A Végre péntek van! című amerikai zenés filmet 1978-ban mutatták be, a világméretű diszkóláz tetőpontján. A fontosabb szerepeket pályájuk elején álló színészek játszották, többeknek ez volt az első mozifilmjük. A produkció sztárja a sikerei csúcsán álló Donna Summer volt, akinek ez az egyetlen filmszerepe. Színésznőként korántsem bizonyult olyan elementáris tehetségnek, mint énekesnőként, s valószínűleg ezért nem filmezett többet. Az általa előadott betétdalok egyike, a Last Dance 1979-ben megkapta a legjobb filmdalnak járó Golden Globe-ot és az Oscart is, lekörözve a világsikerű musicalből, a Grease-ből (Pomádé, 1978) nevezett dalokat. A Végre péntek van! zenéje tripla albumon jelent meg, amely kiugró kereskedelmi sikert aratott. Maga a film ugyan nem bukott meg, hiszen gyártási költségének több mint háromszorosát visszahozta (2,2 millió dollárból készült, és 7,3 milliót fialt), de ez eltörpült az előző évben bemutatott diszkószenzáció, a Szombat esti láz bevételeihez képest: a John Travolta nevével fémjelzett produkciót három és félmillióból forgatták, és több mint 237 milliós bevételt termelt. A magyar mozik annak idején egyetlen diszkófilmet sem mutattak be, többségüket évekkel a világpremier után a televízióban láthattuk először, ahogy a Végre péntek van! esetében is történt.
A történet
A film egy fiktív Los Angeles-i szórakozóhelyen, a The Zoo nevű diszkóban játszódik egy péntek esti napon, bemutatva néhány vendég és alkalmazott vágyait és álmait. Dave és Sue az ötödik házassági évfordulójukat ünneplik. Sue ebből az alkalomból hozta el könyvelő férjét a diszkóba, hogy Dave egy kicsit kiengedje a gőzt. Tony, a Zoo tulajdonosa és Bobby, a DJ fogadást kötnek, hogy a tulaj el tudja csábítani Sue-t. A klub egyik állandó vendége, a nappal dentálhigiénikusként dolgozó, drogélvező Jackie elkábítja Dave-et, akiből pillanatok alatt bolondot csinál. Carl és Ken azért jöttek a diszkóba, hogy becsajozzanak. Két középiskolás lány, Frannie és Jeannie szeretnék megnyerni a The Zoo táncversenyét, hogy nyereményükből jegyeket vegyenek a Kiss együttes koncertjére. A diszkóba azonban nem olyan könnyű bejutni még a főbejáraton sem, így a lányok ráveszik a bőrszerkós táncőrültet, Marv Gomezt, hogy a hátsó bejáraton át juttassa be őket. Egy másik lány, Jennifer fiúzni szeretne, amiben a magát szakértőnek tartó barátnője, Maddy próbál segíteni neki. Maddy egyik szóba jöhető srácot se találja megfelelőnek Jennifer számára. Nicole, a tehetséges énekesnő hiába próbálja rávenni Bobbyt, hogy adjon neki egy esélyt, és játssza le a lemezét a vendégeknek. Gus és Shirley vakrandiznak, de a műveletlen srác meglepődik azon, hogy a társkereső cég egy nálánál magasabb, ráadásul iskolázott lánnyal hozta össze.
A népszerű együttes, a The Commodores stábjának munkatársát, Floydot a rendőrség azzal gyanúsítja, hogy ellopta a zenekar hangszereit. Közben Marv megpróbálja megtanítani táncolni Kent, hogy a srác a diszkótáncával elkápráztathassa a lányokat. Maddy rábeszéli Jennifert, hogy a velük egy időben érkezett laza srácokkal menjenek inkább egy másik partiba. Ezalatt a nyilvánvaló különbségek ellenére Gus és Shirley úgy döntenek, hogy adnak egy esélyt maguknak, hátha tényleg az ellentétek vonzzák egymást. Carl végre találkozik egy lánnyal, akivel kölcsönös lenne a szimpátia, de elügyetlenkedi a dolgot. Floyd elintézi a The Commodores fellépését, de mire sor kerülhetne erre, a zűrzavart kihasználva Nicole mégiscsak eléri, hogy Bobby feltegye a lemezét, és ő elénekelhesse a Last Dance című dalt, amivel hatalmas sikert arat. A ravasz Frannie egy ügyes csellel lekapcsolja Marv táncpartnerét, hogy ő léphessen a fiúval a táncparkettre. Az igazi táncpartner ugyanott esett csapdába, ahol Carl. Közben Jennifer összejött Kennel, Nicole pedig Bobbyval, és romantikusan összebújva táncolnak. Dave másnaposnak érzi magát, Sue pedig lepattintja Tonyt, akinek az autója szétesik a parkolóban, mert korábban annyi figyelmetlen vendég kocsija koccant neki. Marv és Frannie megnyerik a táncversenyt. Frannie és Jeannie megállapodnak abban, hogy minek menjenek Kiss-koncertre, az gyerekeknek való, ők viszont igazi diszkókirálynők, szóval irány egy másik diszkó, ahol hamarosan kezdődik egy újabb táncverseny…
A rendező
Hogy Robert Klane neve ismeretlen a magyar közönség számára, azon nem csodálkozom. Azon már igen, hogy még a legteljesebbnek tartott on-line enciklopédia, az angol Wikipédia sem szentelt neki külön szócikket, sőt amelyikben előfordul a neve, ott sem tették azt linkelhetővé, vagyis mintha egyáltalán nem is terveznék, hogy egyszer majd írnak róla. Pedig angol nyelvterületen nem teljesen ismeretlen személyiségről van szó. Klane 1941-ben született. Huszonhét éves korában jelent meg első regénye, a nagy feltűnést keltett The Horse Is Dead. Főszereplője, Nemiroff felügyelőként dolgozik egy gyerektáborban, amely már-már egy koncentrációs táborra emlékeztet. Hősünk ugyanis nem igazán szereti a gyerekeket, aminek okai saját gyerekkorában keresendők. Klane írói stílusát J. D. Salingeréhez és Joseph Helleréhez egyaránt hasonlították, s megállapították, hogy inkább a tabukat nem ismerő harsányság és a fekete humor jellemzi, semmint a finom részletek iránti fogékonyság. Második regénye, a Where's Poppa? (1970) oly nagy sikert aratott, hogy még abban az évben filmet is forgattak belőle. A forgatókönyvet maga Klane írta, a rendezést Carl Reiner vállalta, a két főszerepet George Segal és Ruth Gordon játszotta. A történet főszereplője egy ügyvéd, aki együtt él szenilis anyjával. Az asszony már az idegeire megy a bolondságaival, és félő, hogy miatta hősünk elveszíti legújabb barátnőjét is. A fekete komédiából 1979-ben egy tévéfilm is készült.
Klane forgatókönyvírói szakértelmét a hetvenes évektől kezdve folyamatosan igénybe vették a filmesek, úgy a televíziós produkciók, mint a mozifilmek számára. 1977-ben ismét egyik saját regényéből írt forgatókönyvet: a Fire Sale rendezői székében ezúttal Alan Arkin ült, aki a főszerepet is magára osztotta. A történet főszereplője úgy dönt, hogy vállalkozását azzal menti meg a csődtől, hogy felgyújtja az üzletét. Persze nem saját kezűleg, hanem egy elmebeteg közreműködésével. Komédiáról lévén szó, nyilván mindenki sejti, hogy a végrehajtás korántsem olyan egyszerű, mint a terv. Ezt a filmet követte Klane rendezői debütálása, a Végre péntek van! Ezzel akkorát bukott, hogy már szóba se jöhetett, hogy az 1978-as esztendő világsikerű zenés filmje, a Grease (Pomádé) folytatása az ő forgatókönyve alapján készüljön el. (Bár a szkript aligha lehetett rosszabb, mint az, amelyik alapján 1982-ben végül leforgatták a Grease 2-t.) Klane-t tíz évig nem engedték rendezni, és 1988-ban is csak egyetlen részt bíztak rá a Baby Boom című tévés vígjátéksorozatból. 1993-ban újra mozifilmet rendezhetett, a Hóbortos hétvége második részét a saját forgatókönyvéből. Kár volt, mert ezzel se robbantott kasszát, a kritikusok pedig valósággal földbe döngölték, és a közönség se rohant a mozikba. Emiatt a tervezett harmadik részt sürgősen ejtették. 2014-ben Klane és a Hóbortos hétvége első részének rendezője, Ted Kotcheff beperelték az MGM Holdingsot és a 20th Century Foxot, arra hivatkozva, hogy a film után járó nyereségüket nem fizették ki. (A filmet gyártó Gladden Entertainment időközben megszűnt, a jogok a Foxhoz és az MGM-hez kerültek.) Robert Klane kétszer nősült: 1962 és 1975 között Linda L Tesh, 1976-tól 1983-ig Anjanette Comer színésznő volt a felesége.
Donna Summer
A diszkózene koronázatlan királynője, Donna Summer 1948. december 31-én született az Egyesült Államokban, a Massachusetts állambeli Dorchesterben. Eredeti neve: LaDonna Adrian Gaines. Vallásos szülei hét gyermeket neveltek fel. Donna egy templomi kórusban kezdett énekelni, de az egyházi repertoárnál jóval nagyobb hatást gyakorolt rá Janis Joplin munkássága. Tizennyolc évesen befejezte tanulmányait, és elköltözött otthonról, hogy önálló életet kezdjen. Szerepet kapott a Hair című musicalben, amellyel az NSZK-ba is eljutott. Itt újabb szerepekre szerződtették, ezért úgy döntött, Münchenben telepedik le. Első két kislemeze Donna Gaines néven jelent meg a hetvenes évek elején, de sem a Sally Go 'Round the Roses, sem az If You Walkin' Alone nem keltett különösebb feltűnést. Donna 1972-ben feleségül ment Helmut Sommer osztrák színészhez. (Négy évvel később csendben elváltak.) Felvette férje családnevének angol változatát, és Donna Summer néven 1974-ben megjelent első albuma, a Lady of the Night. Ennek dalait Giorgio Moroder és Pete Bellotte szerző-producerek írták, akik meglátták az énekesnőben a jövő nagy csillagát, és kezükbe vették karrierjének irányítását. Már a következő évben megtörtént az áttörés az erotikus töltetű Love to Love You Baby című dallal, amely az Egyesült Államokban kiugró sikert aratott. Kuriózum, hogy a vallásos neveltetést kapott Donna eredetileg nem akarta elénekelni, ezért szóba került, hogy a Silver Convention énekesnője, Penny McLean előadásában fog megjelenni. Szerencsére Summer meggondolta magát, s közhelyes fordulattal élve: a többi immár diszkótörténelem.
A hetvenes évek második fele Donna Summer nevétől volt hangos, ő lett az új világdivat, a diszkó legnagyobb női sztárja. Évente jelentek meg új albumai, általában valamilyen koncepció jegyében. Az 1977-es I Remember Yesterday például a múlt, a jelen és a jövő zenéjét próbálta egységbe fogni a diszkó jegyében. A jövőt megelőlegező dal, az I Feel Love még a Love to Love You Baby sikerét is felülmúlta, és nemcsak a diszkó, hanem általában a könnyűzene egyik híres klasszikusává vált, melynek számtalan remixe és feldolgozása készült az elmúlt négy évtizedben. Ugyanabban az évben került forgalomba a Once Upon a Time című dupla lemezes „diszkómusical” is Summer nevével. És a sikert még lehetett fokozni! 1978-ban Donna többféle változatban lemezre énekelte a MacArthur Park című örökzöldet, az egyik verzió bő tizenhét percig tart. Ennek hallatán általánossá vált az a vélemény, hogy Summer személyében egy olyan énekesnőt ismerhetett meg a világ, akinek tehetsége meghaladja a diszkózene követelményeit, ugyanakkor elhangzottak olyan aggodalmak is, hogy képes lesz-e kilépni a „diszkókirálynő” skatulyájából? 1979-es dupla albuma, a Bad Girls bebizonyította, hogy ha szükséges, tovább tud lépni. A méltán népszerű slágerek (Hot Stuff, Bad Girls, Dim All the Lights, Lucky, Sunset People) a diszkó magas színvonalú darabjai közé tartoznak, ugyanakkor a „C” oldal balladái arról tanúskodnak, hogy Donna hangja a soul és a gospel kívánalmainak is megfelel. Senki sem sejtette, hogy a körülrajongott sztárt a privát életben magány és depresszió gyötri, s az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. Lelki békéjét a keresztény vallásban találta meg, melyet 1979 óta követett, magánéleti boldogságát pedig egy újabb házasságban, melyet kísérő együttese egyik zenészével, Bruce Sudanóval kötött 1980-ban.
A diszkózene világméretű népszerűségének visszaesése Donna Summer karrierjén is meglátszott. Megvált korábbi kiadójától, a Casablancától, és a Geffen Recordshoz szerződött. Noha a The Wanderer című 1980-as lemezéért Grammy-díjat vehetett át, az album kereskedelmi sikere meg sem közelítette a korábbi LP-k népszerűségét. Az új cég tanácsára Summer stílus- és imázsváltással próbálkozott, ezért megszakította az együttműködést Moroderékkal. 1982-es albumának producere nem más volt, mint Quincy Jones. Az ő szakértelmének köszönhetően egy kitűnő lemez született (címe az énekesnő nevével azonos), amely mégsem lett annyira sikeres, mint amennyire megérdemelte volna. Elementáris közönségfogadtatásban részesült viszont az 1983-ban piacra dobott She Works Hard for the Money. Ez az album bebizonyította, hogy az ügyes promóció olykor fontosabb, mint a zene minősége. A Geffen Records nem volt hajlandó kiadni a lemezt, mire Summer átadta az anyagot korábbi kiadója, a Casablanca Records jogutódjának, hogy ily módon rendezze évek óta húzódó elszámolási problémáikat. A jogutód Polygram óriási sikert csinált az albumból, noha művészi szempontból nem volt annyira erős anyag, mint az előző évi nagylemez. Summer 1988-ban átment az Atlantic Recordshoz. A következő évben kiadott albuma, az Another Place and Time újabb sikereket hozott neki, mindenekelőtt a This Time I Know It’s for Real és az I Don’t Wanna Get Hurt című daloknak köszönhetően. A lemez a nyolcvanas évek slágergyárosai, a Stock, Aitken & Waterman trió égisze alatt készült. Az 1990-es évek csendesebb időszakot jelentettek Donna pályáján, kivételt az 1998-as év jelentett, amikor a Moroderrel közös dala, a Carry On remixe Grammy-díjat kapott. Tíz évvel később az egész világ Summer visszatérését ünnepelte: Krayons című új albuma nagy szakmai és üzleti sikernek bizonyult. Minden adott volt az énekesnő reneszánszához, Donna fellépései azonban megritkultak, eltűnt a nyilvánosság elől, és 2012. május 17-én rákban meghalt. Szűk családi körben temették el, természetesen hűséges férje, Bruce Sudano, közös gyermekeik, Brooklyn és Amanda, valamint a Sommertől született Mimi jelenlétében.
A többi szereplő
A Tony Di Marcót alakító Jeff Goldblum 1952-ben született. Tizenhét éves korában ment New Yorkba, hogy színész legyen, amit szülei sem elleneztek. Volt B-terve is: ha nem jön össze a színészet, zenész lesz, mivel tehetséges dzsesszzongoristának tartották. 1974-ben szerepelt először a filmvásznon: egy erőszaktevő banda egyik tagját játszotta a Charles Bronson nevével fémjelzett híres akciófilmben, a Bosszúvágyban. (A remake még idén várható, Bronson egykori szerepét Bruce Willis alakítja.) Még abban az évben Robert Altman is forgatni hívta. Szerencséje volt, mert mindjárt pályája elején nagynevű rendezőkkel dolgozhatott, mint például Paul Mazursky, J. Lee Thompson, Woody Allen, Philip Kaufman és Lawrence Kasdan. David Cronenberg horrorja, A légy (1986) tette világhírűvé, amelyben egy megszállott tudóst alakított, aki saját korszakalkotó kísérletei áldozatául esik. A kilencvenes évek két nagy blockbusterében (Jurassic Park, 1993; A függetlenség napja, 1996) is főszerepet játszott. Goldblum háromszor nősült: Patricia Gaul és Geena Davis után Emilie Livingston tornásszal kelt egybe. A Jennifert játszó Debra Winger 1955-ben született. Tizenéves korában egy autóbaleset következményeként agyvérzést szenvedett, részlegesen lebénult, és hónapokra elvesztette a látását. Ekkor fogadta meg, hogyha felépül, színésznő lesz. 1977-ben filmezett először. A Végre péntek van! volt az első jelentősebb filmje. Ezt követte a Városi cowboy (1980), melyben John Travoltával játszott. A Garni-zóna (1982) főszerepéért kapta első Oscar-jelölését. A forgatás nem zajlott túl békésen, mivel úgy a rendezővel (Taylor Hackford), mint a partnerével (Richard Gere) konfliktusai támadtak. Nem jött ki jól a legendás Shirley McLaine-nel sem a tizenegy Oscarra jelölt (öt kategóriában nyertes!) Becéző szavak (1983) forgatásán. Egyébként Winger is a jelöltek között volt, de nem győzött, ahogyan az Árnyékországért (1993) kapott jelölését sem sikerült díjra váltania. Fénykorában Hollywood egyik legválogatósabb színésznőjeként emlegették: számos, később nagy kasszasikert elért filmet (pl. A kék lagúna, Az elveszett frigyláda fosztogatói, Terminátor, Végzetes vonzerő, Elemi ösztön, A bárányok hallgatnak stb.) utasított vissza, ha úgy érezte, hogy a szerep színészileg nem elég érdekes. Már csak az a rejtély, hogy miket látott azokban a szerepekben, melyeket mégis elvállalt: ezek közül például a Törvényszéki héják (1985), a Fekete özvegy (1987) és az Oltalmazó ég (1991) Magyarországra is eljutott, de sem a filmek, sem Winger alakításai nem voltak lehengerlőek. A művésznő ugyan napjainkban is aktív, de jó ideje nem jegyzik már az élvonalban. Mindkétszer színésznek (Timothy Hutton, Arliss Howard) mondta ki a boldogító igent, és mindkét férjétől született gyereke.
A Malcolm Floydot játszó DeWayne Jessie 1951-ben született, az Otis Day és az Otis Washington művészneveket is használja. 1969-ben kezdett filmezni, gyakran szerepelt tévés produkciókban. 1984 után filmes karrierje megtört, és csak az új évezredben állt újra a kamerák elé, mindössze két alkalommal. Bobby Speed megformálója, Ray Vitte (1949–1983) teljes neve: Raymond Anthony Vitte. 1973-ban forgatott először, a Kojak című krimisorozat egyik epizódjában játszott. Az Airport’75-ben látható villanásnyi szereplését nem számítva 1976-ig csak tévés produkciókban foglalkoztatták. 1976-ban játszott a Retkes verdák rémei (a Car Wash című sikerfilm erőltetetten lazáskodó magyarítása) című zenés vígjátékban, melyben egyébként DeWayne Jessie is szerepelt. A Végre péntek van! után is gyakran meghívták televíziós produkciókba, miközben kisebb szerepeket kapott olyan, nálunk sem ismeretlen mozifilmekben is, mint például a Portyán és a Kilenctől ötig (mindkettő 1980-ból). A Los Angelesben élő színészhez 1983. február 20-án este szomszédjai csendháborítás miatt kihívták a rendőrséget. Vitte állítólag sértegette a kiérkező rendőröket, sőt dulakodni kezdett velük, majd elfutott előlük. A járőrök utolérték, megbilincselték, és a színész szűnni nem akaró ordítozása közben autójukhoz kísérték. Kórházba akarták szállítani, mert feltételezték, hogy valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt áll. Útközben észlelték, hogy Vitte lélegzése leállt, és a kórházban az orvosok már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Számos prominens személyiség – köztük Donna Summer – adott hangot fájdalmának az értelmetlen tragédia miatt, ugyanakkor követelték az ügy alapos kivizsgálását, mert felmerült a gyanú, hogy Ray-t esetleg durván bántalmazták, lényegében halálra verték a rendőri intézkedés közben. A hivatalos jelentés szerint májdegeneráció és szívelégtelenség okozta a halálát, s bár az ügy hullámai idővel elültek, egyesek máig úgy gondolják, rendőri túlkapás áldozata lett.
A Frannie-t megszemélyesítő Valerie Landsburg 1958-ban született. A Végre péntek van! volt az első mozifilmje. Leghíresebb alakítása a Fame (1982–1987) című tévésorozatban látható, melynek 84 epizódjában játszott. A szerepet állítólag a pályakezdő Madonnát lekörözve szerezte meg. A szériában elhangzó dala, a Hi-Fidelity 1982-ben bekerült a brit Top 5-be. Karrierje elsősorban a televízióhoz kapcsolódik, ahol olyan híres sorozatokban kapott szerepet, mint a Gyilkos sorok, a Hotel, a Beverly Hills 90210, a Colombo és a Kés/alatt. 2001-ben visszatért az énekléshez, és egy albuma jelent meg, melyen a Hi-Fidelity új változata is helyet kapott. 2009 óta nem dolgozik filmszínészként, tavaly viszont bemutatták az Offer and Compromise című mozifilmjét, melyet rendezőként jegyez. A Jeannie-t alakító Terri Nunn 1961-ben született. 1976-ban kezdett filmezni különféle tévésorozatokban. 1978-ban csatlakozott a Berlin együtteshez, de hamar ott is hagyta társait, hogy színészi karrierjét építgesse. A Végre péntek van! az első és egyetlen mozifilmje, ezt követően is csak a televízióban foglalkoztatták. 1981-ben visszatért a Berlinbe, amely az amerikai new wave rajongói körében népszerűvé vált ugyan, nemzetközi viszonylatban azonban egyslágeres előadónak számít. Ezt az egy slágert Giorgio Moroder írta a csapatnak (szöveg: Tom Whitlock) Take My Breath Away címmel. A felvétel eredetileg a Top Gun című blockbusterhez készült, és mellesleg egyáltalán nem new wave zene. Paradox módon épp a világsiker vezetett a zenekar feloszlásához, mert a többieknek nem tetszett, hogy a zenei profiljukba egyáltalán nem illő dal határozta meg nemzetközi imázsukat. Maga az énekesnő is megtagadta, hogy az 1987-es Oscar-gálán élőben elénekelje, ennek ellenére a Take My Breath Away megkapta a rangos filmszakmai díjat. Nunn mindmáig aktív az amerikai zenei életben, nemzetközi viszonylatban azonban már nem nagyon jegyzik. Érdekesség, hogy 1976-ban jelentkezett Leia hercegnő szerepére, amit állítólag azért nem kapott meg, mert Harrison Ford nem találta őt elég rokonszenvesnek.
A Carlt alakító libanoni származású Paul Jabara (1948–1992) olyan legendás zenés darabokban mutatkozott be a New York-i Broadway közönségének, mint a Hair, a Jézus Krisztus Szupersztár és a The Rocky Horror Picture Show. 1969-ben kezdett filmezni. Pier Paolo Pasolini antik témájú drámájában, a Médeában (1969) egy argonautát játszott. (Az IMDb szerint az általa alakított figurát Peliasznak hívták, ez azonban valami tévedés lehet. Peliasz ugyanis a király neve volt, akit egy Jabaránál testesebb és idősebb színész alakított.) Az Egyesült Államokban dolgozó brit rendező, John Schlesinger több filmjében is kisebb szerepeket osztott Jabarára: Éjféli cowboy (1969), A sáska napja (1975), Mulató a sztrádán (1981). Játszott például Peter Hyams, Ivan Reitman és Paul Schrader irányítása alatt is, de igazán zajos sikereket a diszkó műfajában ért el mint szerző-producer és énekes. Ő írta jelen film Oscar-díjas betétdalát, a Last Dance-t, a következő évben pedig a No More Tears (Enough is Enough) című szerzeménye (Donna Summer és Barbra Streisand emlékezetes duettje) vezette a Billboard toplistáját. Summerrel különösen jó barátok voltak, duetteket is énekeltek. Jabara komponált Bette Middler, Diana Ross és Julio Iglesias számára is, sőt az ő nevéhez fűződik az immár örökzöld It’s a Raining Men című 1982-es sláger is (társszerző: Paul Shaffer), melynek eredetijét a The Weather Girls vitte sikerre. 1977 és 1986 között öt szólóalbuma jelent meg. AIDS-ben hunyt el.
A Marv Gomezt alakító Chick Vennera 1947-ben született. Katonai szolgálatát követően próbált szerencsét a show-businessben mint színész, táncos és zenész. Nem sikerült egyik területen sem a nagy sztárok közé emelkednie, mindazonáltal 2009-ig folyamatosan foglalkoztatták mozifilmekben és a televízióban is, zenészként pedig elsősorban éjszakai klubokban szórakoztatta a publikumot. A Pomádé színpadi változatában lépett először a közönség elé. A Végre péntek van!-ban látható táncjelenete az autók tetején ma már emblematikus diszkóprodukciónak számít. Az amerikai közönség szinkronszínészként is jól ismeri. A Dave szerepében látható Mark Lonow 1944-ben született. 1976-ban kezdett filmezni, a Végre péntek van! az első mozifilmje. Főleg a televízióban talált magának színészi feladatokat, bár időnként egy-egy mozifilmben is számítottak rá. 1996-tól producerként is ténykedik. Mindkét mostohagyereke – Michael és Claudia Rapaport – színész, sőt Claudia az iránta érzett szeretettől vezérelve a Lonow művésznevet használja. A Sue-t megszemélyesítő Andrea Howard 1947-ben született. Több partneréhez hasonlóan ő is televíziós produkciókban kapta első szerepeit, és a Végre péntek van! jelentette számára a mozis debütálást. Rendszeresen kapott felkéréseket, de igazán kiugró sikereket nem ért el. A nyolcvanas évek derekán feladta a filmezést, és egy ideig produkciós asszisztensként dolgozott a Universalnál. A kilencvenes évek elején teljesen szakított a filmvilággal, és új területeken próbálta ki magát. Második férjével az ingatlanszakmában próbált szerencsét. Miután az üzlet felvirágzott, egyre több területre terjesztették ki működésüket. Így például foglalkoznak lakberendezéssel, van egy pincészetük, lányukkal pedig egy hálószoba- és fürdőszoba-berendezéseket forgalmazó butikot üzemeltetnek. Andrea 2012-ben a kaliforniai Healdsburgben ruházati butikot nyitott.
THE ZOO
A Végre péntek van! cselekményének helyszínéül szolgáló diszkó, a The Zoo valóban létezett, igazi neve azonban Osko’s volt. Los Angelesben, a La Cienega Boulevard 333. szám alatt működött. Négy táncparkettje volt, és egy olyan „barlang”, amilyen a filmben is látható. A klub tulajdonosa, Osko Karaghossian egy kidobóembert játszott a filmben. Érdekesség, hogy 1978-ban itt forgatták a Jennifer című horrorfilm egyes jeleneteit is. Az 1990-es években az épületet lebontották, a helyén jelenleg egy hatalmas ruházati áruház üzemel.
A filmzene és a soundtrack
A filmben olyan slágerek is elhangzanak, melyek az 1978-ban kibocsátott háromlemezes soundtrack albumon nem szerepelnek. Így például a Romeo and Juliet (Alec R. Costandinos), a From Here to Eternity (Giorgio Moroder), a Love to Love You Baby (Donna Summer), a Down to Love Town (The Originals) a You Can Always Tell a Lady (By the Company She Keeps) (D. C. LaRue), a Brick House (The Commodores), a You Are The Reason (I Feel Like Dancing) (The 5th Dimension), a Meco's Theme (Meco) és a Village People két slágere, az In Hollywood (Everybody Is A Star) és az I Am What I Am. A tripla-LP húzóslágere természetesen a Donna Summer által előadott Last Dance volt, amely az A oldalon több mint nyolcperces változatban hallható, míg a B oldalon egy 3 perc 17 másodperces verzió kapott helyet. A rövidebb változat kislemezen is megjelent, és a későbbi Donna Summer-válogatásokra általában ez került rá. A Last Dance 1979-ben elnyerte a legjobb eredeti filmdalnak járó Golden Globe-ot, sőt az Oscart is. A Jövőre veled ugyanitt betétdala, a The Last Time I Felt Like This és az Óvakodj a törpétől! című bűnügyi vígjátékhoz írt dal, a Ready to Take a Chance Again mindkét versenyen a jelöltek között volt. A nagy filmsikerből, a Grease-ből (Pomádé) két dal szállt csatába a Golden Globe-ért – a címadó felvétel és a You’re The One That I Want (John Travolta és Olivia Newton-John kettőse) –, az Oscarért pedig egy harmadik, a Hopelessly Devoted to You (Olivia szólóslágere). Az Oscaron az ötödik versenydal a When You're Loved volt a Varázslatos Lassie című filmből.
A tripla album harmadik lemeze valójában egy egyoldalas maxi-single, melyen Jane Birkin és Serge Gainsbourg 1969-ben megjelent erotikus örökzöldje, a Je t'aime... moi non plus hallható Donna Summer diszkófeldolgozásában, 15 perc 45 másodpercen át. A soundtrack harmadik Summer-slágere, a With Your Love maxi változatban csak promóciós lemezen jött ki 1978-ban. 1987-ben került forgalomba a The Dance Collection: A Compilation of Twelve Inch Singles című Donna Summer-válogatás, amelyen az énekesnő néhány nagy slágerének hosszabb változata hallható. A bakelit- és a CD-változat között két fontos különbség van: a Bad Girls maxija csak az LP-n található meg, a CD-n nem, illetve a With Your Love a bakeliten teljes hosszában (7:32) hallható, a CD-re viszont csak egy rövidebb változat (6:06) került rá. A Végre péntek van! filmzenealbum egyébként – a filmmel ellentétben – olyan nagy kereskedelmi sikert aratott, hogy még 1978-ban piacra dobták az újranyomást is. A kivitelezés exkluzívabb volt, mint az első nyomás esetében. Grátiszként a Diana Ross által előadott betétdal, a Lovin', Livin' And Givin' a korábbinál (3:30) bő egy perccel hosszabb (4:39) remixváltozatban hallható. Ez a hosszabb változat szerepel az énekesnő 1978-as szólóalbumán is. Kizárólag a lemezlovasok számára – szintén 1978-ban – egy speciális szettet is forgalomba hoztak, amely valamennyi filmdalt külön-külön maxilemezen tartalmazta. 1995-ben válogatás jelent meg CD-n a film dalaiból a Rebound Records forgalmazásában. A kiadványon tizenkét sláger kapott helyet. 1997-ben vehették meg először a vásárlók azt a dupla lemezes CD-t, melyen az eredeti háromlemezes soundtrack teljes anyaga szerepel.
A TRACKLISTA
A oldal
* Love & Kisses: Thank God It's Friday (Alec R. Costandinos) – 4:13
Producer: Alec R. Costandinos.
* Pattie Brooks: After Dark (Simon Soussan / Sabrina Soussan) – 7:50
Producer: Simon Soussan
* Donna Summer: With Your Love (Giorgio Moroder / Pete Bellotte / Donna Summer) – 3:58
Producer: Giorgio Moroder és Pete Bellotte
* Donna Summer: Last Dance (Paul Jabara) – 8:11
Producer: Bob Esty és Giorgio Moroder
B oldal
* Paul Jabara: Disco Queen (Paul Jabara) – 3:45
Producer: Bob Esty és Paul Jabara
* Cameo: Find My Way (Johnny Melfi) – 4:56
Producer: Larry Blackmon
* The Commodores: Too Hot ta Trot (Lionel Richie / Milan Williams / Ronald LaPread / Thomas McClary / Walter Clyde Orange / William King) – 3:24
Producer: The Commodores és James Carmichael
* Wright Bros. Flying Machine: Leatherman's Theme (Arthur G. Wright) – 3:22
Producer: Arthur G. Wright
* Marathon: I Wanna Dance (Pete Bellotte / Thor Baldursson) – 5:58
Producer: Pete Bellotte
C oldal
* Sunshine: Take It to the Zoo (Bruce Sudano / Donna Summer / Joe Esposito) – 7:56
Producer: Arthur G. Wright
* Santa Esmeralda: Sevilla Nights (Jean-Manuel de Scarano / Nicolas Skorsky / Jean-Claude Petit) – 6:05
Producer: Jean-Manuel de Scarano és Nicolas Skorsky
* Love & Kisses: You're the Most Precious Thing in My Life (Alec R. Costandinos) – 8:02
Producer: Alec R. Constandinos
D oldal
* D. C. LaRue: Do You Want the Real Thing (D.C. LaRue / Bob Esty) – 4:40
Producer: Bob Esty
* Paul Jabara: Trapped in a Stairway (Bob Esty / Paul Jabara) – 3:22
Producer: Paul Jabara és Bob Esty
* Natural Juices: Floyd's Theme (Dick St. Nicklaus) – 2:57
Producer: Dick St. Nicklaus
* Diana Ross: Lovin', Livin' and Givin' (Kenneth Stover / Pam Davis) – 3:17 (CD-verzió: 4:40, remix)
Producer: Hal Davis
* Thelma Houston: Love Masterpiece (Art Posey / Josef Powell) – 4:01
Producer: Hal Davis
* Donna Summer: Last Dance (Paul Jabara) (Reprise) – 3:17
Producer: Bob Esty és Giorgio Moroder
E oldal
* Donna Summer: Je t'aime... moi non plus (Serge Gainsbourg) – 15:45
Producer: Giorgio Moroder és Pete Bellotte
Végre péntek van! (Thank God It's Friday, 1978) – amerikai zenés film. Forgatókönyv: Barry Armyan Bernstein és Robert Klane. Operatőr: James Crabe. Zene: Giorgio Moroder. Díszlet: Tom H. John és Jeff Haley. Jelmez: Betsy Jones. Vágó: Richard Halsey. Rendező: Robert Klane. Főszereplők: Jeff Goldblum (Tony Di Marco), Debra Winger (Jennifer), Donna Summer (Nicole Sims), DeWayne Jessie (Malcolm Floyd), Ray Vitte (Bobby Speed), Valerie Landsburg (Frannie), Terri Nunn (Jeannie), Paul Jabara (Carl), Chick Vennera (Marv Gomez), Mark Lonow (Dave), Andrea Howard (Sue).
