szabad, és a bűnözők emberi jogai hovatovább sokkal fontosabbak, mint az áldozatoké. A jogos bírálatok ellenére is érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy amikor Magyarországon is mind gyakrabban alakul ki olyan közhangulat, hogy az okkal indulatos vagy csak mesterségesen feltüzelt emberek már-már előbb lincselnének, és csak utána foglalkoznának azzal, hogy kit és miért, akkor mennyire ingoványos talajon jár egy olyan film, amely az önbíráskodást piedesztálra emeli, és a törvényes igazságszolgáltatásnak nem csupán a hatékonyságát, de már-már a létjogosultságát is megkérdőjelezi.

A színészek

Charles Bronson már elmúlt hatvanéves, amikor a film elkészítése szóba került. Hogy eljátszhassa az ennél azért fiatalabb Leo Kesslert, a színész önként feküdt egy plasztikai sebész kése alá. A Volt egyszer egy vadnyugat (1968) emlékezetes sikerét követően Bronson bekerült a magányos (és törvényen kívüli) bosszúálló szerepskatulyájába: számos híres filmje variáció erre a figurára, mint például a Chato földje (1972), a Bosszúvágy (1974) vagy a Mr. Majestyk (1974). A Paul McAnnt alakító Andrew Stevens édesanyja a hatvanas-hetvenes évek népszerű hollywoodi szépsége, Stella Stevens, akire a magyar közönség leginkább A Poszeidon katasztrófa (1972) című alkotásból emlékezhet. Mindazonáltal Andrew állítólag nem az édesanyja révén került a filmvilágba, hanem egy hollywoodi ügynök figyelt fel a frissen érettségizett fiatalemberre. Kevésbé köztudott, hogy Stevens pályázott Luke Skywalker szerepére a Csillagok háborújában (1977), de alulmaradt Mark Hamill-lal szemben. Bronsonnal egyébként már korábban is játszott a Vadászat életre-halálra (1981) című akciófilmben. Első felesége Charlie egyik klasszikus angyala, Kate Jackson volt. A Warren Stacyt megszemélyesítő Gene Davis (Eugene Davis) annyira beleélte magát a szerepébe, hogy a nagy gyilkossági jelenetben állítólag akaratlanul is kificamította egyik partnernője karját. Davis egyébként egy másik hírhedt sorozatgyilkosos film, a homoszexuálisok világában játszódó Portyán (1980) egyik epizódszerepében debütált a filmvásznon: egy transzvesztita hímringyót alakított. Noha az Éjféli leszámolás valamelyest felhívta rá a figyelmet, mégsem sikerült az élvonalba kerülnie, és csak kisebb szerepeket kapott. 1988-ban újra Bronsonnal filmezett (A bosszú angyala), és kétszer forgatott Jean-Claude van Damme-mal is (Fekete sas, 1988; Tökéletes katona, 1992). Fivére, Brad Davis viszont az Éjféli expressz (1978) és a Querelle (1982) főszereplőjeként a világhírnévig jutott. Brad 1991-ben meghalt: halálának hivatalos oka az AIDS, ám valójában családja és barátai segítségével szándékosan túladagolta magát kábítószerrel, hogy betegsége végső stádiumát ne kelljen végigszenvednie.

Lisa Eilbacher Szaúd-Arábiában született, édesapja egy olajtársaság vezetője volt. A család a kislány hétéves korában költözött az Egyesült Államokba, a gazdagok és sztárok által lakott Beverly Hillsbe. Lisa gyerekszínészként kezdte a pályát, de ha hinni lehet biográfusainak, nem a gazdag papa nyomta be a filmvilágba, hanem egy tehetségkutató ügynök figyelt fel rá, amikor a kis Lisa a bébiszitterrel sétálgatott az utcán. Karrierje első másfél évtizedében főleg a televízió foglalkoztatta. Érdekes véletlen, hogy Andrew Stevenshez hasonlóan ő is jelentkezett a Csillagok háborúja castingjára, Leia hercegnő szerepére, de mint tudjuk, Carrie Fisher lett a befutó. Játszott a nyolcvanas évek olyan sikeres filmjeiben is, mint a Garni-zóna (1982) és a Beverly Hills-i zsaru (1984). A magánéletben szenvedélyes testépítő. A 2015-ben elhunyt Geoffrey Lewis számos amerikai filmben feltűnt, főleg rosszfiúk szerepében. Többször dolgozott Robert Redforddal és Clint Eastwooddal. Tíz gyermekének egyike a világhírű színésznő és énekesnő, Juliette Lewis. Wilford Brimley egykoron a különc milliárdos, Howard Hughes testőre volt. A hatvanas években lovas kaszkadőrként kapta első filmes megbízásait. A hetvenes években a The Waltons című közkedvelt tévésorozatban nyújtott alakítása tette ismertté a nevét. Filmvásznon A Kína-szindróma (1979) című filmmel mutatkozott be. Ugyanabban az évben diabetesszel diagnosztizálták, és attól kezdve aktívan kampányol annak érdekében, hogy felhívja az emberek figyelmét erre a betegségre és kezelési módjaira. Az Éjféli leszámolásban kisebb szerepet játszik Ola Ray, egykori playmate, aki Michael Jackson barátnőjét játszotta a Thriller című sláger legendássá vált videoklipjében, és John Travolta felesége, Kelly Preston, aki ekkor még eredeti családnevét (Palzis) használta.

Utalások és hommage-ok

Az Éjféli leszámolás meglepően sok direkt és rejtett filmes utalást tartalmaz: külön elemzés tárgya lehetne, hogy ezek közül melyik tudatos szándék eredménye, és melyik csupán véletlen egybeesés. Stacy az első gyilkosság alkalmával azzal kreál alibit magának, hogy elmegy megnézni a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969) című westernt, s a moziban szándékosan kikezd két fiatal lánnyal, hogy azok később emlékezzenek majd rá, hogy ott látták. McAnn detektív megpróbálja csőbe húzni Warrent a főszereplők nevével, de Stacy tudja, hogy nem McQueen és Newman, hanem Newman és Redford játszottak a filmben. (Kekeckedésként megjegyzem, hogy a szereposztás ismeretéhez szerintem nem muszáj látni a filmet.) Stacy lakásának egyik falán Bruce Lee híres filmje, A Sárkány közbelép (1973) plakátja látható, míg a lányok lakásán A Penzance kalózai (1939) plakátját pillanthatjuk meg. Egy videotékás jelenetben több, akkoriban aktuális sikerfilm plakátját vagy kazettáját mutatja a kamera: köztük van Bronson előző filmje, a Bosszúvágy 2 (1982) is. (Itt érdemes megjegyezni, hogy számos későbbi filmnek van olyan jelenete, melyben az Éjféli leszámolás videokazettája vagy plakátja látható!) Egy pornómozi reklámjain olyan híres felnőtt filmek címét olvashatjuk, mint az El niño y la estrella (1976), a The Ecstasy Girls (1979), a Blonds Have More Fun (1979) vagy a Sensual Encounters of Every Kind (1978).

A kevésbé direkt utalások közül említhető A gonosz érintése (1958), amelyben a rendőrtiszt szintén bizonyítékot kreál a vélt bűnös ellen, és a Psycho (1960), amelyben szintén látunk késsel elkövetett gyilkosságot a zuhany alatt. (Hitchcockkal ellentétben Thompson mutatja a kés behatolását a testbe.) A Kamerales (1960) és az Aroused (1966) kukkoló gyilkosai is fiatal és szép lányokra vadásznak, akárcsak Stacy. A Fekete karácsony (1974) című klasszikussá vált horrorisztikus thrillernek szintén van olyan motívuma, hogy a gyilkos obszcén telefonhívással zaklatja áldozatát, mielőtt felkeresné. Az erdei gyilkosság képsora erősen emlékeztet a Péntek 13. (1980) első részében Annie halálára: mindkét áldozat kétségbeesetten futva próbál elmenekülni a fák között, mindkét film mutatja az üldöző gyilkos lábait, és mindkét lányt úgy ölik meg késsel, hogy közben fejüket egy fatörzshöz szorítják. A Péntek 13. második részében (1981) is van olyan képsor, hogy a veszélybe került hősnő az ágy alá rejtőzik a tettes elől, ahogyan Laurie is teszi az Éjféli leszámolásban. A Ragyogás (1980) fürdőszobaajtó-jelenetét idézi, amikor Stacy megpróbálja rátörni az ajtót Laurie-ra: Kubrick alkotásában Jack egy fejszét használ, Stacy a lábát, de mindketten beszélnek áldozatukhoz az ajtón keresztül.

Bakik

Minden erkölcsi fenntartásom ellenére sem állítom, hogy az Éjféli leszámolás nézhetetlenül rossz lenne, főleg ha összevetjük a többi Bronson-filmmel, amely a Cannon cégnél készült. Mint említettem, erkölcsi szempontból a Bosszúvágy is kifogásolható, ami viszont a maga nemében egyáltalán nem rossz film. Hogy az Éjféli leszámolás nem állítható vele egy sorba, az jelentős részben a feltűnő bakiknak köszönhető, melyek többsége kis odafigyeléssel kiküszöbölhető lett volna. (Ezek némelyikét az új évezredben a Blu-Ray-kiadáson javították.) Íme, néhány ezek közül!

* A film elején, amikor Kessler és McAnn bent ülnek a kocsijukban, egy fehér Dodge furgon van mögöttük, amely megelőzi őket, ám a következő snittben megint mögöttük jelenik meg.

* Amikor a cselekmény szerint Warren meztelenül üldözi Bettyt az erdőben, egyes félközeliken néhány pillanatra látszik, hogy valójában nadrágot visel. Ez különösen a 4:3 képarányú VHS-verziókon és a tévéváltozatokban figyelhető meg.

* A hamis bizonyíték miatt Kessler a valóságban nemcsak az állását veszítette volna el, hanem letartóztatták volna, és vádat emeltek volna ellene.

* Az utolsó gyilkossági jelenetben a Warren meztelen testén látható vérnyomok snittenként fel- és eltűnnek. Amikor az ágy alá rejtőzött Laurie-t keresi, a lábát mutató félközeliken jól láthatók a talpáig lefutó vércsíkok, mégsem hagy maga után sem vércseppeket, sem véres lábnyomokat. Nem sokkal később viszont a fürdőszobaajtót kezdi rugdosni, és a talpa ekkor már véres nyomokat hagy az ajtón.

* Kessler a végkifejletben késve érkezik lánya lakására, és már csak a holttesteket találja ott. Teljesen tisztázatlan, hogy honnan tudta biztosan, merre kell indulnia Stacy és Laurie után, ennek ellenére valahogy mégis megelőzi őket (pedig jelentős előnyük volt!), és a sötét utcán kétségbeesetten menekülő Laurie egyenesen apja védelmező karjaiba fut.

* Warren még mindig meztelen, amikor az éjszakai utcai hajsza végén Kessler letartóztatja. Mire azonban megérkeznek a rendőrautók, már egy fekete alsónadrágot visel. Miután Kessler lelőtte, a kamera távolodva mutatja a helyszínt, és Stacy holtteste alsónadrág nélkül, meztelenül látható az aszfalton elterülve.

* Közvetlenül a fejlövés előtt Warren haja a futástól még ziláltan a homlokába lóg. A golyó becsapódásakor azonban a homloka már tisztán látható, a haját időközben elfésülték.

* A film végén McAnn egy bézs színű autóból száll ki. Miután Kessler lelövi Stacyt, a kamera távolodva mutatja a helyszínen összegyűlt fekete és fehér rendőrautókat, McAnn bézs színű kocsija viszont sehol sincs.

Éjféli leszámolás (10 to Midnight, 1983) – amerikai thriller. Forgatókönyv: William Roberts. Operatőr: Adam Greenberg. Zene: Robert O. Ragland. Díszlet: Cecilia Rodarte. Jelmez: Poppy Cannon, Robert Dale és Del Adey-Jones. Vágó: Peter Lee Thompson. Rendezte: J. Lee Thompson. Főszereplők: Charles Bronson (Leo Kessler), Lisa Eilbacher (Laurie Kessler), Andrew Stevens (Paul McAnn), Gene Davis (Warren Stacy), Geoffrey Lewis (Dave Dante), Wilford Brimley (Malone kapitány), Robert Lyons (Nathan Zager), Bert Williams (Mr. Johnson), Iva Lane (Bunny), Ola Ray (Ola), Kelly Palzis (Doreen).

RILLINGTON PLACE 10.

Richard Fleischer 1971-ben bemutatott filmje, a Rillington Place 10. az ötvenes évek egyik leghírhedtebb gyilkosságsorozatán, az úgynevezett Evans–Christie-ügyön alapul, amelyet a brit igazságszolgáltatás egyik legnagyobb tévedéseként jegyeznek a kriminalisztika történetében. Az angol társadalom még a hatvanas években is oly ambivalensen viszonyult az esethez, hogy évekig tartott, mire a stáb megszerezte a szükséges engedélyeket, és munkához láthatott az eredeti helyszíneken. A hitelesség érdekében a párbeszédek egy részét az ügy hivatalos dokumentumaiból vették át, sőt szakértőnek kérték fel azt a hóhért is, aki annak idején Evanst és Christie-t felakasztotta. A filmbeli események 1944 és 1953 között játszódnak. A kritikusok különösen a két főszereplő, Richard Attenborough és John Hurt játékát, valamint a hiteles atmoszférát dicsérték, többen azonban kifogásolták, hogy a rendező csupán rekonstruálta az ügyet, de nem tárta fel kellőképpen azt a lélektani hátteret, amely ezekhez a szörnyűségekhez vezetett. Az új évezredben a Rillington Place 10. megítélése egyértelműen kedvező irányba változott, és számos szakember a kora 70-es évek újrafelfedezésre érdemes, alulértékelt gyöngyszemének tartja. (Mivel a film nagyjából hűséges a tényekhez, ezért alant eltekintek a cselekményleírástól, és magát az igazi bűnügyet ismertetem.)

Az eredeti bűnügy

Az 1924. november 20-án született Timothy Evanst a Sors egyáltalán nem hordozta a tenyerén. Nehéz gyermekkora volt: apját egyáltalán nem ismerte, egy szerencsétlen baleset miatt tartós kórházi ápolásra szorult, és írni-olvasni se tanult meg. Külső megjelenése sem adott neki túl sok önbizalmat, hiszen alacsony termetű volt, jóképűnek nem igazán mondható. A párválasztásban mégis mellészegődött a szerencse: 1947-ben feleségül vett egy kifejezetten csinos telefonos kisasszonyt, Beryl Susanna Thorley-t, akit egy barátja mutatott be neki. A fiatal pár Evans anyjánál, Mrs. Probert-nél élt. Amikor Beryl a következő évben teherbe esett, a fiatalok elhatározták, hogy saját lakásba költöznek. Igen szerény anyagi lehetőségeik miatt be kellett érniük a minden komfortot nélkülöző Rillington Place 10. második emeleti lakásával, amelyhez még WC sem tartozott: a ház minden lakója az udvaron található árnyékszékre járt dolgát elvégezni. Az első emeleti lakó, egy betegeskedő idős férfi – Mr. Kitchenernek hívták – a tragikus események idején kórházban volt, így lakása üresen állt. A földszinti lakásban egy visszahúzódó életet élő házaspár, John Reginald Christie és felesége, Ethel lakott. Evansék kislánya, Geraldine születése az apát különösen boldoggá tette, imádta a gyermeket. Egy évvel később azonban Beryl újra teherbe esett. A házaspár tisztában volt azzal, hogy anyagi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy még egy gyereket vállaljanak. Timothy és Beryl között mindennapossá váltak az esetenként tettlegességig fajuló, hangos veszekedések, melyek miatt a szomszédos házak lakói is panaszkodni kezdtek. Az asszony fokozta a feszültséget azzal, hogy magához vette barátnőjét, aki miatt Evansnek a konyhában kellett aludnia. Az új lakó csak Evans anyjának közbelépésére hagyta el a lakást.

1949 novemberének közepén Evans eladta lakásuk szegényes bútorzatát, és a nagynénjéhez utazott vidékre. Szomszédjainak azt mondta, felesége a gyerekkel együtt az apósához ment Brightonba. Ugyanezt a történetet adta elő vidéki nagynénjének is. A Londonban maradt Mrs. Probert azonban gyanúsnak találta fia különös viselkedését. Táviratot küldött Beryl apjának, aki válaszában megüzente, hogy lánya és unokája nemcsak hogy nincsenek nála, de november 5-e óta semmit sem tud róluk. Mrs. Probert ekkor a vidéki nagynéninek is írt, és levelében szemrehányóan emlékezett meg fia örökös hazudozásairól, felelőtlen életviteléről. A nagynéni felolvasta a levelet unokaöccsének, aki még aznap elment a helyi rendőrségre, és feljelentette magát felesége megöléséért. Azt vallotta, hogy Beryl öngyilkossággal fenyegetőzött, ha a férje nem tesz valamit a nem kívánt gyermek megszületése ellen. Timothy egy kocsmában megismerkedett egy ismeretlen férfival, és italozás közben kiöntötte neki a szívét. Az idegen ekkor egy üvegben valamilyen magzatelhajtó szert adott neki, és elmondta az adagolást is. Evans otthon átadta az üveget a feleségének, elismételte az adagolásról hallottakat, és lefeküdt. Másnap reggel – immár józan állapotban – megpróbálta lebeszélni Berylt arról, hogy bevegye a szert. Amikor este hazatért a munkából, holtan találta a nejét, aki valószínűleg mégis megitta az üveg tartalmát. Evans ekkor ellátta síró kislányát, felesége holttestét pedig az éjszaka közepén bedobta a ház előtti csatornába.

A kihallgatást vezető nyomozó kételkedve fogadta ezt a vallomást, de Evans makacsul kitartott mellette. Rövidesen kiderült, hogy hazudik. A londoni rendőrség kivonult a Rillington Place 10.-hez, de egyrészt a súlyos csatornafedél eltávolításához három emberük ereje kellett, másrészt a csatornában nyoma sem volt semmilyen holttestnek. Evans ennek ellenére ragaszkodott az általa elmondottakhoz. Miután továbbra sem hittek neki, november 30-án újabb vallomással állt elő. Kijelentette, hogy először csupán azért hazudott, hogy fedezze szomszédját, John Christie-t. Új története szerint Christie – orvosi tapasztalataira hivatkozva – felajánlotta, hogy segít nekik a magzatelhajtásban. Evans el akarta utasítani az ajánlatot, Beryl azonban közölte vele, hogy ő megbízik a szomszédjukban. November 7-én került sor a beavatkozásra. Aznap este Christie a lépcsőházban fogadta a munkából hazatérő Evanst. Elmondta, hogy komplikációk léptek fel, és Beryl meghalt. A férj holtan találta nejét a hálószoba ágyán. Az ágytakarón és a szekrényen vérfoltok voltak. Christie megoldásként azt javasolta, hogy rejtsék el a holttestet Mr. Kitchener lakásában, éjszaka ő majd beledobja a ház előtti csatornába. Evans menjen vidékre, és a rokonainak mondja azt, hogy felesége a gyerekkel elutazott az apjához. A kislányra se legyen gondja: egy gyermektelen fiatal pár magához veszi Geraldine-t, amíg elrendeződnek ezek a dolgok. Az új vallomást követő második házkutatás sem járt eredménnyel, így a rendőrség már-már kezdte azt hinni, hogy Mrs. Evans valójában boldogan éli napjait a csecsemőjével egy még ismeretlen helyen. December 2-án azonban a nyomozók újabb házkutatást tartottak, amely ezúttal kiterjedt a kertből nyíló, használaton kívüli, lezárt mosókonyhára is. A sötét helyiségben kellemetlen szagok terjengtek. A fal egy részét fahasábok takarták el. A rendőrök elhordták a fát, és mögötte egy üregben egy nagyméretű csomagot találtak. Kivitték az udvarra, és Mrs. Christie jelenlétében kibontották. A csomagból Mrs. Evans holtteste került elő. Rövidesen ugyanabból az üregből kihoztak egy jóval kisebb csomagot is, benne Geraldine hullájával. A gyereket egy nyakkendővel megfojtották.

Annak ellenére, hogy a szomszédok azt vallották, többször látták Christie-t, amint fertőtlenítőszert fecskendez szét a házban és a kertben, a férfi nem került gyanúba. Miért is került volna, hiszen a holttestek felfedezésétől teljesen összezavarodott Evans bevallotta, hogy ő ölte meg a feleségét és a kislányát?! A boncolás megállapította, hogy Beryl szintén fojtogatás áldozatául esett, de arcán ütésnyomokat is találtak. Talán utolsó erejével segítségért akart kiabálni, és gyilkosa egy ökölcsapással elnémította. Terhességmegszakításra utaló jeleket nem találtak rajta. Evans tárgyalása 1950. január 11-én kezdődött. Az akkori angol törvények értelmében egyszerre csak egy bűncselekményért lehetett valakit perbe fogni, ezért az ügyész a gyerek megölése ügyében kért ítéletet. Beryl esete ugyanis bonyolultabbnak tűnt, a korábbi durva veszekedések miatt a hirtelen felindulás vagy akár az önvédelem lehetőségét is fontolóra kellett volna venni. A koronatanú Christie volt, aki udvarias és tisztelettudó viselkedésével, példás rendőri és katonai múltjának megemlítésével jó benyomást tett a bíróságra és a közönségre, noha a vádlott ügyvédje meggyanúsította a gyilkosságokban való közreműködéssel. Mrs. Christie, a következő tanú mindenben megerősítette férje szavait. Evanst is meghallgatták, aki ügyvédjéhez hasonlóan Christie-t vádolta, de nem tudott értelmes indítékot mondani arra, hogy szomszédja miért ölte volna meg Berylt és főleg Geraldine-t. Két nappal az első tárgyalás után, 1950. január 13-án az esküdtszék bűnösnek találta Evanst tizennégy hónapos kislánya megölésében, és kötél általi halálra ítélte. A férfi egykedvűen fogadta az ítéletet, a nézőtéren ülő Christie azonban sírva fakadt. Mrs. Probert, az elítélt anyja gyilkosnak nevezte őt, de ezt Mrs. Christie felháborodottan kérte ki maguknak. A kivégzésére váró Evansen sem az őrület, sem a lelkifurdalás jelei nem látszottak. Mindvégig nyugodt maradt, és kitartóan hajtogatta, hogy nem ő, hanem Christie a tettes. Fellebbezését elutasították, és Evanst 1950. március 9-én felakasztották.

Evans kivégzése után a Christie házaspár tovább élte csendes mindennapjait a Rillington Place 10. földszinti lakásában. A két felső lakásba jamaicai bevándorlók költöztek, kiknek köszönhetően az elhanyagolt, piszkos ház még lepusztultabbá vált. Állítólag ezzel összefüggésben Christie-t többször is kórházban kellett ápolni. 1952 decemberének elején elhíresztelte, hogy Sheffieldbe költöznek, ott kezdenek új életet. Felesége oly hirtelen kezdte ezt az új életet, hogy a december 6-án mosodába vitt ruhákért már el sem ment. Nevében a férje írt a rokonoknak, arra hivatkozva, hogy nejének reumásak az ujjai. 1953 márciusában – különféle bonyodalmak után – Christie végleg kiköltözött a lakásból, és helyére jamaicaiak jöttek. Rövidesen az egyik új lakó kisebb szerelést végzett a konyhában, és ekkor feltűnt neki, hogy a fal egy helyen tompán kong. Óvatosan kibontotta a hevenyészve felragasztott tapéta egy részét. Egy üreg rejtőzött mögötte, melybe belesve egy hulla csupasz hátát pillantotta meg. A férfi azonnal riasztotta a rendőrséget. A kiérkező nyomozók a hulla eltávolítása után az üregben még két holttestet találtak. A detektívek ekkor a kutatást kiterjesztették az egész házra. Christie nappalijának padlódeszkái alatt újabb hullára bukkantak: a néhány hónapja eltűnt Mrs. Christie teteme volt az. Mind a négy áldozatot megfojtották, a falüregből előkerült asszonyokon azonban gázmérgezés jeleit is felfedezték. Őket a gyilkos valószínűleg önkívületi állapotba hozta a gázzal, és azután végzett velük. Sikerült azonosítani őket: húsz és harminc év közötti, nyilvántartott prostituáltak voltak. A rendőrség körözést adott ki az ismeretlen helyen tartózkodó Christie ellen, de a felhívás kezdetben eredménytelen volt.

Közben a házkutatást a kert felásásával folytatták. Csontokat és hajszálakat találtak, melyekről a törvényszéki szakértő megállapította, hogy két nőhöz tartoznak. A kert kerítésének alátámasztására szolgáló tárgyról kiderült, hogy valójában egy emberi combcsont. Idővel mindkét eltemetett áldozat személyazonosságát sikerült kinyomozni. Ők tisztes életvitelű nők voltak, még a háború alatt veszett nyomuk, ezért azt hitték róluk, hogy a bombázásokban haltak meg valahol. A környéken lakók úgy tudták, hogy Christie némi pénzért tiltott magzatelhajtásokat végzett, mely tevékenységéről néhai feleségének is tudnia kellett, netán segédkezett is benne. 1953. március 31-én egy rendőr felfigyelt egy Temze partján álldogáló, különös férfira. Igazoltatni akarta, de a férfinak nem voltak papírjai. A rendőr a körözési fénykép alapján felismerte Christie-t, és letartóztatta. Christie egyik gyilkosságot sem tagadta, de azt igen, hogy előre megfontolt szándékkal cselekedett volna. Felesége esetében azt vallotta, hogy az asszony az egyik hajnalon fulladozni kezdett, és görcsei voltak. Hasztalan próbált segíteni rajta – valamiért eszébe se jutott, hogy orvost hívjon –, mire szánalomból megfojtotta egy harisnyával, hogy ne szenvedjen. A következő hónap végén ügyvédjének bevallotta, hogy ő ölte meg Beryl Evanst is, de mindvégig tagadta, hogy a kislánnyal is végzett volna. Az elmeszakértők szerint Christie súlyosan patologikus személyiség volt, de beszámítható.

Ügyében Christie számos vallomást tett, ám egyik sem hangzott túl hihetően. Idővel azonban az elejtett részletekből összeállt a teljes kép. Christie az áldozatait a legkülönbözőbb indokokkal csalta a lakására felesége távollétében. Volt, akinek átmeneti szállást ígért, másvalakit azzal kecsegtetett, hogy múltbéli orvosi tapasztalatai segítségével enyhíteni tudja az illető légzési problémáit. A gyanútlan nőket gázzal elkábította, és amikor azok védekezésre képtelen állapotba kerültek, megerőszakolta, majd megfojtotta őket. Az üggyel foglalkozó források némelyike szerint az erőszakra néhány esetben csak a halál beállta után került sor. A törvény értelmében – miként korábban Evanst – Christie-t is csak egy eset miatt lehetett felelősségre vonni. Az ügyész úgy döntött, Mrs. Christie megölése ügyében kéri a tárgyalást, ámbár elkerülhetetlen volt, hogy kitérjenek a többi gyilkosságra is, beleértve Beryl Evans és a kislány halálát. Christie konokul visszautasította a vádat, hogy ő végzett volna a gyerekkel, és igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha nem lenne beszámítható. Az orvos szakértők feltárták, hogy a férfi szexuális életével komoly gondok voltak, impotenciaproblémái lehettek, amelyek komplexusokat okoztak neki.

A gyilkosságokat feltehetően egyszerre motiválta a szexuális bizonyítás kényszere és a bosszúvágy, hogy Christie végezzen azokkal a nőkkel, akik – bár öntudatlanok voltak megerőszakolásuk időpontjában – újra és újra ráébresztették őt szexuális teljesítőképességének (tágabb értelemben: egész férfiúi mivoltának) kudarcára. De épp ezért nehéz volt megmagyarázni, miért ölte meg a feleségét, aki ezzel a szexuális problémával nyilván évek óta tisztában volt, és tudomásul vette azt. A legvalószínűbb magyarázat, hogy megtudott valamit férje gyilkosságairól, és a legjobb megoldásnak tűnt örökre elhallgattatni őt. Az ügyvéd ravasz okfejtéssel megpróbálta bebizonyítani védence elmebaját. Szerinte ennek ékes bizonyítéka, hogy normális ember nem fogad be idegeneket oda, ahol oszladozó hullákat rejteget, és nem hagyja el végleg a tett színhelyét, miközben tudja, hogy mennyi árulkodó holttestet hagy maga után. Az esküdtszék azonban ennek ellenére beszámíthatónak és bűnösnek találta Christie-t, és a bíróság kötél általi halálra ítélte. A vádlott nem fellebbezett. Az ítéletet 1953. július 15-én végrehajtották. A korábban kivégzett Evans anyja, Mrs. Probert kampányt indított fia ártatlanságának bizonyítására. A brit alsóház egyes képviselői is támogatták harcában. Noha egy hivatalos vizsgálat feltárta Evans büntetőperének törvényességi hibáit, a férfit csak 1966-ban rehabilitálták, és egy kelet-londoni polgári temetőben katolikus szertartás szerint újratemették. Évtizedek távlatából hajlamosak vagyunk kizárólag a rideg hivatali bürokráciának tulajdonítani a megkésett rehabilitációt, de emlékezzünk arra is, hogy Evans bevallotta a kislány megölését, Christie viszont ezt az egyetlen gyilkosságot kitartóan tagadta, és csak a közvetett bizonyítékok alapján valószínűsíthető, hogy Geraldine-nal is ő végzett. Az Evans-ügy miatti óriási társadalmi felháborodás hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Királyságban még 1965-ben gyakorlatilag eltörölték a halálbüntetést, bár bizonyos különleges esetekben – például hazaárulás – 1998-ig elviekben kiszabható volt. 

A rendező

Richard Fleischer (1916–2006) amerikai filmrendező széles műfaji skálán alkotott. Forgatott izgalmas thrillereket (Hajszál híján, 1952; Vakrémület, 1971), ifjúsági kalandfilmeket (Némó kapitány, 1954; Koldus és királyfi, 1976), „szandálos” szuperprodukciókat (Vikingek, 1958; Barabás, 1961), történelmi drámákat (Che!, 1969; Tora! Tora! Tora!, 1970), sci-fiket (Fantasztikus utazás, 1966; Zöld szója, 1973), vígjátékokat (Doktor Doolittle, 1967; Pénzmánia, 1987), akciófilmeket (Nagyvárosi légió, 1972; Mr. Majestyk, 1974) és fantasyket (Conan, a pusztító, 1984; Vörös Szonja, 1985), de filmográfiájában található romantikus-erotikus dráma (Mandingo, 1975), zenés film (A dzsesszénekes, 1980), sőt horror is (Amityville 3–D, 1983). Munkásságából kiemelt figyelmet érdemelnek a megtörtént bűnügyeket feldolgozó alkotások: a The Girl in the Red Velvet Swing (1955, a gyönyörű showgirl, Evelyn Nesbit fiatal hódolója nyilvánosan agyonlőtte a lány idős és gazdag pártfogóját), a Compulsion (1959, a „tökéletes bűntény”-t kitervelő két tizenéves egyetemista, Nathan Freudenthal Leopold, Jr. és Richard Albert Loeb nagy port kavart, többször megfilmesített bűnesete), A bostoni fojtogató (1968, egy hatvanas évekbeli brutális amerikai gyilkosságsorozat alapján) és a Rillington Place 10. (1971, a brit igazságszolgáltatás egyik leghírhedtebb bűnesete alapján).

A magyar nézők számára A bostoni fojtogató lehet a legismerősebb, mivel ezt annak idején a hazai mozik is játszották, több tévécsatorna is bemutatta, mellesleg a címszerepet a magyar származású Tony Curtis játszotta. 1962 és 1964 között Bostonban tizenhárom nő esett áldozatául egy brutális gyilkosnak, aki eleinte kifejezetten idős asszonyokat vett célba, de később fiatal lányokat is megerőszakolt és megölt. Volt néhány sikertelen próbálkozása is. Az egyik túlélő leírása vezette nyomra a rendőröket, akik végül a harmincas éveiben járó Albert DeSalvót gyanúsították meg a bűntények elkövetésével. A bíróság 1967-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a férfit, aki megszökött ugyan, de néhány nap múlva feladta magát. Ekkor már szigorított börtönben helyezték el, ahol 1973. november 25-én a betegszobában egy ismeretlen tettes halálra késelte. Fleischer filmje kész tényként kezelte, hogy DeSalvo a bűnös (noha ezzel kapcsolatban a bírósági ítélet ellenére is sok kétely fogalmazódott meg), aki tudathasadásos állapotban követte el a gyilkosságokat, ámbár az ügy során egyszer sem merült fel annak gyanúja, hogy DeSalvo személyiségzavarban szenvedne. A valóságtól való jelentős eltérések miatt több bírálat is érte az összességében jól fogadott filmet, és Fleischer talán ezek hatására döntött úgy, hogy következő hasonló alkotásában, a Rillington Place 10.-ben sokkal hűségesebben fog ragaszkodni a tényekhez. 

A tanácsadók és a helyszínek

A film alapjául Ludovic Kennedy 1961-ben publikált könyve, a Ten Rillington Place szolgált, sőt a szerzőt technikai tanácsadónak is felkérték. A tanácsokra már csak azért is szükség volt, mert a könyv és a film között eltelt egy évtized alatt, 1966-ban került sor Evans rehabilitálására, amint arról a film végi felirat tudósít bennünket. (A brit igazságszolgáltatás egyébként nyomatékosan figyelembe vette a Kennedy könyvében Evans ártatlansága mellett felsorakoztatott érveket!) Voltak más tanácsadók is, például Albert Pierrepoint nyugállományú hóhér, aki a kivégzési jelenethez adott szaktanácsokat. (Pierrepoint akasztotta fel az igazi Evanst, és később Christie-t is, korábban pedig a nürnbergi per számos halálraítéltje esetében teljesítette kötelességét.) A Rillington Place 10. volt az első brit film, amelyben egy akasztás is látható. Egy érvényben lévő törvény miatt azonban nem lehetett mindent részletesen bemutatni, ezért az álnéven közreműködő Pierrepoint kapta azt a feladatot, hogy ez a képsor a korlátozások ellenére is hitelesen és hátborzongatóan hasson. Annyira jól végezte a dolgát, hogy a jelenet forgatásán állítólag két kisegítő stábtag is rosszul lett. A hitelesség érdekében, amikor csak lehetett, az ügy hivatalos dokumentumaiból szó szerint átvették a párbeszédeket, amint erre a bevezető felirat is felhívja a néző figyelmét. Az alkotóknak évekig kellett küzdeniük azért, hogy elkészíthessék a filmet, mert a hatvanas években ez az ügy még túl érzékenyen érintette a brit közvéleményt. Olyannyira, hogy Christie kivégzése után egy évvel a Rillington Place-t átkeresztelték Ruston Close-ra, és bár 1970-ben állt még a 10-es számú ház, lakói nem adtak engedélyt a belső forgatásra. (Három család élt ott akkoriban.)

John Hurt úgy tudja, Fleischer nem ragaszkodott különösebben a 10-es számú házhoz, mert az épület egy zsákutca végében volt, viszont a bejáratát mindkét irányból filmezni szerette volna. Mindazonáltal a külső felvételeken többnyire az eredeti házat látjuk, a belsők egy részét azonban a 6-os számú házban forgatták, amely akkortájt üresen állt. Nem sokkal a forgatás befejezése után egyébként a városvezetés a felismerhetetlenségig átrendezte a környéket: lebontatták a házakat, és a munkák befejeztével, 1977-ben megszületett a Bartle Road és a St. Andrew's Square. A filmstáb dolgozott még Evans szülővárosában is, Merthyr Vale vasútállomásán. A filmesek egy domboldalon építették fel azt a teázót, ahová Evans ül be, miután feldúltan távozott nagynénjétől, mert az elmondta neki, milyen táviratot kapott Beryl apjától. A kamera itt kívülről, az utca felől közelít a figura tanácstalanságot és zaklatottságot kifejező arcára. A kocsmai jeleneteket Kelet-Londonban, a Burdett Road-i Victoria Hotelben vették fel. 1972-ben itt is nagyszabású területrendezés kezdődött, melynek részeként a kocsmát lebontották. A vége főcím szerint forgatási helyszín volt a londoni Lee International Studios és a Shepperton Studios is. John Hurt visszaemlékezései szerint a Lee International Studiosban rendezték be Evansék lakását a beköltözés állapotában, a konyhát viszont a Kensal Road Studiosban, amely közel volt a Rillington Place-hez. A Shepperton Studiosban forgatták a tárgyalótermi jelenetet. A helyiség látszólag tökéletes mása az Old Bailey (a londoni bíróság) korabeli tárgyalótermének, ám valójában csak feleakkora volt.

A színészek

John Christie-t Richard Attenborough alakította, aki akkor már két színészi Golden Globe-díjjal is büszkélkedhetett, az Oscart viszont rendezőként és producerként kapta meg a Gandhi (1982) című filmjéért. A Times 1970. május 18-i számában úgy nyilatkozott, hogy nem szerette játszani Christie-t, de a forgatókönyv elolvasása nélkül is elvállalta a szerepet, mert ez a történet az egyik leghatásosabb vádirat a halálbüntetés ellen. A felkészülés részeként mindent elolvasott Christie-ről és a perről, sőt beszélt azzal a rendőrrel is, aki annak idején letartóztatta a sorozatgyilkost. A szereppel kapcsolatos fenntartásai teljesen érthetőek, hiszen Christie egyáltalán nem megnyerő figura, ámbár képes volt arra, hogy rokonszenvet ébresszen az áldozataiban, sőt az Evans-ügy idején még a bíróság tagjaiban is. Karakterszínészként Attenborough mindig arra törekedett, hogy közös pontot találjon önmaga és az eljátszandó figura között, de ilyen közös pont ebben az esetben nem volt, ami komoly színészi kihívást jelentett számára. A beleélésben komoly segítséget jelentett az öltözék és a smink. Ez utóbbi elkészítése mindennap nagyjából három órát vett igénybe, hiszen a szinte teljesen kopasz Christie-nek csupán kétoldalt volt némi haja. Az átalakítási procedúra már hajnali ötkor elkezdődött. Attenborough alakítása nem csupán azért hátborzongató, mert hitelesen formálta meg Christie szélsőséges jellemét, hanem azért is, mert az „átlagos középkorú szomszéd férfi” típusát állítja elénk, akiről senki nem sejtené, hogy kéjgyilkos, és ettől igazán ijesztő és veszedelmes. A filmbeli Christie – talán figyelemelterelés céljából is – előszeretettel pepecsel a keze ügyébe kerülő tárgyakkal: egy teáscsészével, egy sótartóval vagy akár a szemüvegével, melyet olykor levesz, hogy megtörölgesse. Állítólag Attenborough egyszer még a felvételt is leállította, mert semmilyen kellék nem volt előtte, amellyel matathatott volna. Christie feleségét, Ethelt Pat Heywood alakította, aki viszonylag keveset filmezett, elsősorban színházban és a televízióban játszott. Franco Zeffirelli több filmjében is fontos mellékszerepeket játszott, így például ő volt a dajka a Rómeó és Júlia 1968-as filmváltozatában.

Timothy Evans szerepét John Hurt játszotta. A hatvanas évek elején kezdett filmezni, eleinte főleg a televízióban foglalkoztatták. Fred Zinnemann Egy ember az örökkévalóságnak (1966) című emlékezetes történelmi drámájában kapott először fontosabb szerepet: Richard Richet játszotta, a Morus Tamás elleni per egyik kulcsfiguráját. A rendező instrukcióit követve nem arra törekedett, hogy mindenáron ellenszenvessé tegye a figurát, hanem inkább apró fogásokkal érzékeltette Rich igazi jellemét. A Rillington Place 10. jeleneteinek felvételét mindig próbafolyamat előzte meg. Ennek során Hurt egyszer annyira közel jutott a szerepe által megkövetelt tényleges lelki összeomláshoz, hogy Fleischer leállította a próbát, mondván, hogy ezt a részt majd élesben akarja felvenni. Szakmai szempontból Hurt kedvenc jelenete az, amikor Evans és Beryl a kocsmában megállapodnak az abortuszról. A legnagyobb szakmai nehézséget az az epizód okozta, amikor Evansék szobájában a két férfi megbeszéli Beryl holttestének eltüntetését és az ezzel kapcsolatos teendőket. A jelenet felvétele ugyanis egy hétig tartott, mert a szűk térben Fleischer többször, különböző kameraállásokból is felvette a történéseket, és Hurtnek nem volt egyszerű minden esetben ugyanazokat a mélyről feltörő érzelmeket előhívnia magából.

Noha az igazi Evans sofőrként dolgozott, a filmben sosem látjuk őt vezetni. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Hurt akkor még nem rendelkezett jogosítvánnyal. (Csak negyvenéves korában tanult meg vezetni.) A Rillington Place 10.-ért jelölték először a brit filmszakma legrangosabb elismerésére, a BAFTA-díjra. Az azóta eltelt évtizedek alatt olyan klasszikussá nemesedett filmekben bizonyította tehetségét, mint például az Éjféli expressz (1978), A nyolcadik utas a Halál (1979), Az elefántember (1980), az 1984 (1984) vagy az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága (2008). Filmbeli feleségét, Berylt, Judy Geeson formálta meg, aki a hatvanas évek elején kamasz lányként kezdte a pályáját különféle tévésorozatokban, és később is rendszeresen elfogadott televíziós felkéréseket. Már tizennyolc évesen főszerepet kapott, mégpedig a Tanár úrnak szeretettel (1967) című játékfilmben, amely annak idején Magyarországon is hatalmas sikert aratott. Mozifilmjei közül hozzánk is eljutott a Rettegés az éjszakában (1972), a Scotland Yard vendége (1975) és A sas leszállt (1976). Néhány évig Kristoffer Tabori volt a férje, aki azonban neve ellenére se magyar származású, csupán tiszteletből vette fel magyar mostohaapja (Tábori György alias George Tabori) családnevét. A többi színész Magyarországon nem különösebben ismert. Említsük azért meg, hogy Jennings felügyelőt Bernard Lee alakította – 1962 és 1979 között M-et játszotta a James Bond-sorozatban –, de a jeleneteit végül kivágták. 

Bakik

Bármennyire fényeztem is Fleischert fentebb a hitelesség érdekében végzett erőfeszítéseiért, a Rillington Place 10. mégsem mentes a kisebb-nagyobb bakiktól és tárgyi pontatlanságoktól, melyek egy része dramaturgiai okokkal magyarázható. Nézzük, mi mindenre bukkantak a lelkes bakivadászok!

* Amikor az Evans család beköltözik a címbéli házba, már megvan a kislányuk, holott a valóságban a gyerek fél évvel a beköltözés után született meg. A filmbéli felirat szerint 1949-et írunk, ám erre valójában 1948-ban került sor.

* Amikor Muriel Eady este eljön a Rillington Place 10.-be, Christie rendőr egyenruhában fogadja, noha mint megtudjuk, akkor már régóta otthagyta a rendőrséget. Ezt Eadynek is tudnia kellett, hiszen megismerkedésükkor szóba kerül, hogy mindketten a rendőrségen dolgoztak, de Christie kilépett onnan. Amikor Christie megöli az asszonyt, egy olyan gázmaszkot szorít az arcára, amelyet a háztartási gáz vezetékéhez csatlakoztatott. Muriel vergődni kezd. Ekkor arcáról lejjebb csúszik a maszk, és észrevehetően szabaddá válik az orra, vagyis a valóságban ekkor levegőhöz jutott volna. Ez a film legfeltűnőbb és legbosszantóbb bakija, mert csökkenti az amúgy remekül felépített és eljátszott jelenet hatásfokát.

* Amikor a kocsmában Evans és a felesége megállapodnak az abortuszról, a férfi épp egy teli pohár sört iszik. A következő snittnél a pohár szinte üres, majd az utána következőnél megint tele van, noha a jelenet folytonos, és Evans közben nem kért új pohár sört.

* Amikor Christie az altatás technikáját magyarázza Berylnek, azt mondja, hogy a földgáz szén-monoxidot tartalmaz, sőt megmondja annak képletét is: CO2. Ez valójában a szén-dioxid képlete, mert a szén-monoxidé ez lenne: CO. Sokakkal együtt azonban magam is úgy gondolom, hogy ez nem tényleges baki, itt csupán a figura próbálja bizonyítani a szakértelmét olyasmiben, amihez valójában nem ért.

* Amikor a rendőrség Evans első vallomása alapján megvizsgálja a szennyvízcsatornát, és leemeli annak tetejét, a fedél helye beállításonként változik. Először úgy látjuk, hogy az út közepén helyezkedik el, szemben a 10-es számú házzal (ez felelt meg a valóságnak), de egy másik beállításból viszont a házhoz közelebb és a bejárathoz képest az utcában lejjebb helyezkedik el, és nem azzal szemben.

* A rendőrök Beryl holttestének felfedezése előtt, keresés közben, semmilyen megjegyzést nem tettek a mosókonyhában terjengő szagra, holott több hetes hulláról volt szó, és az ügy eredeti jegyzőkönyveiben rögzítették is, hogy a helyiségbe belépő igazi rendőrök azonnal felfigyeltek a kellemetlen szagra.

* Amikor a rendőr őrizetbe veszi Christie-t, hogy bevigye a putney-i rendőrörsre, a képmezőben látható Putney híd helyzete alapján beazonosítható, hogy valójában az ellenkező irányban indul el vele.

* Christie-t 1953. március 31-én, vagyis kora tavasszal tartóztatta le egy rendőr a Temze partján. A jelenetben látható fák azonban teljes lombozatukban pompáznak, ami csak a késő tavasztól kora őszig tartó időszakban fordulhat elő.

Rillington Place 10. (10 Rillington Place, 1971) – angol bűnügyi dráma. Ludovic Kennedy Ten Rillington Place című könyvéből a forgatókönyvet írta: Clive Exton. Operatőr: Denys N. Coop. Zene: John Dankworth. Díszlet: Andrew Campbell. Jelmez: Tiny Nicholls. Vágó: Ernest Walter. Rendezte: Richard Fleischer. Főszereplők: Richard Attenborough (John Christie), John Hurt (Timothy Evans), Judy Geeson (Beryl Evans), Pat Heywood (Ethel Christie), Isobel Black (Alice), Miss Riley (Geraldine, Evansék csecsemője), Phyllis MacMahon (Muriel Eady), Ray Barron (Willis), Douglas Blackwell (Jones).

OLASZOK HIHETETLEN KALANDJAI LENINGRÁDBAN

Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz filmvígjáték tulajdonképpen kényszerűségből született, mivel Dino De Laurentiis producernek egy korábbi koprodukció miatt tartozása volt a Moszfilm felé, melyet egy újabb közös filmmel kívánt kiegyenlíteni. A szovjet elvtársak Eldar Rjazanov olasz vonatkozású forgatókönyvét javasolták megvalósításra, De Laurentiis azonban a szkript egyetlen jó ötletének az élő oroszlán szerepeltetését tartotta. Új forgatókönyvet kért, melynek megírásába Castellano és Pipolo személyében tapasztalt olasz szakemberek is bekapcsolódtak. A takarékos producer szerette volna minél jobban lefaragni a költségeket, ezért a szovjetek által kért népszerű, de drága olasz sztárok helyett a másodvonal művészeiből válogatott. Tartott attól is, hogy az olaszországi forgatáshoz a szükségesnél jóval nagyobb létszámú szovjet stáb érkezne a dekadens Nyugatra, így ragaszkodott ahhoz, hogy az itáliai jeleneteket egy kisebb stáb vegye fel Franco Prosperi rendező irányításával. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban Nyugaton lényegében megbukott: a producer saját zsugorisága áldozatául esett, mert általános vélemény szerint annyi jó ötlet, vicces és lélegzetelállító kaland látható a filmben, hogy a szovjetek által eredetileg kért sztárokkal a koprodukció akár világsikert is arathatott volna. Mindenesetre a vasfüggöny mögött a közönség lelkesen fogadta a filmet. Magyarországon 1975. november 6-án mutatták be a Szovjet Filmek Fesztiválja keretében, a Vörös kányafa, A hazáért harcoltak és a Front szárnyak nélkül társaságában. Jelen sorok írója is ekkor látta először. A sok hamisan patetikus, sablonos, sótlan és karót nyelt szovjet film után határozottan üde színfoltot jelentett lazaságával, könnyed – ha nem is mindig emelkedett – humorával, egyes esetekben még a korabeli nyugati filmgyártásban is unikumnak számító, látványos jeleneteivel. Az olasz színészek közül ekkor figyeltem fel Ninetto Davolira: viccesen lökött, kétbalkezes figurának láttam, egyáltalán nem olyan erőltetetten bárgyúnak, mint egynémely kollégáját más olasz vígjátékokban. Pár év múlva meglepődve láttam viszont Pasolini Dekameronjában, hiszen akkoriban még semmit sem tudtam kettőjük művészi és magánéleti kapcsolatának hátteréről. A koprodukcióra visszatérve, igazi nosztalgikus élmény volt hosszú évek után újra látni az olaszok hihetetlen leningrádi kalandjait, és utánajárni a film forgatási kulisszatitkainak, melyekkel remélhetően most olvasóim is szívesen megismerkednek.

A cselekmény

Egy mentőautó szirénázva száguld Róma utcáin. A sietség oka, hogy iskolába kell vinni az egyik mentőápoló, Antonio Lo Mazzo gyerekeit. A pajkos lurkókat apjuk megszidja, amiért előző nap meggyújtották a tanító néni alatt a széket. A portás bácsi kedvesen érdeklődik a gyerekektől a kapuban, hogy vajon ma is hoztak-e magukkal benzint. Lo Mazzo terebélyes felesége azzal gyanúsítja az urát, hogy esténként valójában nem túlórázni szokott, hanem megcsalja őt egy csinos nővérkével vagy doktornővel. A családi idillnek a másik mentős, Giuseppe – mellesleg Antonio sógora – vet véget egy sürgős hírrel: haladéktalanul kórházba kell szállítani egy idős nőt. A zsúfolt intézményben még a folyosó is tele van betegekkel. A mentők végül egy törött lábú férfi mellé fektetik az asszonyt. Azzal nyugtatják szegény nénit, hogy semmi baja, kilencven évig fog élni, ám kiderül, hogy a beteg hölgy kilencvenkét éves. Rövidesen megérkezik unokája, a csinos Olga. A haldokló öregasszony elárulja neki, hogy nagy örökség vár rá, ő ugyanis nagyon gazdag. Évtizedekkel korábban, a 1917-es forradalom idején menekült el Oroszországból, de előtte Szentpétervárott elrejtette a családi ékszereket egy oroszlán alatt. Ekkor már mindenki az öregasszony szavait lesi: az orvos, a két mentős, az állapotos feleségéhez látogatóba érkezett maffiózó és az idős nő kényszerű ágyszomszédja, a törött lábú férfi. A néni még átadja a kincsekhez vezető kulcsot az unokájának, majd kileheli a lelkét. Persze mindenki badarságnak minősíti, amit hallott, de azért a Moszkvába tartó következő repülőgépen már valamennyien ott vannak. Kénytelenek szóba elegyedni egymással. Antonio ötszázmillió lírát ígér mindenkinek a kilencmilliárdos örökségből: magának és Giuseppének azért igényli a kincs felét, mert végül is ők szállították be a nénit a kórházba. Olga elképedve hallgatja, amint idegen emberek osztozkodnak az örökségén, ám a doktor felvilágosítja, hogy a szovjet törvények értelmében a kincs nem a lányé. Vita közben Rosario, a maffiózó ellopja a doktor útlevelét, és a WC-be dobja. Az okmány azonban kívülről rátapad a repülőgép egyik ablakára. A maffiózó ekkor kirúgja az üveget, hogy eltüntesse a bűnjelet. Akciója következtében a gép vészhelyzetbe kerül, és kényszerleszállást kell végrehajtania a minszki autópályán.

A rendhagyó landolást újabb meglepetés követi. Lo Mazzo urat egy orosz idegenvezető várja, aki azt állítja, hogy Antonio a milliomodik olasz turista, ezért ingyen idegenvezetés jár neki. A doktor viszont nem léphet be a Szovjetunióba, mert nem találja az útlevelét: vissza kell szállnia a gépre. A maffiózó örömmel konstatálja, hogy sikerült megszabadulnia az egyik kincskeresőtől. A törött lábú férfit is megpróbálja lekapcsolni: megsúgja az egyik orosz biztonsági embernek, hogy a sánta valójában kábítószert rejteget a gipsz alatt. A bájos Olga azonnal megtetszik Andrejnek, az orosz idegenvezetőnek. A férfi invitálására a lány hajlandó vele és Lo Mazzóékkal menni Moszkva belvárosába, a Vaszilij Blazsennij székesegyháznál azonban elbúcsúzik tőlük. Antonio és Giuseppe nem hagyják lerázni magukat. Olga a GUM áruházba menekül előlük, ahol az olaszok kisebbfajta botrányt okoznak egy ottani divatbemutatón. A zűrzavarban a lánynak sikerül eltűnnie, és kocsit szereznie, amellyel Leningrád felé veszi az irányt. A többiek vonaton követik. Antonio úgy véli, Andrejt is be kell avatni a kincskeresésbe, hiszen bőven jut majd neki is a zsákmányból, nekik viszont még most szükségük van valakire, aki ismeri az országot. Andrej lelkesen elfogadja az ajánlatot. Ezalatt a maffiózó, aki szintén a vonaton utazik, sajátos módon próbál megszabadulni tőlük: míg a szerelvény egy kis ideig a nyílt pályán várakozik, Rosario lekapcsolja Andrejék kocsiját a vonatról. Az orosz és a két olasz autóstoppal kénytelen továbbmenni. Elsőként épp Olgát akarnák megállítani, ám a lány azonnal továbbhajt. Sikerül egy teherautón a nyomába eredni. Mulatságos üldözés kezdődik, melynek során Andrejék elemelnek egy személyautót is, hogy Olga nyomában maradjanak, de egy benzinkút közelében lerobbannak. Ráadásul az arra haladó vonatból a maffiózó meglátja őket, és égő szivarját kidobja az ablakból. A benzinkút természetesen a levegőbe repül.

A nehézségek ellenére Andrej, Antonio és Giuseppe végül meg tudnak állapodni Olgával, aki kénytelen belátni, hogy az ásáshoz bizony kellenek az erős férfikezek, az örökségből pedig bőven jut mindenkinek. Leningrád gyors feltérképezése azonban lesújtó eredménnyel végződik: több mint száz kőoroszlánt számolnak meg az első körben. Vajon melyik alatt rejtőzhet a kincs? Olga a színház előtti oroszlánokra tippel, hiszen valaha a nagymama ebben a nagy múltú teátrumban lépett fel. Azonnal ásni kezdenek. Az igazgató kétségbeesetten rohan ki megkérdezni, hogy mit művelnek. Andrej azt állítja, hogy gázszivárgás miatt ásnak. Az épület szinte pillanatok alatt kiürül, a művészek jelmezben rohannak ki a kapun. Giuseppe észreveszi, hogy a közelben Rosario ólálkodik, aki bemegy egy telefonfülkébe. Antonio megtréfálja a maffiózót: egy hatalmas markológép segítségével egyszerűen a magasba emeli a fülkét, majd a Néva vizébe dobja. A kincskeresés azonban sikertelenül zárul: a megtalált üreg csupán egy borospincébe vezet. Ráadásul Rosario is újra felbukkan, egy hatalmas bőrönddel a kezében. Olgáék azt hiszik, a kincseket viszi magával. Azonnal üldözőbe veszik, és sikerül utolérniük. A kavarodásban Giuseppe szerzi meg a koffert, és gyorsan elszelel vele. Most már mindenki őt kezdi üldözni, Rosariót kivéve. Hiába érik utol, a bőröndben kincs helyett egy időzített bomba rejtőzik. Az utolsó pillanatban sikerül bedobni egy lebontásra váró ház udvarába: a napokra tervezett bontást hőseink egyetlen pillanat alatt kivitelezik. Giuseppét már-már kiközösítenék amiatt, amit tett, de a fiatalembernek remek gondolata támad. Mi van, ha a furfangos nagymama szimbolikus értelemben gondolt az oroszlánra, s a kincset valójában Leo Tolsztoj szobra alá rejtette, hiszen Leo az orosz nyelvben oroszlánt jelent? Andrej hamar lehűti a váratlan lelkesedést: Tolsztoj szobrát a forradalom után emelték, az alatt biztosan nem lehet a kincs.

A bőrönd utáni hajszában Olgának kificamodott a lába. A gáláns Andrej elviszi őt és a két férfit édesanyja lakására. A mama kedves dorgálással fogadja a fiát és a vendégeket, akiknek most lesz egy kis idejük arra, hogy kifújják magukat, és összeszedjék a gondolataikat. A mama közben egy fotóalbumot mutat Olgának. Az egyik kép Andrejt ábrázolja rendőrtiszti egyenruhában. Az okos lány immár tudja az okát Andrej váratlan megjelenésének a repülőtéren, de fogalma sincs arról, hogy az ál-idegenvezető a szomszéd szobában éppen amiatt hívja fel a feletteseit, hogy felmentését kérje aktuális megbízása alól, személyes okok miatt. A kötelesség azonban előrébb való az érzelmeknél: Andrejnek az olaszokkal kell maradnia, a kincs megtalálásához ugyanis a szovjet államnak is komoly érdeke fűződik. Közben Antonio és Giuseppe kártyáznak, ám ezúttal Lo Mazzo a vesztes. Idegesen járkál fel s alá a szobában, Giuseppe meg is jegyzi, hogy olyan, mint egy oroszlán a ketrecben. E megjegyzésből születik az újabb ötlet: a kincs talán éppen egy igazi oroszlán alatt rejtőzik, egyenesen az Állatkertben! Az új tippet megosztják Olgával, aki cserébe leleplezi előttük Andrejt. Visszamennek a szállodába, ahol Olga női csábereje segítségével felcsalja magához Andrejt, rázárja a szoba ajtaját, sőt még a férfi ruháit is elviszi magával. Taxival megy az Állatkertbe, Andrejnek azonban a telefon segítségével sikerül megtudnia, mi volt Olga úti célja. A társaság az Állatkertben fut össze, az oroszlán ketrece alatt: Olgáék az egyik irányból ástak egy alagutat, Rosario a másik irányból ásott. Nem hiába fáradoztak: a csodás kincs tényleg ott van egy ládikóban. Az örömük nem tart sokáig: megjelenik Andrej, és a szovjet állam nevében lefoglalja a kincset. Nagyobb baj, hogy beszakad a föld a ketrec alatt, és hőseink egy valódi oroszlánnal találják szembe magukat.

Mulatságos menekülés kezdődik, ám az oroszlánt nem sikerül lerázni: az állat kitartóan megy a kincs után. A ládikó jó párszor gazdát cserél, egyszer még a törött lábú olasznak is sikerül megszereznie, aki épp a legjobbkor gurul hőseink útjába a tolókocsiján. A kincs még a Néva fenekére is lesüllyed, ahonnan Andrej hozza a felszínre. Amikor a zűrzavar már nem is lehetne nagyobb, megérkeznek a rendőrök. Az olaszok menekülőre fogják, a rendőrök pedig a nyomukba erednek. Andrej végül megnyugtatja a turistákat, hogy semmi okuk a félelemre, a szovjet törvények értelmében ugyanis a kincs 20%-a a megtalálót illeti, s ez az összeg is épp elég nagy. Persze Rosario részéből levonják a felrobbantott benzinkutat és a megrongált műalkotásokat. Hőseink a repülőtéren vidáman búcsúzkodnak Andrejtől. Olga is felszáll a gépre, ahol mindenki nagy meglepetésére a doktort látják viszont. A férfi útlevél hiányában sem a Szovjetunióba, sem Olaszországba nem tud belépni, ezért napok óta ingázik a két ország között. A gépen Antonio újabb ötlettel áll elő: meg akarja találni a cseroki indiánok kincsét, melyhez már sikerült egy térképet is szereznie. Csekélységet fizetett érte, csupán Giuseppe részét. Az újabb kalandra azonban Olga már biztosan nem tart velük: az utolsó pillanatban leszáll a gépről, és Andrej karjaiba veti magát…

A forgatókönyv és a szereposztás

Az 1960-as évek végén több nagyszabású szovjet–olasz koprodukciós film készült, melyeket a magyar mozik is bemutattak. Mihail Kalatozov A jégsziget foglyai (1969), Vittorio De Sica Napraforgó (1970) és Szergej Bondarcsuk Waterloo (1970) című alkotásai annak idején a hazai közönség körében is nagy sikert arattak, nyugati fogadtatásuk viszont meglehetősen langyos volt. A Waterloo producere, Dino De Laurentiis abban állapodott meg a szovjet partnerrel, a Moszfilmmel, hogy egy újabb közös filmmel egyenlíti ki fennálló tartozásait. A szovjet fél Eldar Rjazanov és Emil Braginszkij Spagetti orosz módra (Спагетти по-русски) című forgatókönyvét ajánlotta, melyet a szerzők már 1970-ben benyújtottak elfogadásra, de akkor még nem jártak szerencsével. De Laurentiisnek sem tetszett a szkript, de az élő oroszlánt jó ötletnek tartotta. Az volt a kívánsága, hogy a szerzőpáros írjon egy teljesen új forgatókönyvet, meghagyva az oroszlános jelenetet. Rjazanov akkoriban látta Stanley Kramer Bolond, bolond világ (1963) című filmjét, és átvette belőle a kincskeresés motívumát, amely egyébként a hatvanas-kora hetvenes évek több népszerű filmjében is felbukkant. A sztoriba építette egy utasszállító repülőgép leszállását egy autósztrádán, amivel A szicíliaiak klánja (1969) című francia gengszterfilmre akart utalni, míg a benzinkút felrobbantásának lassított jelenetével Michelangelo Antonioni vitatott drámája, a Zabriskie Point (1970) hasonló képsorát, a luxusvilla felrobbantását parodizálta.

A szkriptírásban szempont volt az is, hogy Moszkva és Leningrád (a mai Szentpétervár) számos nevezetessége megjelenjen a filmben, mint például a Vörös tér, a Rosszija szálló, a Vaszilij Blazsennij székesegyház vagy a Nyevszkij proszpekt. A GUM áruházban játszódó jelenethez az orosz illetékesek ragaszkodtak, hogy ily módon is cáfolják a Szovjetunióban uralkodó áruhiányról elterjedt nyugati híreszteléseket. De Laurentiis kívánságára a forgatókönyvírásba az olaszok is bekapcsolódtak Castellano és Pipolo személyében, akiknek a nevéhez számos, a maga idejében népszerű, bár nem igazán nagyigényű komédia kapcsolódik. Állítólag amikor Rjazanov meglátta a mindkét koprodukciós partner által elfogadott végleges forgatókönyvet, a rengeteg veszélyes jelenet miatt megjegyezte, hogy cseppet sem irigyli azt a kollégáját, akinek ebből filmet kell rendeznie. Végül neki kellett vállalnia ezt a feladatot is, noha korábban nem rendezett még hasonló filmet. A Goszkino vezetői ugyanis nyomást gyakoroltak rá, mire Rjazanov beadta a derekát. A korabeli szovjet diktatórikus vezetési módszerek ismeretében a „nyomásgyakorlás” valószínűleg azt jelentette, hogy a direktor értésére adták: ha tovább akadékoskodik, lesheti, mikor engedélyezik majd az újabb forgatókönyveit.

Okulva a Waterloo (és a többi olasz–szovjet koprodukció) anyagi bukásából, De Laurentiis igyekezett minél jobban lefaragni a költségeket. Ragaszkodott ahhoz, hogy az Olaszországban játszódó jeleneteket a népes orosz stáb helyett egy kisebb olasz forgatócsoport vegye fel Franco Prosperi irányításával. Anyagi megfontolásokból elutasította azt is, hogy a film olyan, a Szovjetunióban is rendkívül népszerű olasz sztárokkal készüljön el, mint Alberto Sordi, Sophia Loren, Marcello Mastroianni és Claudia Cardinale. Eldar Rjazanov elsősorban Vittorio Gassmant szerette volna megkapni, de kérését figyelmen kívül hagyták. A direktor később elmondta, merőben új és meghökkentő tapasztalat volt számára, hogy a színészeit nem ő, hanem a producer választotta ki. De Laurentiis a sztárok helyett inkább a karakterszínészek között keresgélt, akik a vasfüggöny mögött jószerivel ismeretlenek voltak. Az erotikus produkciókkal feltűnt Antonia Santilli filmes karrierje például épphogy csak elkezdődött (elsőként az akkor még kiskorú Ornella Mutit helyettesítette egy 1970-es film meztelen jeleneteiben), és ezzel az olasz–szovjet koprodukcióval véget is ért. Mindazonáltal Rjazanovnak olyannyira megtetszett a színésznő, hogy saját felelősségére leforgatta vele azt a jelenetet, amelyben Antonia félmeztelenül is látható néhány pillanatra egy szállodai szobában. A szigorú orosz cenzoroknak a szájuk is tátva maradt ekkora alkotói önállóság láttán, de végül megkegyelmeztek Santilli melleinek, és nem vágták ki a szovjet változatból sem.

Ninetto Davoli elsősorban Pier Paolo Pasolini filmjeinek köszönhetően vált nemzetközileg ismertté, ezeket azonban a szocialista országokban egyáltalán nem vagy csak szűk körben forgalmazták. Alighiero Noschese és Tano Cimarosa (eredeti neve: Gaetano Cisco) neve és arca ugyan nem volt ismeretlen Kelet-Európában sem, de nem tartoztak a legnépszerűbb nyugati művészek közé. Cimarosa oly sokszor játszott maffiózókat, hogy egy anekdota szerint maga a maffia is kifejezte neki elismerését, hogy hozzájárult a szervezet legendájának építéséhez. Noschese kiváló hangutánzó és karikírozó képességeinek köszönhetően a hetvenes években ért pályája csúcsára. Sajnos idővel elhatalmasodott rajta a depresszió, és 1979-ben egy római klinikán agyonlőtte magát. A takarékos Dino De Laurentiis egyébként a saját csapdájába esett, mert Nyugaton a film éppen az üzletileg kevésbé vonzó szereposztás miatt bukott meg. A forgalmazó partnerek véleménye szerint a koprodukció az eredetileg tervezett rangos közreműködőkkel nagy nemzetközi siker lehetett volna. Mindazonáltal jómagam vitába szállnék ezzel a feltevéssel, hiszen a szóban forgó sztárok közül hárman játszottak a korábban már emlegetett koprodukciókban – Cardinale A jégsziget foglyaiban Peter Finch és Sean Connery partnereként, Loren és Mastroianni pedig a Napraforgóban –, melyek a közreműködésük ellenére is megbuktak. Orosz részről két színész kapott fontos szerepet Rjazanov opuszában: a fiatalon elhunyt Andrej Mironov (1941–1987) játszotta az idegenvezetőnek álcázott orosz nyomozót, Jevgenyij Jevsztignyejev pedig a begipszelt lábú olasz kincskeresőt.

A forgatás

Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban forgatása 1973. május 14-én kezdődött Moszkvában. A gyors munkatempóra jellemző, hogy két hónap alatt felvették a film kb. kilenctizedét. Ez azért rekordidő, mert a történetben elég sok látványos és veszélyes epizód van, melyek biztonságos előkészítése meglehetősen időigényes. Az ilyesfajta képsorok egyébként a korabeli szovjet filmekre egyáltalán nem voltak jellemzők, és a nyugati kalandfilmek közül is csak a nagy költségvetésűek engedhettek meg maguknak hasonló jeleneteket. A Tu–134-es repülő kényszerleszállását az autósztrádán az Uljanovszk Vosztocsnij repülőtér kifutópályáján vették fel. Hagyományos autópályán ugyanis nem lehetett volna leforgatni ezt a jelenetet, mert a landoláskor fellépő ütéserő miatt a beton- vagy aszfaltburkolatnak legalább 70-80 centisnek kell lennie, és ennek a feltételnek a Szovjetunióban csak a kifutópályák feleltek meg. A Polgári Légiközlekedési Minisztérium illetékesei kategorikusan elutasították a forgatási engedély kiadását. Igazságtalanság lenne azonban pusztán a merev orosz bürokráciát látni mindebben, hiszen a jelenet – melyben autók suhannak el a landoló repülőgép óriási kerekei között – valóban elég veszélyes volt. Az uljanovszki repülőiskola vezetője, Ivan Antonovics Tarascsan először egyetértett az elutasító határozattal, végül mégis figyelmen kívül hagyta azt, mert felülkerekedett benne a kalandvágy, hogy olyasmit hajtson végre, amire addig nem volt példa. Józanságát mindenesetre megőrizte, és ragaszkodott ahhoz, hogy se a gépen, se az autókban ne legyenek utasok. A jelenetet összesen hatszor vették fel: Tarascsan és a segédpilóták minden esetben kifogástalanul hajtották végre a landolást, és a sofőrök is pontosan követték a szigorú biztonsági előírásokat.

Az autós üldözési jelenetek többsége egy olasz kaszkadőr és autóversenyző, Sergio Mioni (1931–1987) nevéhez kapcsolódik. Szovjet kaszkadőrökkel vették fel viszont azt a képsort, amelyben egy Moszkvics és egy Zsiguli üldözés közben úgy beszennyeződnek sárral, hogy sofőrjeik „vakon” kergetik egymást. A takarékoskodó olasz fél csupán az autók esetében volt valamelyest nagyvonalú: öt Zsigulit és öt Moszkvicsot vásárolt a forgatás céljaira, valamint egy Fiat–124-est és egy Fiat–1100-ast. A felrobbantott benzinkutat Mihail Bogdanov díszlet- és látványtervező tervezte, akit 1968-ban Oscar-díjra is jelöltek a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle filmváltozatának díszleteiért. Rjazanov opusza számára oly ragyogó munkát végzett, hogy egy anekdota szerint a forgatásról mit sem sejtő autósok rendre megálltak a díszletkútnál, hogy ott tankoljanak. A kincskeresés során megsemmisült kőoroszlánok a valóságban nem léteztek. A felhúzott hídnál játszódó jelenetben fiatal cirkuszi artisták helyettesítették a színészeket, kivéve Ninetto Davolit, aki maga hajtotta végre a kaszkadőrfeladatnak minősülő ugrást. Andrej Mironov sem tartott igényt dublőrre, amikor az Astoria szálló hatodik emeletéről egy futószőnyegen ereszkedett le a földre. Ő maga merült le a víz alá az elsüllyedt kincsesládáért is, de ezt a képsort nem a hideg Néva folyón vették fel, hanem a meleg vizű nápolyi öbölben. Még tapasztalt kaszkadőrök szerint is igen nehéz mutatvány volt az, amikor Andrej egy mozgásban lévő tűzoltóautó vízszintesen előretolt létráján tizenegy métert előrekúszott, és az egyik ablakon át bemászott a hősnő által vezetett Zsiguliba. Mironov volt hajlandó elsőként egészen közelről forgatni az élő oroszlánnal: olasz kollégáinak ehhez eleinte nem volt bátorságuk. Bulvárérdekesség, hogy a film forgatása közben, 1973. május 28-án született meg Andrej lánya, Marija Mironova. Az édesanya: Jekatyerina Gradova színésznő. (Mironov 1976-ban elvált Gradovától. A következő évben feleségül vett egy másik színésznőt, Larisza Golubkinát, és örökbe fogadta annak lányát, Marija Golubkinát.)

A filmben látható oroszlánt Kingnek hívták. Gazdája, Lev Berberov idomár, miután elolvasta a szkriptet, kissé elhamarkodottan így nyilatkozott: „Ez a forgatókönyv nagyon rossz. A századrészét sem várja el annak, amire King képes, pedig ő mindent tud!” Az alkotók sértődés helyett a legnagyobb örömmel fogadták az idomár bírálatát, és új jeleneteket írtak, melyek King képességeire épültek. Az állatot egy hónappal a jeleneteinek forgatása előtt a bakui állatkertből Leningrádba szállították, hogy akklimatizálódjon. Forgatáskor azonban kiderült, hogy King meglehetősen lusta, és eleinte esze ágában sem volt elvégezni azokat a mutatványokat, melyeket gazdája közbenjárására a filmesek elvártak tőle. Mindössze napkelte és napnyugta előtt körülbelül 20-30 perccel tudtak vele dolgozni, és az állat csak többszöri próbálkozásra teljesítette azt, amit kívántak tőle. Mindazonáltal a színészek veszedelmet sejtettek az oroszlán nyugalma láttán: azt hitték, lustasága valójában csak álca, és nem mertek a közelébe menni. Andrej Mironov példamutatásának köszönhetően vettek erőt magukon, és ha hinni lehet a forgatási pletykáknak, az első adandó alkalommal szemrehányásokat tettek a producernek a kiállt veszedelmek miatt. A feszített forgatási tempó miatt is rendszeresen panaszkodtak. (Ironikus, hogy Nyugaton korábban az volt a vélekedés, hogy az orosz filmesek túl lassan dolgoznak.) Tegyük hozzá azonban, hogy az olaszok aggodalma az oroszlánt illetően nem volt teljesen alaptalan. King állítólag valóban rátámadt Ninetto Davolira, és megsebezte a hátán – legalábbis az olasz színész ezt állította egy 2013-as orosz tévéműsorban, melyben Andrej Mironovra emlékeztek. King végül a rendezőre gyakorolta a legnagyobb hatást, ugyanis a felmerült nehézségek miatt Rjazanov megfogadta, hogy soha az életben nem forgat még egy olyan filmet, amelyben állat is szerepel.

King sajnos nem érte meg az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban bemutatóját, noha a film utólag igen népszerűvé tette. Egyes jelenetek Moszkvában játszódtak, ezért az állatot a fővárosba szállították, és egy ideiglenesen bezárt iskola udvarán helyezték el. 1973. július 25-én egy kutyát sétáltató diák és barátnője járt arra. A kutya beszaladt a lezárt területre, a diák pedig utánamászott a kerítésen. King váratlanul előjött az egyik bokorból, és rátámadt a fiúra. A vele érkezett lány segélykiáltásaira több járókelő is odarohant. Köztük volt egy rendőr is, aki csak annyit látott, hogy egy oroszlán tart a szájában egy fiút. Szolgálati fegyverével azonnal lőtt, és a teljes tárat beleeresztette az állatba. Az egyik golyó az oroszlán szívét érte, és King a helyszínen kimúlt. Mindössze hat évet élt, ami ugyan nem sok egy oroszlán esetében, de az is igaz, hogy születésekor annyira életképtelennek tűnt, hogy el akarták altatni. A kölyköt ettől a sorstól a Berberov házaspár mentette meg a gyerekeik könyörgésére. A megtámadott diák sokkot kapott, és rengeteg vért vesztett. Állítólag olyan rossz állapotban volt, hogy a sofőrt, aki kórházba szállította, mentális zavarokkal szintén napokig kezelni kellett. A sztorihoz kapcsolódó szomorú érdekesség, hogy a Berberov házaspár idővel egy újabb oroszlánnal állt a közönség elé, amelyet az elhunyt állat emlékére King II.-nek neveztek el. Két évvel a családfő, Lev Berberov halála után, 1980-ban az egyre nehezebben kezelhető oroszlán megölte a házaspár egyik fiát, Romant (1966–1980) és megsebesítette az édesanyát, Nyina Berberovát. King II. elődje sorsára jutott: a helyszínre kiérkező rendőrök lelőtték.

A film forgatásáról szóló első magyar híradások (Képes Film Híradó 1973/8) szerint az egyik operatőr az olasz Idelmo Simonelli lett volna. Végül az oroszországi jeleneteket Mihail Bitsz, az olaszországiakat pedig a Budapesten született Pogány Gábor fényképezte, aki a harmincas évek óta élt Itáliában. Carlo Rustichelli zeneszerző a kísérőzene visszatérő motívumaként felhasználta a Zúg a Volga című közismert népdalt is. Választását sokan bakinak tartják, mert az események java Leningrádban zajlik, melyen a Néva, és nem a Volga folyik keresztül. Az oroszországi kalandok azonban a Volga partján épült Moszkvában kezdődnek, és az ismerős dallam már ekkor felcsendül. Valószínű, hogy Rustichelli az „oroszos hangulat” megteremtése érdekében választott egy Keleten és Nyugaton egyaránt jól ismert orosz dalt. Az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban először Olaszországban került a közönség elé: 1974. január 31-én tartották a premiert. Mint fentebb szó volt róla, a nagy siker elmaradt, akárcsak a többi nyugat-európai országban. A vasfüggöny mögött viszont más volt a helyzet. A sort természetesen a Szovjetunió nyitotta, ahol 1974. március 18-án mutatták be a koprodukciót. Óriási sikert aratott, az első évben ötvenmillió nézője volt. A kelet-európai közönség is jól fogadta a filmet, beleértve a magyarokat. A film 1975. november 6-án startolt a hazai mozikban, a Szovjet Filmek Fesztiválja egyik bemutatójaként. A szinkronizálásban olyan neves művészek vettek részt, mint Kovács István, Zana József, Halász Judit, Rátonyi Róbert, Suka Sándor, Ungvári László és Somogyvári Rudolf. A magyar változat főcímén azonban Tano Cimarosa neve hibásan szerepel: Tonio Cimarosa.

Magyar kritikai visszhang

„Majd szétfeszíti a lendület és az ötletek sokasága az Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban című szovjet–olasz koprodukcióban készült igen színes filmkomédiát. A forrás, amiből a film fergeteges humora táplálkozik, valóban a két ország legsajátabb hagyománya: szovjet részről Ilf és Petrov élesen karakírozó szellemessége, olasz részről a commedia dell’arte bukfencező, borsos bővérűsége szolgáltatja a sziporkázó együttműködés alapjait. Az összekötő és egybeforrasztó kapcsolatot pedig a közös ős: a filmburleszk hatalmas tradíciója teremti meg. […] Ami a legmagávalragadóbb az ügyben: a film pazarlóan gazdag és nagyvonalú gag-rendszere. Fantáziának, bravúrnak, trükknek, technikának fergeteges sebességre kapcsolt parádéja ez a film, kifogyhatatlan nevetésünk közben már-már kedvünk volna csitítólag odaszólni Eldar Rjazanov rendezőnek: egy kicsit finomabban, kecsesebben, kíméletesebben, ha lehet…”

(Sas György kritikája. In: Film, Színház, Muzsika 1975/45, 5. o.)

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban (Невероятные приключения итальянцев в России / Una matta, matta, matta corsa in Russia, 1974) – szovjet–olasz filmvígjáték. Forgatókönyv: Emil Braginszkij, Eldar Rjazanov, Castellano és Pipolo. Operatőr: Mihail Bitsz és Pogány Gábor. Zene: Carlo Rustichelli. Díszlet: Mihail Bogdanov. Jelmez: Enrico Fiorentini és L. Mocsalina. Vágó: Inessza Brozsovszkaja. Rendezte: Eldar Rjazanov és Franco Prosperi. Főszereplők: Andrej Mironov (Andrej Vasziljev), Ninetto Davoli (Giuseppe), Antonia Santilli (Olga), Alighiero Noschese (Antonio Lo Mazzo), Tano Cimarosa (Rosario Agrò), Gigi Ballista (a doktor), Jevgenyij Jevsztignyejev (törött lábú utas), Olga Aroszeva (Andrej édesanyja).